Kunsági küzdőjátékaink

Kovács Sándor Pál, k, 10/09/2012 - 00:03

 

 

    Szólásmondásaink között gyakran találkozunk olyan kifejezésekkel, amelyeket kapcsolatba hozhatunk az ebben az írásban ismertetett kunsági küzdőjátékokkal. Olyan emberre szokás mondani, hogy „nem jó vele ujjat húzni”, aki erőszakos, kötekedő típus. Nos, ebben a kifejezésben az ujjhúzás elnevezésű játékunkra találhatunk utalást, melyet valamikor a csárdákban hetvenkedő szilaj legények (többnyire pásztorok, betyárok) műveltek, mikor is a kecskelábú asztal fölött átnyúlva, középső ujjukat egymásba akasztva igyekeztek egymást áthúzni, átrántani az asztal túloldaláról. Az ujjhúzással rokon szkanderozást nálunk csak jóval később, amikor Amerikából hozzánk került, akkor kezdték művelni.
    Ismeretes az a kifejezés vagy szólásmondás is, hogy „nem ér az egy hajítófát sem”. Ennek eredetére hadd idézzem Győrffy István A lőzérhalmi eset című elbeszéléséből azt a részt, amikor Izmail bég elindul a török időkben szokásos „harácsot” (adót) behajtani a hátralékban lévő debreceni magisztrátustól, és egyik legényét előreküldi, megvinni a „jó hírt” nemzetes Uraiméknak: vagy rögvest kifizetik az adóhátralékukat, vagy a kegyelmes Izmail bég száz botütést méret ki fejenként a talpaikra. A sors azonban másként rendelkezett, mert a bég levele sohasem érkezett meg Debrecenbe.

    „A lőzérhalma alatt agyonvertek egy törököt. A letiport fű arról tanúskodik, hogy a muzulmán nem egykönnyen adta életét. A hullától nem messze egy véres hajítófa feküdt, mely kétséget kizárólag bizonyítja, hogy a tettet valami pásztor vitte véghez.”
    Nos, mi is volt az a hajítófa tulajdonképpen? Egy 60-80 cm hosszú, karnyi vastagságú, kemény fából (akác, som, diófa, bükk, stb) készített fegyver, amellyel a török világ korabeli pásztoraink mesterien tudtak bánni és halálos fegyverként alkalmazták. Hogyan? Ezt is megtudhatjuk Győrffy István leírásából.
    „A végzet ezúttal két karcagi gulyásbojtár volt. Közrekapták hamarosan a legényt, és midőn az látta, hogy karikással szemben nem védekezhetik: sarkantyúba kapta lovát és el akart illanni. Vesztére belebódorgott az ingoványos rétbe. A pásztorok meg elébe kerültek, s a Lőzérhalmánál megcsípték. Szegény török egy darabig hadonászott handzsárjával, de egy hajítófa homlokon találta és holtan bukott le a lováról.” (Nagykunsági füzetek IV. száma, sajtó alá rendezte és az utószót írta: Bellon Tibor, Karcag, 1984)
    Ha más fegyver híján a támadó a dobást elvétette a hajítófájával, szedhette a nyúlcipőket, mert bizony az élete „egy hajítófát sem ért”. Mai küzdőjátékaink között is már csak elvétve kerül elő a hajítófa, amit más változatban alkalmaznak, szelídebb, játékosabb formában. (Lásd a feldobott botot a levegőben, amelyet el kell találni más feldobott botokkal, vagy ilyen az orosz nép „gorodki” nevű dobójátéka is.)
    Igen érdekes a „tuskólopás” elnevezésű kunsági küzdőjáték is, amelyről Nagy Czirok László kiskunhalasi nótárius (jegyző) és néprajzgyűjtőtől hallottam érdekes magyarázatot. Laci bácsi mesélte az 1960-as években Kiskunhalason egyik találkozásunkkor, hogy a pásztor társadalom legalján foglalt helyet a „lakos” (többnyire pásztorkodásra már alkalmatlan, öreg, megrokkant bojtár, aki a pásztorszállás – cserény – körül téblábolt naphosszat), az ebéd elkészítése volt a feladata. Ha valami oknál fogva az ebédfőzés elhúzódott, a bojtárok meg nagyon megéheztek, akkor egy alkalmas pillanatban kilopták alóla az ülőkét (állatkoponyát, fatuskót), ezt a cselekvést őrizte meg szimbolikus formában a tuskólopás elnevezésű játékunk. Előfordult az is, hogy az unatkozó bojtárok egy fatönkért vagy állatkoponyáért tusakodtak.
    Az „ölre birkózás”, amely egyik alapját képezi az általam rendszerbe foglalt és országosan is elterjesztett grundbirkózásnak, az ölünk mint testrészünk kifejezésből eredeztethető. Arany János Fülemüle című versében így ír a két perlekedő szomszédról: Péterről és Pálról.
    „Ölre mennek, hajba kapnak, örömére a szent napnak…”
    Vagyis a küzdő felek oldalukhoz szorított kézzel közelednek egymás felé és igyekeznek egymást derekuknál (ölüknél) átölelni, hogy azután egy emeléssel, egy csavarással a földhöz csaphassák ellenfelüket.
    „Viator” (alias gróf Eszterházy Miksa újságíró a Herkules című sportlapban) arról tudósít az 1800-as évek végén, hogy Budapesten a Hungária AC próbaképpen rendezett a Duna-parton egy „ölre birkózó versenyt”, de az érdeklődés hiányában csúfos kudarcba fulladt. Az akkori birkózást kedvelő nagyérdemű inkább a cirkuszokban beinduló professzionalista, olasz–francia stílust kedvelte, amelynek a későbbi (1920–1930-as években) legkiválóbb hazai művelői a Czája testvérek voltak. János és József Párizstól Szentpétervárig számos világbajnokságon vettek részt, s többszörös világbajnokok voltak. Ők és társaik terjesztették el Magyarországon az úgynevezett görög–római klasszikus birkózást. A magyar Weigand János és a lengyel származású, művésznevén Czigányevics Zbysko, valamint a Czája testvérek voltak a hazai amatőr birkózók első edzői is. Első olimpiai birkózóbajnokunk, az MTK kiváló versenyzője, Weisz Richárd (London, 1908. kötöttfogás, nehézsúly) is tőlük tanulta a birkózás fogásait.
    Volt az úgynevezett ölre vagy magyaros birkózásnak egy olyan változata is, amikor a küzdő felek egymással szemben felállva keresztfogásban (egyik kézzel a hónaljuk alatt, másik kezükkel ellenoldalon derék- vagy nyaktájékon egymást kölcsönösen átölelve, kezüket kapocsfogásba fogva) kezdték el a küzdelmet. – No, Jani, adjál fogást! – hallottam többször is Sebők nagyapám kovácsműhelyében, amikor valamelyik erős parasztlegénnyel virtusból „összeakasztották a tengelyt”.
    Igen nagy hasonlóságot mutatnak a volt Szovjetunió területén élő, észak-kaukázusi oszét rokonaink hagyományai, akik tudományosan is igazolhatóan hazánkban (Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében) a tatárjárás után, a XII. században IV. Béla királyunk által telepített pogány kunokkal együtt (befogadott jászokkal) mutatnak ősi, távoli rokonságot. A kötet egyik szerzője, Vajda Mária Mozgásos játékok Hajdú-Bihar megyében című dolgozatában leírja:
    „Régi történelmi emlékeket idéz a fiúk birkózásos erőjátéka, a várfoglalás is. Két egyforma létszámú gyermekcsapat küzd valamilyen kijelölt hely, például magasabb partrész, szalmakazal elfoglalásáért. Szabályai szerint lökni, földre rántani, húzni lehet, csak ütni nem. A játékból a két vállra fektetettek, a foglyok esnek ki, a hatalmas dulakodás, hempergés, birkózás közben hangosan kiabálták: »enyim a vár, kutya tatár!«” (Bakonszeg, DMNA 1934. 4.)
    A továbbiakban megemlíti a bothúzást és a bot alatti átbújást mint ügyességi és erőjátékot, valamint az „Adj, király, katonát!” csoportos küzdőjátékot.
    „A legények megítélésében régen fontos szerepet játszott az erő, ügyesség. A legények vezetőjét, a legénybírót minden évben újraválasztották.
    Néhol a választást Pünkösdkor tartották, amikor lóversenyben, máshol birkózásban vagy bikafékezésben kellett a többieket legyőznie és rátermettségét bizonyítania.” (Balassa–Ortutay: Magyar Néprajz, Budapest, 1979. 578.)
    Hazánkban már a XVI. században általánosan ismert volt a pünkösdi királyválasztás, különböző versenyjátékokkal. Valószínűsíthető, hogy létezett egy régebbi magyar tavaszi legényünnep is. A lótenyésztő keleti rokonnépek a mai napig is ismernek versenyjátékokkal, főleg lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket.” (Sebestyén Gyula: A pünkösdi király és királyné, Etnográfia, 1906. 32–43.)
    Szabó István Oszét fiújátékok című műve a jászokkal (alán íjászok, perzsa népek unokái) rokon, a Kaukázusban, Grúzia határán élő oszét fiúk (legények) erőt, ügyességet, kitartást, bátorságot, leleményességet igénylő küzdőjátékaival rokonítja a mi jászsági, kunsági, hajdúsági küzdőjátékainkat.
    „Nárt” elnevezésű eposzuk kitűnő forrásként használható az oszét népélet valamennyi területére vonatkozólag. Ebben említés történik olyan fizikai gyakorlatokról, mint a nyíllal való célba lövés (nálunk ezt parittyával csinálták a pásztoraink, a korombeliek meg csúzlival); futások (lóverseny, szamárfuttatás, gyalogfutás) – akárcsak a korábbiakban általam ismertetett alföldi pásztorünnepen, a „Mérgesi majálison” –; hegymászás (nálunk a májusfamászás ennek a megfelelője), kődobálás (ez esetben a pásztorbot, tuskó hajítása, magasba, távolra vagy éppen célba); súlyok cipelése, emelése – erre is akad példánk Nagy Czirok László Pásztorélet a Kiskunságon című könyvében, amikor említést tesz arról, hogy nagybátyja, a híres pandúr hadnagy, Nagy Czirok Sándor a halasi határban egy híres gulyás számadóval mérte össze erejét, úgy, hogy Halas egyik magasan fekvő dombjára (Kunhalomra) lóhámba kötve háromszor is felfutott egy növendék borjúval a hátán, ezt ugyan a gulyás számadó is megtette, de csak egyszer.
    A lóversenyzést és birkózást már nem is említeném újra – hiszen az mindkét népnél nagyjából azonos módon ment végbe. A lóval és a lóháton végzett különféle akrobatikus mutatványok között is találhatunk hasonlóságot. Az oszét fiúk (legények) vágtában, a ló hátán ülve, nagy ügyességgel képesek a földről apró tárgyakat, például pénzt felkapni. A mi, mai magyar, bugaci csikósaink meg a „pusztaötössel” (korábban Koch-ötösnek hívták), sőt legújabban a „pusztatízessel”, akrobatikus mutatványaikkal érnek el sikereket. (Kantárszárra fogott, öt pár ló utolsó párjának farán állva vágtat a csikós.) Ez sem akármilyen mutatvány!
    Az oszét fiúk (legények) gáncsvetéses övbirkózással és olyan övbirkózással is birkóznak, ahol az övet nem lehet elereszteni, s ha a küzdelem közben valamelyik fél keze érinti a talajt, az veszít. Mi ezt „kiskunsági derékhúzás” néven ismerjük, és úgy csináljuk, hogy egy 4 méteres körben (grundbirkózásnál alkalmazott kör, homokos vagy füves réten) középen egymással szemben felállva, egymás övébe (erős deréköv vagy villanyszereléshez használatos biztonsági mászó öv) kölcsönösen megkapaszkodva egyik kezünkkel, az ellenfelet másik kezünkkel magunktól eltartva, a játékvezető jelzésére elkezdjük kirángatni ellenfelünket a körből. Megegyezés alapján játszhatunk meghatározott eredményig vagy időre is.
    A kunhegyesi hagyományőrzők ezt a játékot úgy játsszák, hogy egy kb. 1 vagy 1,5 méteres kötél végeire a kutya nyakörvéhez hasonló alkalmatosságokat szerelnek, ezt a két küzdő fél a nyakába veszi, és anélkül, hogy kezükkel egymást vagy a kötelet érintenék – pusztán nyakizmaikkal és lábizmaikkal –, igyekeznek egymást kihúzni egy meghatározott méretű körből (nálunk 7 méteres átmérőjű), ez a „kun-kobakolás”.
    „A versenyszellemnek az erő, az ügyesség és az egyéb fizikai adottságok összevetésére legáltalánosabban egy régi oszét szokás, a »ziu« (kollektív segítség) szolgál példaként. Egy-egy falu vagy »aul« lakói oszét szokás szerint egynapos, ingyenes segítségadásra szervezkednek az özvegyek, betegek, nagy szükséget látó szomszédaik érdekében betakarításkor, szénakaszálás, házépítés, udvartakarítás idején” – írja Vajda Mária tanulmányában.
    A továbbiakban arról tudósít, hogy „különösen érdekesek voltak a szénakaszálási versenyek”. Ennek leírásától – idő és hely hiányában – most tekintsünk el. Itt is az analógia az érdekes.
    Nálunk, itt Bács-Kiskun megyében, Kecelen honosodott meg ez a népszokás – aratóversenyeinken (nem a segítségnyújtás az elsődleges, de fontos a közös munka összehangolása és annak öröme) – hasonló módon versengenek az aratók. („Sajnos” leginkább az idei tavaszi tiszai árvíz idején tapasztalhattunk hasonló jelenséget a gátakon dolgozó önkéntesek részéről, akik méltán bizonyították: „ahol a szükség, ott a segítség”.)
 

 

 

 Megjelent: Napút, 2002. máj.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap