A lányka

Balogh Bertalan, szo, 05/07/2011 - 12:08

 

 

 

A lányka felnevetett. Ok nélkül. Nem volt már gyerek, néhányszor kirándult már az emberi kapcsolatok őserdejébe, de mint aki csak beletévedt. Nem akart fölfedezni semmit, csak az esték voltak muzsikásak és szelídek, és ő kószált egy kicsit a szélénél... Vágyakoztak utána kamaszos ügyetlenül, de ebből nem sokat értett még. Nevetett. Volt úgy, hogy megvárták a masinás-monoton iskola után, és bekaptak egy gesztenyepürét a cukrászdában, de ez sem volt lényeges és az sem, hogy a házimulatság örvénylésében valaki suttogott és megszorította a kezét.

Nevetett. Semminek is, és mindennek. Megérett benne valami, amint a patakok is duzzadni kezdenek, ha eljön az idejük, és erjedni, forrni kezdenek sistergős medrükben. A fogak közül ilyen habos bugyogással tört fel a kacagás... szemét lehunyta, úgy belefeledkezett...

Szép volt, olyan teljességgel szép, mint egy friss remekmű, ahogy a műhelyből kikerül: még rajta az alkotó keze érintése.

Nevetett, pedig az incselkedő tavasz lucskos volt kint. A temető hantjai között pállott illatokat leheltek az ázott bokrok. A nagy háború után nevetett sok évvel, miután országhatárokat szabdaltak szét és férceltek össze rosszul, békében nevetett, miközben távoli, égő falvak füstölögtek; békében, amikor a megegyezések merev arca mögött zakatolva, lihegve készülődik valami.

Nevetett. Nem sokat tudott minderről, a határok ügyéről, a sírokról és a megegyezésekről, és nem is nagyon hitte, nem is nagyon értette az egész körülötte doboló életet. Nem érdekelte. Lehunyt szemmel messzire látni...

Így, és ebben az életzajban fodrozott végig gazdag nevetése, mint egy habzó, színes szalag, ahogy csak gyerekek, és ahogy egyszer majd az ő gyereke is nevetni fog.

Termékeny teljesség volt ebben a hangban, biztos hit, áradó fölény.

Ezzel a hanggal semmi sem tud vitatkozni.

Áhítattal hallgattam.

Himnuszokat hallgat így az ember.

*

Azt mondta egyszer egy csacska valaki, hogy itt-ott nagyon Márai módra írok. Jaj istenem!... ismerem magamat annyira, hogy tudjam, soha semmiféle skatulyába nem illek bele.

Respektálom őt?

Nagyon. Ámbár magyarokról ritkán mondott valamit, vagy jót. De csodálatosan művelt volt, és úgy írt magyarul, mint kevesen.

Mindenesetre, örömmámortól lettem örömmámoros egy pillanatra, hiszen melyik tücsök nem örülne, ha nem éppen hangyához, hanem oroszlánhoz hasonlították? 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap