Lapohos András: Wass Albert szülőföldjén (Az író levelei Ördöngösfüzesre)

Szerkesztő B, h, 01/15/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

 

Az Erdélyi-Mezőség egyik legrégibb magyar településéről, Wass Albert szülőfaluja szomszédságából, Ördöngösfüzesről érkezett levél. Nemrég jártam ott, Demeter József lelkipásztor társaságában, és látogattuk meg Lapohos András tanárt, aki készségesen mutatta meg az általa kezdeményezett és felépített múzeumot, melyben az egyre fogyóbb szórványvidéki magyarság kultúrkincseit gyűjti össze, emléket állítva a szülőföld írójának, Wass Albertnek.

E lelkes nyugdíjas tanárnak köszönhetően Wass Albert szülőföldjén lehetőség nyílik az őseink által megteremtett kultúránk még el nem kallódott értékeinek a megmentésére és megőrzésére az utókor számára.

A A Szülőfalum Alapítvány létrehozója és ennek elnöke felvállalta a helyi történeti, népművészeti emlékek összegyűjtéséről a Mezőség egész területén, és a Mezőségi Szórványközpont megteremtésével e nemes munkának az irányítását.

Összegyűjtik Wass Albert író összes könyveit és lehetőséget teremtenek arra, hogy a mezőségi magyarság olvashassa e műveket. Lapohos András 1990 után leveleivel megkereste a szülőföld nagy íróját. A válaszlevelek közrebocsájtását lapunkra bízta, melyet köszönettel juttatunk el olvasóinkhoz.

(Csernáthon János)

Közlésre bocsátom a gróf Wass Alberttől kapott leveleket. Előzőleg egy pár szóban felidézem azokat az emlékeket, amelyek a vele való levelezésem eredményezték. Ezért megállítom az időt, visszamegyek a múltba és egy kellemesen eltöltött táborozásnak csak egyetlen rendezvényéről írom le emlékeim. S ez a rendezvény a táborozás második napján megrendezett tábortűz volt.

Az 1942-43-as tanév tavaszi vakációjának első hetét a Kolozsvárhoz tartozó Lombi-tető szervezett táborban töltöttem. A tavasz abban az évben korán ébredt. Bokrok alján a sok májvirág csalogatott, hogy csokorba kössük, a gyümölcsfák lombkoronáit pedig gazdag termést ígérő virágok borították.

A táborozás második napján kiránduláson vettünk részt ismerkedtünk a táborunkból jól látszó Kolozsvárral, amelye tevékenység tájékozódási versennyel fejeződött be. Az este közeledtével mindegyik őrs feladatként kapta, hogy fáj gyűjtsön az esti tábortűz megrendezéséhez.

Magam elé képzelem most is az erdőben amfiteátrumszerűen berendezett helyet, ahova a fát kellett vinni. S mire leszállt az est, az őrsök elfoglalták helyeiket. Nemsokára a tábortűz lángjai a magasba emelkedtek. A cserkészindulótól visszhangzott az erőd Amerre járunk, megterem a győzelem, a győzelem! Az első tábortűz volt számomra. Ilyen örök emléket hagyó tevékenységen eddig még nem vettem részt. Gyermeki csodálkozás uralt, amikor gróf Wass Albert megérkezését jelentették be. Nagy tapsvihar tört ki. De még nagyobb tapsvihar jelezte előadásának megkezdését. Kedves emlék maradt számomra előadásának az a része, amikor a természetről beszélt. Akkor még gazdag növény- és állatvilágot tárt elénk. Sokat időzött, amikor felhívta figyelmünket, hogy védjük csodás tájaink élővilágát. Később érlelődött meg bennem, hogy Látóemberként hívta fel figyelmünket. A természet iránti szeretete és az érte való aggódás elkísért egész biológiatanári tevékenységem során. Amikor aztán lehetőség adódott és megtudtam a címét, levelet írtam neki. A tőle kapott kedves levelek biztattak, jelezték, hogy helyes úton jártam és járok a már létesített állattani múzeumot illetően, és a tervbe vett egyházi múzeum létesítését illetően is. Értékelem segíteni akaró szándékát. De megelégedtem csak ennyivel is, mert tudomásomra jutott, hogy Rontóember akadályozta meg segíteni akaró szándékában. Közlésre adom a nékem küldött leveleit, azzal a céllal, hogy aki olvassa, lássa milyen gondolatokat ébresztettek az általam küldött levelek, ismerje meg életének egy epizódjait, mindennapi gondjait, amelyek foglalkoztatták a soha vissza nem látott szülőföld íróját. Elgondolkozik bizonyára mindenki azon, amikor a mindig hazanéző Wass Albert hazatéréséről ír nekem: Aztán ha befejeztem ezt az életet, ami most már hamarosan bekövetkezik, szelek szárnyán, csillagösvényen hazatérek újra a czegei tó partjára, s ott maradok kísértet formájában, míg csak világ a világ . Hazatért. Szomorú, hogy csak így térhetett haza.

E kedves emlék felidézésére és a levelek közlése legyen tisztességadás az Erdélyi-Mezőség nagy írójának, aki az olvasók tízezreinek szívében talált otthonra.

Beszéljenek tovább levelei:

1993. júl. 11.

Kedves Lapohos András!

Levelét köszönöm. Jól esik hírt kapni hajdani otthonunk vidékéről, különösen, ha jó hír. Ez pedig jó hír volt, mert arról tanúskodik, hogy megmaradt a jövendő csírája.

Fölöttem bizony eltelt már az idő. A nyolcvanhatot taposom, s ha Isten megsegít, nem leszek már itt sokáig. Egészségem megromlott, írni is csak nagyon nehezen tudok, de az vígasztal, hogy élek tovább fiaimban és könyveimben. Öt fiam van, egyik tábornok az amerikai hadseregben, másik a kormány tanácsadója kelet-európai kérdésekben, ez évente kétszer-háromszor Erdélybe is átjár hivatalos ügyekben. Megadom a címét, hogy ha arra jár, megint keresse föl. 27 könyvem jelent meg magyarul, angolul, spanyolul és németül. Erdélyről szól majdnem valamennyi. Munkámat tehát befejeztem, ideje, hogy odébb álljak. Nem jó megöregedni, és még rosszabb nyomoréknak lenni.

Ördöngösfüzesről Füzesről sok szép emlékem van. Vadászni is jártam arra. A hajdani pap, neve sajnos nem jut már eszembe, iskolatársam volt a kolozsvári ref. kollégiumban.

Szívből örülök a múzeumnak. Nagyon nagy szüksége van erre. Hogy a tűzliliomot, mint a zergeboglárt jól ismerem. Nagyapám legelőjének sarkában, Mező Háhon, amit soha föl nem szántottak, volt még egy félholdnyi Bozsor-rózsa is. Isten tudja, van-e még. Gyökerét még őseink hozták magukkal, szumérföldről.

Megbeszélem fiammal, hogy keresse föl, amikor arra jár. Szeretnék néhány száz dollárt küldeni a múzeum számára.

Orvosom kívánságára abba kell hagynom a levelet. Áldja meg, segítse meg a Jóisten!

További jó munkát kívánva, üdvözli Wass Albert.

1993. aug. 14.

Kedves András barátom!

Köszönöm a fényképeket, a jókívánságokat és a zergeboglár-magvakat. A múzeummal kapcsolatban: András fiam gyakorta utazik Erdélybe hivatalos ügyekben (ő a német kormány közgazdasági megbízottja Románia és Magyarország felé). Őt kértem meg, hogy keresse föl és biztosítson valami anyagi lehetőséget. a virágmagvakkal próbálkozni fogok. Azonban attól félek, hogy az itteni sub-trópus éghajlat nem lesz megfelelő.

A jókívánság rám fér, újra megütött a gutta, kezem kissé bénult újra. Hiába, a 86 évet érzem már.

Szeretettel Wass Albert

Astor, 1995. május 30.

Kedves András Öcsém!

Hálás szívvel köszönöm úgy a levelet, mint a fényképet. Szép régi emlékeket ébresztett bennem a tisztás . Előbbi leveledben küldték egy térképet is, megkeresve azon a kérdéses tisztást, majdnem biztos vagyok abban, hogy sátra vertem azon a tisztáson többször is, nyár derekán, amikor őzbakra vadásztam ott.

Bizony ma már én sem vadászok többé. Kivénült a legény! Bár immár több mint hetven éve kopogok az írógépek, bizony mellé-mellé ütök a betűknek. Hiába a nyolcvanhetediket taposom, s volt múltamban sok olyan esztendő, ami tízszeresen számít, mint például amit a Hitler börtönében töltöttem, ahol azzal szórakoztattak, hogy vallatás ürügye alatt jobb kezem ujjait tördelték sorba, vagy amikor kiküldtem a Pripjet mocsaraiba mint huszártisztet, s csak az ukránoknak köszönhetem, hogy életben maradtam.

Mindez a sok élmény nyomott hagyott azonban, s most már jóformán írni is csak nehezen tudok. Utolsó könyvemet, életrajzomat, aminek VOLTAM lesz a neve, már tollba mondom , ami lassan és döcögősen halad.

Lám, eltelt az idő a vénember fölött. Hívnak, hogy menjek el Magyarországra, s keressem föl Erdélyt is. De nem megyek. Meg akarom őrizni emlékeimet úgy, ahogy megéltem azokat, s látni a változott világot nem lenne jó. Barátaim sem élnek többé Tamási Áron, Reményik Sándor, Dsida Jenő és a többiek régen eltávoztak.

Ma már ez a tavakkal, mocsarakkal, szarvasokkal, medvékkel és aligátorokkal megrakott Ocala National Forest , ahol élek: ez az otthonom. Aztán, ha befejeztem ezt az életet, ami most már hamarosan bekövetkezik, szelek szárnyán, csillagösvényen hazatérek újra a czegei tó partjára, s ott maradok kísértet formájában, míg csak világ a világ.

Tartson meg Benneteket a Jóisten, Öcsém!

Szeretettel köszönt a Vénember: Albert Bátyád

1995. aug. 8.

Kedves András Öcsém!

Nocsak újra föladtam a Funtineli Boszorkányt, most talán mégis csak megérkezik. Az Erdélybe küldött könyveimmel ez bizony sokszor megesett már. Sajnos, az okát is tudom. De meglássuk, most talán átcsúszik. Az egyházi múzeum szép elgondolás, megpróbálok itt fölébreszteni néhány magyart. Talán összeszedünk erre a célra egy kis pénzmagot.

Az idő bizony egyre súlyosabban nehezedik reám. Az írás is már nehezen halad. Melléütök a betűknek. Nem jó megöregedni.

További jó munkát kívánok és igyekezni fogok fölébreszteni néhány telt-zsebű magyar az egyházi múzeum céljára.

További jó munkát kívánva küldöm üdvözletemet.

Wass Albert.

1995. nov. 2.

Kedves Öcsém örömmel vetten leveledet és a küldött fényképet. András fiamnak írtam újra és címedet is megírtam újra. Az ő címe: Sandmoor Weg 41, 2000 Hamburg 56

Rendszerint azonban nincs otthon, mert nagyon elfoglalt ember. Tanít az egyetemen és ugyanakkor a német kormány gazdasági megbízottja, úgy Magyarország, mint Románia felé.

Ami engem illet: én bizony vénülök ügyesen, itt az őserdőben, ahol élek. Egyetlen szomszédaim a rókák, farkasok, vaddisznók, szarvasok és párducok, na meg a tó aligátorjai. Állami erdő, amiből csak hat hold az enyém, de a többi 450 000 valójában szintén az enyém, mert csak én élek itt egyedül, veres kutyámmal, kinek Pajtás a neve és 17 éves. Vadászkutya de már egyikünk nem vadászik többé, csak ha a szükség úgy hozza . Mint például tegnap: egy farkas meg akarta fogni fekete macskánkat, felkergette egy fára és meg kellett lőjem, hogy megmentődjek tőle, máskülönben visszatért volna a macskáért.

Egy másik ellenségünk pedig egy tizenöt méteres aligátor, amelyik a kutyát szeretné megenni, s bár aligátorra tilalom van, előbb-utóbb meg kell szabaduljak ettől is, Pajtás érdekében. Szerencsére, ha meglövöm, alásüllyed a vízbe és a halak megeszik.

Hát így élek itt az őserdőben, egy öreg Ford kocsival, amelyik időnként bedöcög velem a városba bevásárolni. Az egyházi múzeumról beszéltem többekkel is, és remélhetőleg küldenek anyagi segítséget hozzá!

Mindent jót kívánva, barátsággal köszönt Albert Bátyád

1996. jan. 10.

Kedves jó András öcsém!

Nocsak, bizony jó ideje nem tudtam hírt adni magamról. A kilencvenes évek árnyékában megnehezedik az ember keze, lelassul az emberben az élet, s ilyenkor a család megriad, mintha csak farkast látott volna a birkanyáj körül, s beteszi a vénembert abban a kórháznak nevezett intézménybe, ahol tanult emberek a mulandóság okaival foglalkoznak. Innen kiszabadulva nyomban hozzáláttam ügyeim rendezéséhez, s ezek között is elsősorban a füzesi múzeum elhanyagolt kérdéséhez.

Ezt a fontos ügyet ma átadtam további gondozás céljából öt felnőtt fiamnak. (...) Kívánok tehát további jó munkát, sikert a múzeummal kapcsolatban és békességet az életedben, Öcsém. Áldjon meg a Jóisten! Szeretettel Albert Bátyád

1996. március 11.

Kedves jó András öcsém!

Az egészségem nem a legjobb, az igaz, de nagyobb baj az öregség. Mikor muszka földön akna robbant gépkocsim alatt, sajnos embereim egy német hadikórházba vittek, ahol azt mondták rólam, hogy protoplazme megrázkódtatásom van , s mikor megkérdeztem, mi baj jár ezzel, azt felelték közönyösen: hát előbb-utóbb megbolondulok, s aligha érem meg az ötven esztendőt . Hát 88-at megértem s a bolondulás se következett még be, de egyéb, kisebb bajok kezdenek már háborgatni. De azért nem kell megijedni: akire szükséges van még a Jóistennek, az nem pusztul el hamar, s nekem még van elintézni valóm ezen a földön. Egyike ezeknek a füzesi múzeum. Fiaimnak már megadtam a címedet, s valamelyikük fölkeres hamarosan. De ennél többre is készülök.

Először is: szükségem van egy rövid történelemre is. Ördöngös Füzes történelmére. Még Nagyapámtól hallottam jó régen, hogy a község 1200 éves magyar település, akárcsak Szék. Erre vall a népviselet is: kék zeke, fehér harisnya. A honfoglaló megyek egyik lovas alakulatának volt ez az egyenruhája. Szeretnék azonban történelmi részleteket is megtudni, ha módod van erre.

Másik fontos kérdés: milyen formában lehet a segítséget eljuttatni oda, anélkül, hogy nehézséget okozna? Erre is felelj meg. A többi mi elvégezzük itt. Szeretettel köszönt Albert Bátyád

U.i.: Legkisebb fiam, aki németföldön maradt az anyjával, a német állam gazdasági és kereskedelmi megbízottja Románia felé, és évente többször utazik oda hivatalosan. Felesége is Erdélyből való. Személyesen fog felkeresni.

(A szerző beleegyezésével a Szászrégen és Vidéke című lapból vettük át.)

 

Megjelent: Kráter, 2002.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap