Kultúránk szimbóluma – a Himnusz

Kárpátalja-szer..., sze, 11/07/2018 - 00:15

Műfaji definíciója szerint a himnusz ünnepélyes alkalmakkor zenekari kísérettel előadott méltóságteljes, dicsőítő ének. Megvolt már az ókori keleti népeknél, a hindu, az asszír, az egyiptomi himnuszok isteneket, népek sorsát eldöntő győztes csatákat, hősöket dicsőítettek. A középkori európai latin nyelvű himnuszok Istent, Jézust és a keresztény szenteket magasztalták. Kölcsey Ferenc

Később, az államok, a nemzetek kialakulásának korában megjelentek a nemzeti himnuszok, amelyek a címerrel és a zászlóval együtt egy-egy állam hivatalosan elfogadott szimbólumai lettek. A magyar társadalomban a XIX. század elején merült fel az igény arra, hogy a "Boldogasszony Anyánk" kezdetű egyházi himnusz mellett legyen egy világi is, amelyet az osztrák Gotterhalte ellensúlyozására énekelnének. Az Aurora almanach 1822-es számában meg is jelent egy nemzeti himnusznak szánt költemény Kisfaludy Sándor tollából. Schreiber Károly zenét is szerzett hozzá és Kazinczy Ferenc lelkesen ajánlotta össznépi elfogadásra a következőképpen: "Óhajtanám, hogy a magyar úgy énekeljen, mint az angol a maga "God, save the King"-jét." A nagy nyelvújító óhaja ez esetben azonban nem teljesült. Talán mert a reformkor hajnalán a magyar népnek nem az volt a leghőbb vágya, ami az egykori bécsi testőrnek: "Tartsd meg, Isten, nemzetünket, királyunkat, törvényünket boldog egyezségben".

Hogy mit kívánt igazán a magyar nemzet I. Ferenc abszolutisztikus kormányzása idején, a napóleoni háborúk után beköszöntött válság éveiben, azt egy másik vers fogalmazta meg 1823. január 22-én. Nem az akkorra már kialakult irodalmi központban, Pestbudán született, hanem egy isten háta mögötti falusi udvarházban, a mai Magyarország határszélén, Szatmárcsekén. A szerző neve nélkül, kézírásos másolatban, a legnagyobb titoktartás mellett terjedt a szatmári nemesi kúriákban. Hátborzongató gyönyörrel olvasták az elkeseredett hazafiak, mert megérezték: a nemzet jogos élniakarása szólal meg benne. Érdekes egybeesés – vagy bölcs intézkedése a sorsnak? – hogy Kiskőrösön pár héttel korábban gyermek született, aki két évtized elteltével alázatos esedezés helyett határozottan parancsol: "Talpra magyar!"

Amikor Petőfi Sándor 1847 nyarán elzarándokolt Kölcsey Ferenc sírjához a csekei temetőbe, már három éve dallama is volt a himnusznak. Megzenésítésére a pályázatot 1844-ben írták ki. Ennek lett nyertese a gyulai születésű Erkel Ferenc zeneszerző, karmester és zongoraművész, akinek hangszerelésében Kölcsey költeménye az idők folyamán nemzeti himnuszunkká magasztosult.

Nyilvános népünnepségen a Himnusz 1844. augusztus 10-én hangzott fel, nem valami előkelő helyen: az óbudai hajógyárban, ahol új gőzöst bocsátottak vízre. A ceremóniáról tudósító Honderü-ben ezt olvassuk: "Végre ütött az óra, s erőteljes diaposonokban kezdett zengeni ama fölséges néphymnus, melyet Kölcseynk és Erkelünk egyesült lantjai teremtének. Szent lelkesedés rezgi át a hallgatóságot, az erősmellű férfi és csengő hangú énekesnők minden szavára, mely eré- lyezve az érchangszerek teljes harmóniája által, valóságos nemzeti hymnussá magasult. Három ízben álla be általános szent szünet, és három ízben ismételteték a nemzet hymnusa". Ezzel az aktussal vonult be a magyar köztudatba a reprezentatív dal, amelyet azóta nemzeti imánknak tekintünk.

A korabeli lapok rendre hírt adnak róla, mikor és hol csendült fel az első sikeres bemutatkozás után még ugyanebben az évben a Himnusz: augusztus 15-én egyházi szertartáson, augusztus 25-én a pesti "vaknövelde" vizsgaünnepélyén, novemberben a Kolozsvári Színházban. A szabadságharc napjaiban országszerte éneklik. 1848. augusztus 20-án a Mátyás templomban hivatalos himnusz minőségben szólalt meg, bár jogát erre semmilyen okirat nem igazolja.

A szabadságharc leverése után a magyar himnusz hosszú évtizedekre illegalitásba kényszerült. Ferenc József ugyan kibékült a magyarokkal 1867-ben, de még 1903-ban sem engedélyezte a magyaroknak, hogy a Gotterhalte helyett Kölcsey himnuszát énekeljék. A világháború, a Kommün és az azt követő országdarabolás sem arra volt megfelelő alkalom, hogy az amúgy is általánosan ismert és elismert himnusz érvényessége felől törvényt hozzanak. A második világháború után, a szovjet megszállás kezdeti időszakában olyan államférfi is akadt, aki kétségbe vonta Kölcsey szövegének és Erkel dallamának időszerűségét. Mert a mi Himnuszunkkal egy esztendőben, szintén 1823-ban keletkezett "Bozse, carja hranyi" kezdetű cári himnuszt elsöpörték a "Nagy Október" viharai, a szocializmus építésére nógató államhatalom úgy vélte, hogy az internacionalistává vált nemzetnek nincs szüksége Isten áldására. A tervbe vett változtatás azonban kivitelezőre – szerencsére – nem talált. Sem a felkért Kodály Zoltán, sem Illyés Gyula nem volt hajlandó kezet emelni a magyar kultúra olyan szentségére, amilyen a ma már 182 éves nemzeti Himnuszunk. A mindenható pártvezér, Rákosi Mátyás azonban a visszautasítás ellenére sem okult a kudarcból. Ha új himnusz nem kell, adok én nektek régit – gondolta. És elrendelte a nemzetközi proletár himnusz, az Internacionálé éneklését nemzeti ünnepeinken. Ennek szövegét a francia Eugene Pottier írta, és először francia munkások énekelték 1888-ban. Magyarra 1904-ben fordította le Bresztovszky Ernő, a Népszava munkatársa. Ettől kezdve a magyar munkásmozgalomban is elterjedt és sok mindenre volt alkalmas, csak egyre nem – a nemzetérzés, a hazafiság kifejezésére. Éppen ezért szüntette meg kötelező hatályosságát a mi Kis Októberi Forradalmunk. 1956 fő eredményei között szerepel Kölcsey Himnuszának visszahelyezése szent, sérthetetlen jogaiba. És ma, a Magyar Kultúra Napján jogos önérzettel állíthatjuk: kulturális téren nem vagyunk alábbvalók az Európai Unió más nemzeteinél. Nemzeti kultúránk szimbóluma, a Himnusz csaknem 200 éve állja az idő próbáját, ígér bőséget és jókedvet a balsors tépte magyarnak.

Az utóbbira igencsak szükségünk volna nekünk is, kirekesztett, kitagadott kárpátaljai magyaroknak, akik azért fohászkodunk Kölcseyvel az égi hatalmakhoz ma, hogy hassanak a földiekre. Legyen ennek a századnak legsürgősebb feladata a magyarság lelki, nemzeti és kulturális egységének a visszaállítása, talán épp a legfájóbb sértés, a trianoni döntés ügyében hozott negatív döntés korrigálásával… 

(Gortvay Erzsébet írása)

 

Kárpáti Igaz Szó 2005. január 22.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap