A kripta titka

Petrusák János, p, 05/13/2016 - 00:10

… A faluban nem volt, nincs és talán nem is lesz olyan, akinek ne izgatná a fantáziáját a romvár fent a hegyen. Mindenki tudott róla néhány történetet: kincsekről, befalazott feleségről, kaszáskútba vetett rabokról, halálra éheztetett foglyokról a börtön mélyén, ahol még mindig csontvázak porladnak láncaikra verve… Senki se mosolygott a faluban ezeken a dolgokon, és az idegen is csak addig tette, míg meg nem mutatták neki, persze csak annak, akivel nagyon ki akartak szúrni, éjszaka a romot, közelről. Mert egészen más lentről felpillantani a fák közé bújt omlatag falakra, mint köztük járni, a láb alatt ropogó törmelékben, zizegő fűben, gazban, a hegytetőn örökké sivítva fütyülő szélben, amely hangokat ad, és amelyben megelevenednek az árnyak. Ezért nem is engedik fel a gyerekeket játszani. „Gonosz lelkek lakják azt a helyet!” — mondják az öregek. Mesélik: régen a várúr rablólovag volt, sok gyilkos cselekedet terheli lelkét, mely nyugtot nem lelhet sose, még a pokolban se! Azért is jár ide, bűnei színhelyére minden éjszaka vissza. Hátha talál egy oly bolondot, ki őt nem ismerve megbízik benne. És ha ezt nem csapja be, végre nyugalomra lelhet, ha máshol nem, hát a pokolban. Csakhogy nincs az a bolond felnőtt vagy gyermek, aki ne menekülne el az első borzongató jelre a várból. Nem is látta a várúr szellemét senki, de azt mindenki biztosra veszi, hogy ott kóborol valahol…

„Kincs van fent, mesés kincs! Egy rabló élet alatt összeharácsolt kincs a jutalma annak, aki bátor! A kriptában, a várkápolna alatt van, ahol eltemették a lovagot!” — suttogták, és suttogják ma is a faluban. És mondanak vele egy másik történetet, két ifjúról, szinte még gyerek, koraérett kamaszokról, akiknek a szíve mélyén még maradt valami a gyermekből, mert elhatározták: megszerzik a kincset!

Nem mohók voltak, nem… hanem szegények, kiknek még a betevő falatra is alig jutott.

„Ha egyszer gazdagok leszünk, végre jóllakhatunk, ráadásul mindennap. Nem kell aztán böjtölnünk péntek helyett péntektől péntekig!” — mondogatták egymásnak, miközben már maguk előtt látták, no nem a kincset, hanem az ételt és a gondtalan életet.

Bátorságot vettek egy nap, persze este, mert csak akkor nyílik meg az elrejtett kripta, és lesz láthatóvá a kincs. Az ablakon másztak ki a házból, hogy ne tudja meg, mire készülnek, senki. Mert azért igencsak bennük volt a gondolat, hogy talán még sincs kincs, és ők nagyon „lebőgnek”. Vigyáztak hát, így nem látta meg őket senki, csak a kutyák ugatták meg útjuk. Langymeleg nyári este volt, ők mégis lúdbőrzőn fáztak. Bátor fiúk voltak, mégis mindkettőjük agyában ott volt a ki nem mondott gondolat: hogyha valami baj történik velük, no persze nem, nem a kísértetek jönnek, hanem mondjuk rájuk omlik egy fal, vagy beszakad alattuk egy üreg, akkor ott halhatnak meg magányban, mert senki se lesz, aki tudná, hol keresse őket… De akkor már nem volt visszaút! Egyikőjük se akart egyedül visszafordulni, mentek mindketten előre.

Így este kísérteties a vár, mikor egybefolyt sötét massza minden! Ráadásul egy bagoly is huhogni kezd valahol. A kutatással gyorsan végeznek, és nem találnak semmit! De nem adják fel, persze, kinevetné, gyávasággal vádolva az indítványozót a másik, ezért másnap is újra folytatják a kutatást. Egy-két hét múlva már kezdik kiismerni a romokat. Barátként üdvözlik a bagolycsaládot, és nevetni tudnak már csak a szél erőlködésén, mikor az furábbnál furább hangokkal fütyül át a kövek közti hasadékokon. Szinte már azt is elfelejtik ekkorra, hogy kincseket keresni jönnek fel éjszakánként ide, csupán „hecc” lesz az egész. Egész az esőzésekig, mikor megcsúszott a hegyoldal, és nagy robajjal tovább omlottak a romok. A természet elvégezte, amit az ember valamikor elkezdett, tovább rontotta a várat, amelyből így már alig maradt valami. A két fiú mikor meglátta, szinte tulajdonosi szomorúságot érzett: szegényebbek lettek egy álommal. Vagy mégse? Az a toronyszerű rom talán éppen a várkápolna volt, amely alatt az omlástól feltárult egy rés. A kripta! Benne egyetlen hulla, még ép az eddig kőbezárt test és rajta a ruha. Olyan a rablólovag, mintha csak most feküdt volna oda. Felfénylik körülötte valami: ékszerek! Kőkoporsója ékszerek tömegével van kipárnázva! Markolják-gyömöszlik zsebeikbe a kincset a fiúk, még nyakukba is jut néhány nyaklánc egyenesen a halott nyakáról. Boldogok,  álmából felverik ricsajukkal a falut, mihelyt leérnek. Nézik a kincset az emberek, de még akkor se akarják hinni. Van, aki irigykedik, de van, aki keresztet vet: „Gonosz kincs az, meglássátok, bajt hoz rátok!”…

Az első baj a hatóság személyében érkezik: maguknak követeleik a kincset (amelyet ők leletnek neveznek), mivelhogy a rom állami terület. Csupáncsak szánalmas alamizsnát nyújtanak a felfedezőknek, és azt se egyből meg készpénzben, hanem csak egy papírt adnak, amire majd, valamikor ki fognak egy bizonyos összeget fizetni. Ezen annyira elszomorodott a két fiú, hogy az szinte már fájt, egyre jobban. Belázasodtak, ágynak estek és mozdulni se bírtak. Mikor az orvos rájuk nézett, azonnal kihátrált a szobából. Csak odakint mert lélegzetet véve megszólalni: „Pestis!” — mondta és keresztet vetett. A múlt században mást még nem nagyon tudtak tenni…

… A vár még mindig ott áll, egy újabb föld-csuszamlástól félig betemetve a falu feletti hegyen. A lenti templomban egy ember imádkozik. Azokért a fiatalokért, meg az őket vezető régészekért, akiknek vidám indulása behallatszik a templomba. A várba mennek kutatni. Az öreg figyelmeztette őket, de kinevették. Pedig volt már, aki megtalálta a kriptát, hogy ezzel a poklot szabadítsa a világra…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap