Latabár Kálmán Emléknap

Szerkesztő A, cs, 01/11/2018 - 00:12

 

 

 

 

 

 

LATYI

 

Latyi! Elég ennyit mondanunk, s máris mosolyra húzódik a száj. Feledjük a napi bút és gondot, s kezdjük sorolni Latyi, „a Latyi” filmjeit. Vagy nem is magukat a filmeket, hanem azoknak legjobb, leginkább felejthetetlen jeleneteit. Persze hogy azokat, amelyekben „a Latyi” játszott. És idézni is tudunk tőle! Azaz újra tudjuk mondani az általa előadott szerepszövegeket. Még van olyan bátor is talán, aki a mimikát is megkísérelni reprodukálni: de hát „Latyiból”, vagy mondjuk polgári nevén, Latabár Kálmánból csak egy volt!

Viszont mi ne tegyünk úgy, ahogyan az Egy bolond százat csinál című filmben mondta ő, miszerint: „cikkbe lőttem, cakkba szaladt, cakkba lőttem cikkbe szaladt”, mármint ott az a vad, amelyről maga sem tudta, mi, hanem menjünk szépen sorjában a nagy művész életútján.

Latabár Kálmán 1902. november 24-én született Kecskeméten. Születésekor már meg lehetett jósolni, színész lesz belőle, hiszen atyja, Latabár Árpád és édesanyja, Deutsch Ilona is a „világot jelentő deszkák” rabjai voltak, azaz színművészek. Sőt az egész Latabár-família az! Nagyapja Latabár Kálmán Árpád, dédapja pedig Latabár Endre volt, koruk ünnepelt színészei. A Latabár név egy egész színészdinasztiát jelöl, ezzel a névvel már az 1830-as évektől találkozhatott a közönség. Nem kellett így túlzottan nagy merészség ahhoz, hogy valaki a legifjabb Latabár születésekor máris egy leendő színészt lásson meg benne. Igaz ugyan, hogy a szülők kapcsolata Kálmán születését követően egy évvel, akkor, amikor Kálmán öccse, ifjabbik Latabár Árpád született, megszakadt, s az apa el is hagyta a családot, de a csonka családban a színészet az anya révén továbbra is megmaradt. És a két Latabár édesanyja nem állt fiai színészi pályaválasztása útjába, sőt segítette őket. Elvégre a név kötelez!

A családról és a vérségről még annyit, hogy bár a zsidó vallású magyarok büszkén mondják vallásbéli társaiknak Latabár Kálmánt és öccsét, ez csupán a família eme ágára igaz. Az első Latabárok kiskunhalasi reformátusok voltak. Azt viszont tudni kell, hogy az számít zsidónak, akinek az édesanyja zsidó, illetve az az egyén, aki betért. Mivel Ilona asszony eme vallás híve volt, ezért a fenti megállapítás jogos. Egyébként nem voltak vallásosak, mutatja ezt az a tény, miszerint Kálmán az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban érettségizett le.

Viszont ne lőjünk, vagy beszéljünk „cikkbe-cakkba”, hanem csak sorban. Latabár Kálmán az érettségit követően egyből jelentkezett Rákosi Szidi színiiskolájába, ahol annyi híres magyar színész tanulta ki a színészmesterséget. Vagyis ahol inkább a nagy színi-pedagógus feltárta a tanítványaiban rejtőző színművészt, mivel a színészetre, mint ahogyan minden művészetre születni kell. Már ott, Rákosi Szidi iskolájában megmutatkozott „a Latabár” mosolyt teremtő képessége, amellyel szinte bármilyen színésztanulói próbafeladatot képes volt komédiává változtatni. Sőt fergeteges kacagást kiváltani mindenkiből. Megmutatkozott Latabár Kálmán nyelvi humora, vagy inkább nyelvi humort előadó képessége, a sajátos, később védjegyévé váló „latyis” mimikával együtt.

Egyébként – korántsem mellékes módon – kiváló táncos is volt. Méghozzá olyan, aki abban a korban, amely a dzsentrik és „úhri” hivatalnokok kora volt, kiválóan tudta utánozni őket. Nyárias szalma vagy Girardi-kalapját megbiccentette, sétapálcáját a hóna alá vágta, aztán, mert nevettek rajta máris, méltatlankodó hanghordozással „kihkéhte” ezt magának, majd félszeg mozgása után váratlanul – majdhogynem akrobatikusan – kezdett el mozogni-táncolni. Ez a virtuóz „ügyetlensége” úgyszintén egyik védjegyévé lett.

Latabár Kálmán először tánctudású komikusi szerepeket kapott, ha nem is lett egészen táncos-komikus, hiszen az teljes egészében operettszínészi szerepkör. Azért – és nem csak pályája elején – több operettben is játszott. Gondoljunk csak Kálmán Imre Csárdáskirálynő című művében, vagy a szintén Kálmán-darab Marica grófnőben történő alakításaira. Itt is kiket formált meg? Bónit, aki történetesen gróf. Aztán Zsupán Kálmánt, aki viszont már „csak” báró.

Bár 1922-ben, tehát 20 évesen a Várszínházban lépett először közönség elé táncoló komikusként, vagyis táncos-komikusként, aztán a Fővárosi Operettszínházhoz szerződött, nem kívánt beskatulyázódni egy szerepkörbe sem. Mivel a pályája elején ez fenyegette,  Árpád öccsével együtt zenés artistaszámokkal külföldön kezdett el turnézni 1927–33 között.  Világot is láttak, nevükkel is megismertették a külföldet. Elsősorban német nyelvterületen voltak sikereik, hiszen kiválóan beszéltek németül. Még a világhírű rendező, Max Reinhardt színházában is felléptek, nem is egyszer, hanem rendszeresen. Sőt Reinhardt – aki korántsem arról volt híres, hogy könnyen dicsér, hiszen Rejtőt is ő küldte el „melegebb éghajlatra” – a Latabár testvéreket az európai fiatal színésznemzedék legjobbjának nevezte. Aztán a kritikusok – Reinhardt után már merészen – Buster Keatonhoz és Chaplinhez kezdték el hasonlítani őket.

A két Latabár fejébe is szállhatott volna a dicsőség, de ők szerényen, vagy álszerényen mosolyogtak – mindent meg tudtak játszani, elvégre színészek voltak –, és önként mentek el melegebb éghajlatra, ugyanis Afrikában folytatták turnéjukat.

Aztán újból jött Európa. Kálmán 1936-ban tért haza, Árpád 1938-ig Genovában maradt.

Latabár Kálmán – mint nyugaton már magának nevet szerzett színész – fergetegesen betoppant, vagy inkább betáncolt a magyar film kulisszái közé. Első filmjét (Sportszerelem volt a címe) 1936-ban forgatta. Ebben a meglehetősen kommersz – nem is titkolva, akkori szóval élve népszórakoztatásra szánt – filmben Latabár Kálmán máris főszerepet kapott. Szigethynek, a fogpiszkálógyár vezérigazgatójának fiát alakította, már akkor „latyis” módon. A sportőrült vezérigazgató kétbalkezes és -lábas fiacskájának a története, aki abba a csinos munkatársnőbe szeret bele, aki az apjának is tetszik, csakis Latabár játékával lesz az, ami: egy fergeteges komédia. A Kardos-Farkas rendezőpáros nagyon jól választott. Csakhogy! Latabár Kálmán ezzel a filmmel és a filmben nyújtott szereppel beleesett egy másik skatulyába, amelyből élete végéig már nem tudott, s nem is akart kimászni. Ő lett a nagy nevettető!

Második filmjében, a Fizessen, nagysád! című, 1937-ben forgatott műben már olyan színésznagyságok voltak a partnerei, mint Kabos Gyula, Muráti Lili és Jávor Pál, az akkoriban feltörekvő magyar film nagy karakterei.

Ebben a filmben Bukovác Pál tornatanárt alakítja Latabár Kálmán, aki persze hogy sete-suta,  persze hogy okoskodik, de végül is a szerelem, a fiatalok és a jövő érdekében.

Az 1939-ben forgatott Pénz áll a házhoz című filmben újból visszatérhet a táncoló komikusi szerepkörhöz mint Ficek Benő táncművész.

Egyebek mellett, hogy el ne felejtsük, Kálmán 1937. augusztus 28-án Budapesten egy másik szerepet is alakít. A férjét. Aki ő volt. A valóságban, az élet nagy színpadán. A már nem egészen annyira ifjonc ifjú férj akkor már 35 esztendős volt. Ehhez a polgári esküvőhöz, mivel az ara, Walter Katalin római katolikus vallású volt, fűződik egy színészcsaládhoz méltán illő történet. Ha már templomi – mert melyik templomot válasszák? – esküvő nem volt, akkor legalább a Bristol szállodabeli ebédre toppanjon be a boldog örömapa, a rég nem látott idősebb Latabár Árpád. Aki egyes variánsok – mert a legendák és anekdoták már csak ilyenek, mindenki kissé másként meséli – szerint a Népszínház utcába toppant be a volt feleségéhez. Annyi bizonyos, hogy tökéletesen alakította az örömapát. Az ebéden szép tósztot is mondott: felszólított mindenkit, hogy ürítsék poharukat annak az asszonynak az egészségére, aki a fiatal férjnek életet adott, áldozatkészen dolgozott érte és nagyszerű nevelésben részesítette. Erre ott mindenki a könnyeit törülgette. Ekkor idősebb Latabár Árpád a fiához fordult, és súgva megkérdezte: „Milyen voltam?”

1938-ban megszületett Latabár Kálmán, az ifjabbik. Őt az édesanya vallása szerint római katolikusként keresztelték.

Latabár Kálmán – azért még ne mondjuk róla, hogy az idősebb – színpadi szerepek mellett egyre több filmszerepet is vállalt. Több szerepében egyébként a már megismert vidám, éneklő komikus szerepkör mellett olyanfajta jellem- (sőt egyszerre több jellem) ábrázolási képességével is feltűnt, mint az 1942-ben forgatott Egy bolond százat csinál című film kettős szerepében. Ott ugyanis egyszerre játssza el a főurat, vagyis az éttermi fizetőpincért, aki „igazi” főúrnak, azaz arisztokratának játssza magát, és a „valódi” arisztokratát, aki pedig nem néz ki annak…

Itt Latabár – aki előbb a gyermekek száján, majd már akkor a felnőttek által is becézve Latyi volt – egy-egy gesztussal, mozdulattal és szófordulattal adja azt a szereplőt, aki éppen.

Martonffy Emil a film író-rendezője nem egy könnyű feladatot osztott Latyira. Amit így, ennyire mesterien, ennyire magától értetődően, ennyire nem megjátszva, hanem szinte természetesen csakis ő tudott megoldani. Például az egyik jelenetben találkozik egymással Dömötör, a főúr, vagyis főpincér, aki arisztokratát játszik és gróf Rod-Igor Szu-Azerew, aki neve ellenére csodás véletlen okán természetesen tud magyarul. Bár természetesen arisztokratásan raccsolva, ahogyan raccsol a grófot játszó álgróf is. De amikor egymással szembe kerülnek, akkor… Akkor nem a nagy lebukás történik, hanem az arisztokrata azt hiszi, hogy ha önmagával találkozik, akkor ez csak úgy lehetséges, hogy vele szemben tükör van. Dömötör meg ebben a helyzetben is tökéletesen leutánozza a grófot.

Ez a mókás film legmókásabb jelenete, és ezzel együtt egy kiváló komikus mesterségbeli tudásának esszenciája.

Ez a film is – mint az akkori magyar filmgyártás legjobbjai – külföldi forgalmazásra is került. Pitkin – vagyis eredeti nevén: Norman Joseph Wisdom, 2000-től lovag, akinek teljes neve így Sir Norman Joseph Wisdom – is láthatta, hiszen az angol komikus 1958-as vígjátékában, az Én és a tábornok címűben szinte szakasztott ugyanez a jelenet ismétlődik meg. Csak ott nem egy arisztokrata találkozik „saját magával”, hanem egy német tábornok az ő ruhájába bújó útkarbantartóval. Sajnos a világ ezt a filmet sokkal jobban ismeri, mint a magyart.

Az Egy bolond százat csinál sikerét, mint annyi más korábbi magyar filmalkotás sikerét megpróbálták 2006-ban „leutánozni”, de nem sikerült. Ebben a filmben már nem játszhatott Latyi, aki játékával még egy gyengébb filmet is feldobott.

Mint egy másik 1942/43-as alkotást, az Egy szoknya, egy nadrág címűt, amelyben egy olyan embert alakít, nevezetesen Sóvári Pétert, aki után sóvárognak a nők. Itt is kettős szerepben van Latyi, ugyanis emellett ő Dulcinea, a madridi dúsgazdag „vígözvegy” is, már amikor. Mert természetesen, vagyis a vígjáték szabályai szerint megjelenik az igazi nő is, hogy legyen nagy kavarodás, még nagyobb, mint ami eddig volt.

Ebben a filmben Latyi tehát férfit is és nőt is alakít, méghozzá mind a kettőt tökéletesen, a férfifaló nőt talán tökéletesebben is.

1944-ben még játszik egy kevésbé ismert filmben, az Afrikai vőlegény címűben, ahol színészt játszik, akinek nem mellesleg szíve is van. Adva van a történetben egy álmodozó lány meg egy álmokban hívő fiatalember, csakhogy egyik sem az, akinek mondja a levelezésben magát. Kökény Tóbiás, azaz Latabár Kálmán elindul felkeresni a szép leányt, akiről kiderül, hogy egy kozmetikai szalon öreg és csúnya tulajdonosnője. A jószívű színész nem szól barátjának, az álomban hívő afrikai vőlegénynek, hanem megkéri inkább a főbérlőnője színészi ambíciókkal megáldott kislányát, hogy játssza el Mária szerepét…

Latabárnak ekkor már egy másik szerepet is kell játszania a mindennapi életben, a sajátját, ugyanolyan méltatlankodó hanghordozással és duzzogva fogadva vallása – amiről már ekkor papírja van, hogy római katolikus – megkérdőjelezését, mint ahogyan szerepeit a filmeken vagy a színpadon játszotta. Csak itt az életétől van szó! És ő, mivel túlélte ezt a korszakot, jól játszott. (Persze, mint ahogyan fentebb mondtuk, segítség is kellett ehhez!)

Ifjabbik Latabár Árpád mindeközben – kihasználva, hogy nem annyira ismert és a figyelem középpontjában álló, mint a bátyja – a Fővárosi Operett színpadán „bújt el”.

Egyébként Latabár Kálmán is 1945-től a Fővárosi Operettszínházban játszott.

A negyvenes évek második felétől sorozatban következtek megint a filmek. A jobbnál jobb karakterszerepek! Vagy olyan szerepek, amelyek „a Latyi” miatt lettek nagyok.

Latabár Kálmán az „új hatalommal” úgy tűnt, jól kijött. Az akár kisgazda, akár polgári, akár szociáldemokrata vagy éppen kommunista politikusok nem szívelhették a régi rendszer arisztokratáit és urizáló hivatalnokait, akik közül Latyi többeket kifigurázott. Tehát akkor Latyit szerették. De Latyinak éppen azért, mert a nép őt annyira szerette, és ő annyira szerette azt, hogy a nép őt szereti, sokszor szókimondó módon eljárt a szája, gyakran a színpadon. Emiatt és néhány félreérthető vicc miatt még a rettegett ÁVH is felfigyelt rá. Komolyabb bajtól csak a népszerűsége óvta meg, és talán az, hogy a politikusok is szerettek – leginkább a kifigurázott ellenfeleiken – nevetni.

Igaz, hogy volt olyan filmje, mint az 1947-ben forgatott Könnyű múzsa című, amely ártatlan szerelmi története ellenére elégetésre került. Pedig a történet ennyi: a Mennyei Tanács megbízza Violát, hogy segítse a kezdő, fiatal zeneszerző karrierjét, de a múzsa nem csak belészeret a zeneszerzőbe, hanem sok kalandon át megkísérli sikerre is vinni. Ez valakiknek nem tetszett, vagy a film alkotói nem tetszettek, mert akkor már így nézett ki a filmkritika.

Egy évvel később, 1948-ban a Mágnás Miskával már nagyobb szerencséjük lett alkotóinak. Ezt a filmet az akkori hatalom már kifejezetten szerette. Na persze, hiszen a film – egy keveredéses, félreértéses és szerelmes vígjátékba ágyazva – az 1945 előtti Magyarország karikatúráját adja. Az inas a filmben grófot játszik, a cselédlány meg grófnőt. Igaz ugyan, hogy a megjelenő gróf Eleméry nem leplezi le a csalást, hanem megértve a szerelmet – vagy ahogy a film sugallja, az idők szavát –,  a fiatalok mellé áll.

Ebben a filmben a két Latyi, azaz Kálmán és öccse, Árpád együtt játszanak. Ők a kommunisták által elképzelt, dekadens, sőt bugyuta főuri világ képviselői, név szerint Técsey Pixi gróf és Récsey Mixi gróf.

Majd a szintén sikeres Janika után következett a Civil a pályán. 1951-ben készült, amikor Rákosi hatalma csúcsán érezhette magát, mégis ebben a filmben az MHK (Munkára, harcra kész) mozgalom népszerűsítése mellett a tehetetlen vállalati vezetők és a „Csótány brigád” is megjelenik. Mindezt a rendszer komoly kritikájaként is fel lehetett fogni, de az alkotók szerencséjére mindenki csak jót nevetett rajta.

Aztán A selejt bosszúja már ugyanebből az évből nem mással foglalkozik, mint amivel a cím, a selejttel, azaz a hanyag és kapkodó (talán sztahanovista?) munkavégzés eredményével, vagy inkább eredménytelenségével. Mert a filmbéli Ede, aki gombvarró egy ruhagyárban, hiába is ér el sokszáz százalékos teljesítményt, ha a ruha, amelynek gombjait ő maga varrta fel, önálló életre kel: csúszik, mert leestek a gombjai. Na így villamosozni, étterembe menni, majd még csípőre tett kézzel csárdást is ropni!

Azután egy újabb termelési, jobban mondva eladási film: az 1952-es Állami Áruház. Itt Latyi Dániel Károlyt, az áruház női konfekciójának vezetőjét alakítja, akinek furfangos trükkjein – ahogyan mindent eladhatóvá tesz – nevetünk. Aztán elgondolkodhatunk: tegnap, vagy éppen ma nem ezt tették velem is?

Majd 1954-ben Latyi pályájának egyik csúcspontja: Fel a fejjel.

Természetesen a kor szokásainak megfelelően megjelennek benne a sztereotip kliséemberek, de… és ez a de a legfontosabb, mert mind közt megjelenik az ember. A kisember. Az egyszerű. A törékeny. A nem hős. Annak lenni nem akaró. A csak túlélni akaró. A hagyják őt békén, minden korban békén élni ember jelenik meg Peti bohóc képében.  Latabár Kálmán. Ő alakítja, játssza – mindnyájunkat. Akik nem országokat foglaló, népeket kiirtó, vagy legalábbis csak „humánusan” elnyomorító „hősök” vagyunk, hadvezérek, birodalmak urai, vagy magukat annak képzelők, még csak nem is pénzzel – máséval leginkább – játszók, vagy egészen kis szemétdombon kakaskodók, hanem emberek. Ennyi. Ez Peti bohóc, ez Latabár, aki a filmen – és talán az életben – mégis a hős. Teszi a dolgát, mindig, minden körülmény között. Csendesen.

Latabár Kálmán – nevezzük nevén! –, Latyi sikerei ellenére szerényen élt. Kitűnni csak színészként akart, mestersége eszközeivel. Ezek az eszközök génjeiben, születésétől benne voltak, neki csak szabadon kellett engedni azokat, hogy minket is meghódítsanak.

Mindig mosolygott, mindig a vidámság, a derű volt. Egy csetlő-botló antihős, aki mégis hős. A Latyi!

Csendesen, arcán mosollyal, nekünk semmit sem mutatva küzdött betegségeivel. 1970. január 11-én lehunyta szemét, és arcán akkor is mosoly játszott. Mert egy színész, egy igazi színész feladata ez. Latabár Kálmán átlagos életkort élt. De nem átlagos életet. Ő mindig, mindenkor mosolyt kívánt és csalt is arcunkra. Olyan korokban is, amikor nem sok oka volt a nézőknek és neki sem a mosolyra. Mégis érezte-tudta, ez a mosoly az élet. Ha a bajt nem tudjuk legyűrni, akkor nevessünk a szemébe, így mutatva: nem félünk tőle! Az ember akkor él. Él, mert nevet. De akkor is kell egy Latyi, hogy előcsalogassa belőlünk a mosolyt, vagy a kacagást akár, és ezzel a REMÉNYT!

 

Latabár Kálmán színész sok magyar filmet tett kiválóvá, ökzölddé, és emelt nemzetközi szintűvé feledhetetlen egyéni játékával.

 

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap