A labdarózsa

Bodó János, szo, 06/06/2015 - 00:26

 

A tanító mellett meg kellett ismerni a segédtanítót is, Apafi Csongort, aki más szóval iskolaszolga volt, vagyis pedellus. A gyerekek nagy tiszteletben tartották, ha bejött az osztályba tűzre tenni, feszes vigyázzállás dukált neki, és csak a tanító intésére volt szabad leülni. Amikor megrakta a vaskályhát, és kiment, szintén felpattant az osztály és csak az újabb intésre ülhettünk le. Előfordult, hogy a tanító megkérte, vigyázzon az osztályra, a rendre, míg ő bokros teendőit intézi. Ilyenkor, ha megígértük, hogy jók leszünk, mesélt egyet, hogy jobban teljen az idő. Ha a tanítónk egész délelőtt mással volt elfoglalva, esetleg a városban vagy másik faluban intézte az ügyeket, Csongorra volt bízva, mikor enged haza bennünket. Nagyon szerettük a kackiás bajszú öreget, mert olyan szépen tudott mesélni, hogy az csuda. Máig is emlékszem a labdarózsa meséjére, amely akkor igaz történetként hangzott.
Öregapámnak az öregapja kertész volt, a Tiszán innen, a Dunán is innen, valahol a Kiskunságban, de ha a fejemet veszik, akkor sem tudom megmondani, hogy pontosan hol. Ő mesélte ezt a történetet, aki szintén az öregapja öregapjától hallotta.
Az ország közepe tájáról vándorolt ide, feleségestől, mert akkor már az is volt neki. Az ős öregapám huszár volt a király hadseregében, és amikor leszerelt, a királytól azt kapta jutalmul, hogy a Nagy Magyar Alföldön akkora birtoka lehet, amekkorát csak akar. A király, a legkisebbik lányát is feleségül adta a jóvágású huszárhoz, hiszen a sok év alatt, amíg őt szolgálta, bizonyságát adta nagyszerű emberi mivoltának, bátorságának. A király okos ember volt, tudta, hogy ennél jobbat nem is tehetne a lányával, aki hálásan fogadta apja választását. Nagy lakodalmat csaptak, és útra keltek Magyarországra, annak is a kellős közepébe. Az ország közepe akkor máshol volt, mint ma, mert akkor még Magyarország sokkal nagyobb volt, mint amekkora manapság. A huszárnak juhász volt a mestersége, hozzá is látott annak gyakorlásához, aztán egyre szaporodott a nyája.
Meg is ígérte a feleségének, ha jól talál menni a soruk, egy akkora virágoskertet fog neki kialakítani, hogy napestig járhatja, míg egyik végéből a másikba nem ér.
Szerencsésen alakult az életük, mert nemcsak a gyerekeik száma gyarapodott, hanem a birtokuk is egyre gazdagabb lett. Elérkezett az idő, mikor a juhász-huszár öregapám úgy látta, itt az idő, hogy beváltsa az ígéretét, és elkezdte a kertet építeni, és felesége kedves növényével ültette be sorban.
Ez a kedves növény a labdarózsa volt. Ezt annyira szerette, hogy a királyi udvarból hozott magával néhány szálat, azt odaültette az ablaka alá, és hagyta, hogy, elbokrosodjon. Esténként kiült a bokor elé aranyos kispadjára, és csengő hangján ezt énekelte: 

Rózsa, rózsa labdarózsa levele
Csak egy legényt neveltek a kedvemre
Azt is azért nevelték a kedvemre
Mert kék a szeme göndör haja fekete.

Meghallotta a férje-ura és azzal kedveskedett neki, hogy szintén énekelni kezdett: 

Alig várom, hogy a nap lenyugodjon
Hogy az égen páros csillag ragyogjon 
Ragyogj, ragyogj páros csillag sokáig 
Vezess el a szeretőm kapujáig.

Így mulattak, énekeltek a juhász és felesége, egész addig, mígnem elérkezettnek látták az időt a lefekvéshez, és a páros csókok ide-oda röpködtek, amíg az égen fel nem tűnt a valódi páros csillag. Nagy boldogságban élt a juhász-huszár, vagy a huszár-juhász, és a királykisasszonyból lett juhászné, amikor a juhász nekilátott terve megvalósításához, a virágoskert építéséhez.
Az első évben a juhászné ablaka alatt elbokrosodott töveket hordta szét, csak annyit hagyott meg, hogy mutatóban maradjon, és hogy a felesége gyönyörködhessen a kedves növényében. Aztán második évben már több is növekedett, részben az elültetett tövekből szaporodott, részben a juhászné ablaka alatt is sokasodott. Nem telt bele tíz év már ameddig a szem ellátott, mindenütt labdarózsa virított tavasszal, és tavasztól kora nyárig. A juhász közben feladta, gyermekeire hagyta a juhász mesterséget, és csak a labdarózsa termesztéssel, és annak nemesítésével foglalkozott. Elhatározta, hogy mindenfelé meghonosítja ezt a páratlan szépségű bokros növényt, és úgy is cselekedett. Faluról-falura járt, és ingyen osztogatta a vesszőket, elmagyarázta, hogyan kell elültetni, gondozni a töveket. Aztán amikor elvirágzott a labdarózsa, hazatért és feleségével együtt a már elszáradt virágú, de hervadtan is szép labdarózsákban gyönyörködött. Lassan őszbe fordult a haja az öreg kertésznek, csakúgy a feleségének is, mikor valaki megunta a sok labdarózsát, és elkezdte kivágni a határban mindenütt növő, amúgy semmi hasznot nem hajtó növényeket. A régen volt király ígérete is feledésbe merült már. Minden talpalatnyi földnek gazdája lett, amin gazdálkodni kezdtek.
Mit lehetett kezdeni a haszontalan labdarózsa bokrokkal? Csak a kivágás lett a sorsa a tavasszal oly szép virágú bokroknak. Idővel írmagja is alig maradt, az is legfeljebb a házaknál, egy-egy bokorral.
Az öreg kertész fogta a cókmókját, és útra kelt a feleségével együtt. Ott telepedett le, ahol még voltak a labdarózsa bokrok. Találtak is egy helyet ahol a házukat ismét körbeültették ezzel a szép virággal. Tavasszal, amikor pompás illatával virágozni kezdett a növény, a két ősz hajú ember kiült a ház elé, és halkan, egymás szemébe nézve elkezdték énekelni a dalt:
”Rózsa, rózsa, labdarózsa levele…”
Először a királykisasszonyból lett juhászné halt meg. A sírjára labdarózsa-koszorúk kerültek. Mintha a természet is tudta volna a dolgát, akkor szólította el az ősz hajú asszonyt, amikor javában nyíltak e csodaszép virágok.
Amikor a koszorúk virágai elhervadtak, az öreg szépen kialakította a sírt, hogy ősszel elültethesse a labdarózsa bokrokat. Válogatott vesszőkből ültette, és tavasszal már zöldelltek is a labdarózsák. A csalafinta természet most is megmutatta, hogy ki az úr ezen a földgolyón. Az öreg elképzelte, hogy akkor fog meghalni, amikor az első labdarózsa kinyílik. Abban az évben azonban nagy szárazság volt, a bokrok is éppen hogy túlélték a csapadékhiányos tavaszt. A nyár sem volt esőtől áldott.
Bizony nem nyílott sem a rózsa, sem az akác, csak a forró nap tüzelt az égen. Az öreg szótlan volt már, a felesége kedvenc bokrai alatt hűsölt egész nap, egy-egy pohár bort kortyolgatva. Így telt el nyár, az ősz, a tél. Amikor már érezni lehetett a levegőben a tavasz illatát, az öreg nap, mint nap kibotorkált a temetőbe, és azt nézte, vajon lesz-e virág a labdarózsa bokron. És lám! Egyszer csak megjelent egy nagy virágrügy a fán! Tudta, ez lesz az utolsó tavasza.
Amikor legszebb pompájában nyílott a virág, az öreg juhász vissza is adta lelkét Teremtőjének. A temetése a kívánságának megfelelően történt. Csak labdarózsa borította a sírját, de az, mérhetetlen mennyiségben. 
Eljöttek a temetésre rokonai, és ismerősei is, azok is, akik annak idején kivágták a környezetükből labdarózsákat. 
Az öreg juhász gyermekei nem engedtek másféle koszorút vagy egyéb virágot elhelyezni a síron, így az utóbbiak szégyenben maradtak, mert nem tudtak elbúcsúzni a juhásztól tisztességgel. Nem készíthettek koszorút másféle virágból, mert a halottól búcsút venni csak a végakaratának megfelelően illendő.
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap