Latinovits (Tűzláng) Zoltán

Adorján András, k, 07/03/2012 - 00:03

 

 

 

 

AA – 2006. január 30.

Tűzláng Zoltán

 

Mióta is, jaj 30 éve !

Lehulltál, mint oldott kéve

Ó, Tűzláng Zoltán

MÉRT CSAK VOLTÁL

És mért nem vagy már?

 

- Nézd, én tudom a szenvedést

De mégis csak megraboltál Tőled minket

Nem ítéllek meg csak mert megmaradtam

Aki bennem a lelket tartja

Az Latinovits ÚR-hangja:

Attilát búgja, s Adyt …

 

Hát támadj fel, és mondd:

Aki magyar, utcára – a többi rongy!

Korcs, elalattomosult, piros-kékült

Nem bírok többet vállal

Nálad nélkül

 

– Az Isten bóbiskol tovább –

 

Húsvéti konfesszió a Színészkirályról

-         részlet Kocsis L. Mihály: Végszavazás a halállal c. könyvéből –

(öngyilkos színészeink)

A könyvelőt vártam. Svejk nyomán: nyomasztó dolog az életben, amikor az ember a könyvelőt várja. Az is megeshet,hogy eljön! Nincs mit tenni – minden meg van írva a Sors könyvében. Legalábbis Jurajda ,az okkultista szakács szerint. Vannak még más, ehhez hasonló súlyos próbatételek is, például fogorvoshoz menni. Érdekes módon, vagy hála a jó Istennek, a fogorvosom gyerekkori jó barátom, és szinte sajnálom, hogy nem fáj mostanában a fogam, mert őhozzá elmenni, az mindig egy olyan szertartás, ahol a baráti beszélgetést csak az szakítja meg néha rövid időre, hogy a számban matat a keze. A könyvelő pedig, aki úgy 10 éve jelent meg az életemben, az idők során ugyancsak a barátom lett. És ez az illető azoktól a papíroktól, amelyekhez én közel se mernék menni, nem idegenkedik, fogadok, még szeret is velük bíbelődni. Ezzel együtt szorongva vártam, ahhoz legalább értek… És akkor, amikor, mint egy egyszemélyes Laokoon-csoport, a papírkígyókkal küzdöttem, egyszer csak meg akart íródni a Láng-Úr. És akkor megírtam Őt, mert ilyenkor nincs mese! Az a változat, ami a könyvben olvasható, talán egy-két helyen igen, de érdemben nem változott ahhoz képest, mint aminek az első olvasója a könyvelő volt. A Kovács Péter. Ilyen hétköznapi neve van (meglehet persze, hogy a szakmában ő a Nagy Levin, akarom mondani, Nagy Kovács…). Megjött, és feldúltan mondtam, hogy mi az újság, és szeretném, ha elolvasná a verset. Megtette, és én úgy láttam, elhomályosodott a szeme. Lehet, hogy az enyém volt párás és azért? Így született ez a vers. Azt mondják, a könyvelőknek nincs is lelkük. Hát neki biztos van. A többiért nem kezeskedem.

         Tessék, a vers.

Láng-úr

 

Téged, Színészkirály, hogy’ elsirattalak,

A könnyem igen, bánatom nem apad.

Mert úgy látszik, nem szabad

Az általad ütött sebnek gyógyulni.

Csillagot, ily nagyot, régen láttak hullni!

Te tényleg Mindennek jöttél, nem

Bűvésznek, rajongtunk érted, fenn

Lebegtél, de nem tőlünk elszakadva,

Csak mint a világítótorony, fényjelt adva.

Negyvenhat éves voltál, Izgága Jézus,

Nem bírt elviselni, üldözött a „klérus”.

Poszthumusz azután Kossuthot is adtak,

(Felőled, ki holt volt, immár megnyughattak).

 

De NEM: mi mind emlékszünk, „LÁNG-ÚR”!

Hiába irtottak belőlünk galádul

Letörölték sebbel a IV. Henriket

És mennyi mit még - a sok siket

Gondolta: azzal neked „annyi”.

Holtodban „nem akartak háborgatni”…

 

De Tűz és Tűz! - üzente általad

A költő; és a jó, az érdem örökkön megmarad.

Mit mondhatnék többet, szerelmes Testvérünk,

El ne halványuljál - ládd, befelé vérzünk!

Hadd halljuk hangod, azt a bársonyost

Azt a csattanóst, azt a százárnyút MOST

És MINDÖRÖKKÉ,

 

Te izzó hittel vívott, te borzasztón szenvedett!

    Mégiscsak jó a Jó Isten,

    hogy – ha kis időre is, de –

         közénk leengedett…

         Én a világ szemében „csak” egy sakkozó vagyok, pedig valójában titkos költő és dalszövegíró (dalszövegsíró – ahogy szokták mondani –, mivel hótt szomorú dolgokat szoktam írni, ami nem nagy csoda, hiszen évtizedek óta bipoláris depresszióban szenvedek, ami a „lélek” betegsége, - a szakemberek szerint viszont az „elméé”). Írhattam az idők folyamán úgy 350 verset, kétsorostól a 24 versszakosig, közülük 3 és ½ vidám.

         Ha már itt tartunk, a profikat sem könyvből ismerem! Mert egyszer régen felhívott telefonon Lázár Ervin, az „írófejedelem” – ezt a méreteire is értem! –, és megkérdezte, hogy vagyok. Mondtam: utálom magamat és másokat, mindenekelőtt „Gyűlölöm az életösztönöm”. Mire ő: ezen csak rengeteg vörösbor segíthet! Aztán elcipelt a Régi Siposba (merthogy éppen kedd, azaz klubnap volt), ahova a magyar szellemi élet színe-java járt abban az időben. Mint sakkozó, amolyan egzotikus állatfaj voltam a csodabogarak között. Nagy tisztesség volt ez nekem, ők pedig kedvesen befogadtak.

Csukás Pista beszélt nemrégiben arról a tévében, hogy az ihlet az amatőrök találmánya, a vérbeli költő hegynek fölfelé, sőt jégesőben is tud „dallani”. Reggel beszalonnázik, iszik egy(?) kupicával, és ír négy verset, amit nyomban postára is adhat valamelyik pesti szerkesztő úrnak. Én viszont olyan vagyok, mint az állat: csak akkor iszom, ha szomjas vagyok! És verselni is csak akkor verselek, ha „jön”. Egyszer 1½ évig egyetlen sort sem írtam. Máskor két esztendeig (Meglehet, ez ösztönös hozzájárulásom volt a világbékéhez.) Életemben csupán egyszer írtam rendelésre, amikor a „Tapsi” nevű szerelmem szóvá tette, hogy „már olyan rég írtál nekem verset!” Ó, mondtam, várjál csak, nem áll az semmiből! A vers így hangzott:

Rendelésre – Egy darab szerelmes vers rendel, / Sok őszinte érzelemmel, / Aki várja, nem vén spiné, / Ez a vers az én Tapsimé.

- . -

Amikor L. Z. 1976-ban meghalt, Illyés Gyula azt írta, hogy „Megsiratni való, hogy mint a többi veszélyes sorsú zsenit, őt sem tudtuk megtartani.” (Ahhoz persze, hogy meg tudjuk tartani Őt, meg is kellett volna őrizni! Másoktól, és önmagától.) Illyés Gyula verset is írt Róla, más is írt, sokan írtak. (Nagy László akkor nevezte el őt Színészkirálynak.) Sokan írtak, ismert, nagy költők. Írtam én is, akinek akkor semmiféle súlya nem volt. Most meg túl vagyok a százon… Kilóban! Ez a vers azonban nem közölhető. Egyrészt azért nem közölhető, mert olyasféle szemrehányással és váddal, haraggal, keserűséggel van tele, mint a József Attila Kései siratója, viszont a kifejezések, amelyek benne szerepelnek, rendkívül nyersek, durvák. (A kétségbeesés nem ügyel a stiláris nüanszokra.) A címére sem emlékszem, vagy az volt, hogy „A cserbenhagyó”, vagy „A törvénytörő”, valami ilyesmi. Aztán meg azért sem közölhető, mert hogy nincs meg! Pontosabban megvan valahol. A papírtenger mélyén.

Hogy mondjam? Latinovits halálával újra meghalt az apám, meghalt a testvérem, és az Isten fele! Én pedig itt maradtam, és mind itt maradtunk. Fájdalomtól bénán. Árván. Egyetlen pillanat alatt, „tragikus hirtelenséggel”, ahogy mondani szokták. Mert ő nem egy nagy színész volt csupán (nagy színészeink voltak és vannak is, hála Istennek), hanem egy önmagán messze túlnőtt szimbólum; tényleg, mint egy félisten. És ha már itt tartunk: Istenben többek között az a csodálatos, hogy amikor ezeket a félisteneket leküldi közénk, attól Ő még megmarad egésznek. Meg tudja sokszorozni magát, pontosan olyan, mint a szeretet. (Nem fogy el, sőt ellenkezőleg!)

Most, amikor arra készültem, hogy a K. L. M. könyve (Végszavazás a halállal –Kocsis Ló Mihály öngyilkos színészeinkről) számára kazettára mondjam a Latinovitscsal kapcsolatos gondolataimat, töprengtem, hogy vajon hozzáolvassam-e a régi könyveket, vagy hallgassak-e Latinovits verskazettákat. Nem volt rá idő. És nem is akartam! Vitézi próbát vállaltam helyette, merthogy nem lexikális tudásból vizsgázik a lélek! Egy példaképnek, gondolom, nem az életrajzát, életének ilyen-olyan mozzanatait kell betéve tudni (vagy semmiképp sem az a legfontosabb), hanem azt, amitől őbelőle Ő lesz. Mindenki mástól különbözően! Amikor egy ember – vagy egy nemzet – emlékezik valakire, vagy valamire (történelmi eseményre) akkor hálából, tiszteletből ésszeretetből vizsgázik.

Ha valaki engem arra kérne, hogy soroljam el Latinovits Zoltán valamennyi filmszerepét, biztosan szégyenben maradnék. Valószínűleg már csak azért sem tudnám felmondani, mert Latinovitsnak nem „szerepei” voltak, hanem élete. Rengeteg élet, amit a filmeken, a színpadon mutatott fel, és akik néztük, megdöbbentünk tőle, és féltünk, és nevettünk. Keresztül-kasul jártunk vele és általa az Időben! És keveset tudtunk neki segíteni. Bizonyára annak sem lehetett könnyű dolga, aki föltalálta a kereket, nem is érte meg, míg elkezdték használni! Hogy utálták a fontoskodását, a lelkendezését, hogy ezzel „sokkal messzebbre, sokkal nehezebbet”, meg az összes PR, a röhejes projektjével. Mikor nagyon nehéz tárgyakat addig is igen messzire voltak képesek elvinni. Végül valószínűleg agyonverték! És hosszú idő telt el, mire valakinek eszébe jutott az a micsoda, amit az az idióta propagált. A kereket. Az ám, gyerekek!   „Élni kell még, égni, fájni biz' / Míg csak el nem fogy a lég, s keserű lesz minden íz / Élni kell, bár nem figyel a világ, dolga után lohol / Halni kell, hogy halljanak; elevenen nincsen babér / Sem itt, sem ott: sehol, sehol…

Vannak emberek, akik eleve tudnak valamit, hogy ez „csak” tehetség vagy már zsenialitás (amelyik nem tanítható, szemben ostoba fajankókkal, akik ezt állítják, hogy igen); Weöres Sándor például hároméves korában rímekben beszélt. A dajkájától tanulta? Azok, akik mindenáron „zsenit” akarnak nevelni a gyerekükből, valószínűleg nem tudják, hogy a valódi zseni milyen ijesztő mélységek és szédítő magasságok között lebeg folyton, és nemritkán lezuhan, összezúzza magát. Majd, mint a Főnix (ez a legtudományosabb magyarázat, amire képes vagyok), mondhatni poraiból éled újjá. Nem önmagában és önmagáért van, hanem kényszeresen másokért akar élni és hatni. A „magányos zseni” a leginkább közösségi ember, s erre Latinovits eklatáns példa volt. A küldetéstudatot az orvosok talán messianisztikus hisztériának(AA) keresztelnék el. Létezik egy idegen szójáték is a munkaszenvedélyre: „workaholic”. (Szaknyelven: kóros hivatástudat?) És nincs lazítás, és nincs ésszerűség, a gyertya, ha lehetne, háromfelől égne! Mert ilyen az Alkotó, a Próféta láza. (…De választás nincs, mert választott vagy, / S ha kijelöltek, hát fáradozhat / A kezed, szíved, agyad – töröd magad /Ellent, csatateret, Mindent nyújtanak / A Gondviselés vén tatái, bürokratái / Csak hadad, az nem akad…”) Nem teheti meg azt, hogy ne a legjobbra törjön, és miután ő mindent megtesz érte – és jobban is tudja, éppen azért, mert tehetségesebb – , egy társas munkában, tevékenységben – mint amilyen a színjátszás – sem tűrheti el, hogy mások viszont nem. Illetve „csak” annyit, amennyire ők képesek. Neki ez kevés! És ilyenkor robban. A többiek pedig nem értik, hogy mi baja. Ő nem érti, hogy mit nem értenek! A vita pedig „ki tudja, hol áll meg…”

A szakirodalom elsősorban „konfliktustűrő” képességről szokott beszélni, pedig van konfliktuskerülő is. Nos, ez nem a zsenik erőssége! Latinovits maga volt a különlegesség, a tökéletesre törekvés megszállottja, olyasvalaki, aki egy próbán olyan erővel toppantott, hogy elrepedt a sarka, s emiatt el kellett halasztani a bemutatót. Lehet erre azt mondani, hát ez hülye? Hogy feledkezhetett meg magáról ennyire? Hát így! Erről van szó! („Végletek völgyin, halmain / Őrölnek fel sors-malmaim…”) Ez az, amivel másoktól különbözik. Ami többletterhet ró a viselőjére, és több szenvedést is. (És a mikrokozmoszában lévő szeretett személyekre. Főleg!) („Sokszor úgy érzem, hogy mégsem érte meg, / Nem voltam más, mint szánalmas balek, / A szándék? Nos, talán azzal nem volt baj, / Hisz vergődtem a hitványak közt, mint partra vetett hal…”)

Latinovits katolikus volt, mert ha református lett volna, akkor azt mondhatnám: építészmérnöknek végzett, majd segédszínésznek konfirmált. Az vonzotta, végzetesen, ami belülről a legerősebb volt, noha építésznek is kiváló volt. Szóval, amikor valaki perfekcionista, akkor nem tűrheti el, hogy körülötte mások linkre vegyenek bármilyen feladatot. Már csak azért sem, mert ő annak az előadásnak a része, és az neki nem „bolt”, ha azon az áron tűnik ki, hogy a többiek milyen rosszak. Vágyja az egyéni sikert, de nem a közösség kontójára. Gólt lőni egy vesztes csapatban? Hiszen ő nyilván nem csak saját magát látta a színpadon, hanem az egészet. Ezért szeretett volna rendezni, s ezért akadályozták azok, akik a gondolattól is megrémültek, hogy jöhet valaki, aki az „egésszel” is meg tudja csinálni azt, amit addig csak egy szereppel. Vajon hol lenne a mérce az után? „Hogy ki a világon az első magasugró, arról nem vitatkozhatunk. Ezt lemérjük. A költő magassági versenyeredménye nem annyira szembeszökő. Ezen a téren nincs föltétlen mérték.” Ezt Kosztolányi Dezső írta (Nyugat; 1933. október 1.), azokkal vitatkozva, akik bírálták a Téli rege új fordítását. A színész sem magasugró, a rendező sem az, és a színház nem atlétikai versenypálya. Nem lehet lemérni a teljesítményeket, csak megmérni (összemérni?). Mégis ritka a nagy tévedés. Noha persze vannak kritikák és „testvéri” kritikusok. Szekértáborok, érdekszövetségek.

Latinovitsról tudjuk, hogy sokszor visszaszólt. Sőt talán nem kevesebbszer odaszólt. A feszültség ugyanis oda-vissza játszik. Ami azt illeti, az ő betegsége, az én betegségem, és éppen ezért, sajnos, meglehetősen autentikus hozzászóló vagyok. Amikor Tűzláng Zoltán meghalt ’76-ban, még nem tudtam, de ’79-ben nálam is diagnosztizálták ugyanazt a betegséget, amit szimplán depressziónak hívnak. Az enyém olyan kétpólusú, rapid ciklusú fajta, ami azt jelenti, hogy egyaránt veszélyeztetve vagyok alulról és fölülről, tehát nagy mélységekbe tudok zuhanni, és túl magasra emelkedni. Ráadásul rövid időn belül, jóformán átmenet nélkül, és úgy, hogy nem lehet tudni az okát. Azt se, hogy mitől van az ember éppen jól, azt se, hogy miért süllyed apátiába, miért telítődik halálvággyal és egyéb rémségekkel. Mint ahogy azt sem, hogy mikor lesz vége. („Jaj, a Fekete Rettenet / Itt van megint – ó, emberek, / Kutya tapossa mellemet, / Ez a Fekete Rettenet … // Ez a Fekete Rettenet, / Vele jövök, és vele megyek, / Béleli minden egyes ingemet, / Kegyelem-órákból csak reá ébredek.”)

Ráadásul ugye, van itt egy másik súlyos probléma. Hogy ez még ma is tabutéma, mert ha kiderül, hogy valaki „pszichiátriai eset”, a környezete hajlamos kiközösíteni (kirekeszteni!) vagy lenézni, esetleg félni tőle. Szegény Latinovitsnak szintén ennek a betegségnek egy ága volt a hálótársa, nem tudni, mióta, az enyém, azt gondolom, hogy már serdülőkoromtól kísér(t). Bizonyára voltak emberek, akik kifejezetten profitáltak Latinovits „érzékenységéből”, mert amikor azt jól kiismerték, tudták, hova kell döfni, s nagy biztonsággal ki lehetett számítani, hogy mi arra a reakció. És akkor meg lehetett „sértődni”, hogy megint kötözködik. Mégis valószínűleg az a Latinovits volt nekik a legkedvesebb, aki ha „lenn” volt, egyfolytában a tévére meredt, és még a monoszkópot is „végignézte” (Ruttkai Éva közlése). Aztán – jóval a halála után – ugyanezt az embert a „század legnagyobb színészének” választották, és posztumusz Kossuth-díjat is kapott. Ez teljesen morbid! Én a hozzátartozók helyében visszautasítottam volna. Ha Neki életében a töredéke sem jutott ki abból az elismerésből (igen, a hivatalosból!), akkor köszönjük szépen, de nem kell! Nem kell! Ez olyan, mint egy újratemetés. Szerintem azt sem élvezik annyira az érintettek, s nem is békíti meg őket. (Talán eljön az idő, mikor elég lesz mindenkit egyszer, de mindjárt tisztességgel elföldelni.)

Egy vicc jut erről az eszembe: Szergej arról értesül, hogy a vasútállomáson nagy a tömeg, mindenki el akar utazni. Kimegy, és megnézi, tényleg pánikban van a fél város. Ott látja a barátját, Ivánt is, kérdezi: mi van Iván, te is el akarsz menni? Miért? Ne is kérdezd! Herélik a tevéket! Herélik, herélik, és ez mennyiben érint téged? Aszongya’ Iván: „Na hallod, előbb kiherélnek, aztán bizonyítsam be, hogy nem vagyok teve!?”

Fölhívott egyszer a feleségem, Ilus, Révkomáromból, ahol egy református kántorképző tanfolyamon tanított, hogy s mint vagyok. Mondtam, egész jól, sőt, írtam egy verset is. Nagyszerű, mondd el! Így hangzik: „Nincs arra értelmes magyarázat, / Hogy mért nem gyújtom magamra a házat.” Erre szegény azonnal hazautazott, és kivitt magával engem is. De én valahogy mindig megálltam a passzív halálvágynál. (Más sem ölt meg, ami – figyelembe véve a hajmeresztő életemet – legalábbis meglepő. Semmi baseballütő!) ("Mióta készülök megírni, de / nem volt sehogy érkezésem, mire / való, hiszen a semmit dalolni meg, / amikor világos: minden mindegy! // Mindegy, hogy rút egy ákombákom, / vagy rendezett és fésült az írásom, / választékos, finom, vagy merő baz’meg, / ha egyszer nem titok már: minden mindegy! // Mindegy, hogy használom-e az eszem, / ha húst, vagy csupa egészség füvet eszem, / valahol előbb-utóbb fájni kezd itten, / újra csak kiderül: mindegy minden! // Ami csak van, horpad és rozsdáll, lassan összeomlik / végül a legnagyszerűbb eszme is megromlik / homályosul a szemed, tompul az elme /–  jótétemény mintegy –, / hogy ne értsd, ne fájjon: mindegy. // Minden mindegy, minden mindegy!”) Lehet, hogy Latinovits sem öngyilkos lett. De erről később.

Amikor meghalt a „Mélyen Tisztelt Őrnagy Úr”, akkoriban volt egy fixa ideám: ha ismerhettem volna Őt, tudtam volna vigyázni Rá; meg tudtam volna menteni. Szabad ezen mosolyogni, de így éreztem. Mondok ennél különbet is! Mélyen és erősen hiszem, hogy én vagyok Latinovits Zoltán furcsa reinkarnációja. Furcsa, amennyiben nem akkor születtem, amikor Ő meghalt, de mintha a lelke belém szállt volna. Hát hiszen egy olyan Nagy Varázslótól, mint amilyen Ő volt, minden kitelik. Még az is, hogy továbbadja a lelkét, – akár több embernek is. Olyan ez, mint a Szeretet vagy Művészet! Bármennyit merítünk belőle, mégsem fogy el. Aki adja, nem lesz szegényebb; akik kapják, azok gazdagabbak lesznek. Ma is megszállottan hiszem, hogy A Tűz márciusát rajtam kívül senki nem tudja úgy elmondani, mint ahogy valaha Ő. Ezen magam is  nevetek, ha előveszem a „jobbik” eszemet (muszáj mindig racionálisnak lenni?), de ettől még igaz. Végül is, végigjátszottam egy sakkpályafutást szép sikerekkel (és számos kudarccal!), amire különösen azért tekintek vissza jó érzésekkel, mert játszmáim többségének „művészi tartalma” – sportnyelven szólva – többnyire magasabb volt a „kivitel” pontszámainál. Tehát a játszmák, amik megmaradnak utánam, azok szépek és értékesek. Nem tehetek róla, úgy látszik, én is zseninek születtem. Véletlenül!

Nekem sok kiváló (nem duma!) pszichiáterhez volt szerencsém(?), akik közül számosan a barátaim voltak vagy lettek.Pl. esküvői tanú. S akik ennél fogva sohasem titkolták előttem, hogy ebből a betegségből nem lehet „kigyógyulni”. Kézben tartható (többnyire, ámde akár egy front leteríthet), de meg nem gyógyítható.

Szenvedés és szenvedés között van különbség. És azt csak amatőr gondolja, hogy a mániás szakasz jobban viselhető, mint a depressziós. Beszélik, hogy amikor Láng Úr a vonathoz futott, éppenséggel nagyon is „fönt” volt. Lehet. A mániás állapotban az embernek szinte(?) teljesen kikapcsol a szelekciós képessége és a veszélyérzete. Lehet, hogy azt hitte, a puszta akaratával meg tudja állítani a robogó szerelvényt. Mániában „elszáll” az ember. Lehet. A biztos azonban csak annyi, hogy meghalt. És hogy rengeteget szenvedett. Eldobta az életét így, vagy amúgy. („Dögöjj kutya, ha már nem bírsz élni, / Ha a kín úgy elcsigázott, hogy kegyelmet kérni / Sem akarsz, büszke sas – fejezd be, mint egy férfi / Mulatság lesz: a csőcselék röhög, végignézi / Dögöjj kutya, ha már nem bírsz élni!”)

Vannak ennek az országnak (nemzetnek) értelmetlen vitái. Hogy akkor most Petőfi tényleg elesett-e Segesvárnál, vagy Barguzinban végezte orosz muzsikként? Ez fontos a történelemnek, de nem változtat a költő és a forradalmár életművének megítélésén! Én tudósa vagyok a „szakmámnak”. De a sakk – és mellesleg az élet – olyan, hogy bárkinek lehet igaza; akár véletlenül is, konkrét esetekben. Sosem azt néztem, kivel elemzek, hanem, hogy miket lép. A „hivatalos” szakértők minden rekordot rég megdöntöttek gőgös hülyeségből. Bár ki tudja?

Lehet, hogy túlzásnak érzik Petőfit és Latinovitsot egy kalap alá venni. Megmagyarázom, milyen hasonlóságot érzek és tudok köztük. Kezdjük az egyszerűbbel: Petőfi is depressziós volt! Ennek bizonyítékai vannak. Mind a ketten nemcsak zseniálisak, zsenik is voltak. Nagyon különböző korban társadalmilag is jelentős hatást gyakoroltak művészetük, fanatizmusuk, alázatos maximalizmusuk folytán. Túlnőttek önmagukon, szimbólummá, nemzeti (szellemi) ereklyévé váltak.

Majd’ elfelejtettem még egyszer kimondani: Latinovitsot a 20. század legnagyobb magyar színészének jelölték meg. De csak ne nyugodjunk meg, ha utólag az egekbe emeljük „veszélyes sorsú zsenijeinket”. Tetszettünk volna idejében! (ld. még: újratemetés, rehabilitáció - fentebb)

Huszonhat éves voltam akkor, amikor Latinovits Zoltán meghalt. És bőgtem, mint egy gyerek. Rajtam is van valamennyi abból a kozmikus bűntudatból, amit sokaknak kellene érezniük, különösen azoknak, akik Őt hivatalosan megítélték. És – igen! – halálba kergették. Érezniük kellene. És nem találom azóta sem vétkemet, sem feloldozásom. Talán nem imádkoztam érte eleget?

Latinovits hívő és gyakorló katolikus volt, tele kétségekkel és sok bűntudattal. Bűntudattal az elkövetett és az el nem követett bűnei miatt.  Depresszióban a beteg önvádja határtalan, olyan „bűnökért” gyötri halálra magát, amelyeket akaratlanul mindannyian elkövetünk néha, de jóvá is tesszük, személyre szólóan, vagy más formájú vezekléssel. A „bűnök” másik része olyan, amit a depressziós el sem követett, nemritkán már csak azért sem, mert pl. a fixálódott cselekmény születése előtt történt!

A  régi katolikus dogma szerint az öngyilkosság halálos bűn, ő tehát a pokolra került. Engem is katolikus nevelés „ért”, de ezt nem hiszem. Létezik a szenvedésnek egy olyan foka, amit… nem lehet kibírni! Istenünket Jóistennek hívják, hívjuk. Ez a jó Isten mindenható, és ismeri cselekedeteinket, azok rugóit, gondolatainkat. Atya, szerető, és nem zord Úr.

Az öngyilkosságot megkísérlők jó része nem meghalni akar, csak nem tudni magáról. Belefáradt a „hajtogatópróbába”. („Mi vagyunk azok, akik már jól sem akarunk lenni, / Akiknek nem hiányzik semmi, csak a SEMMI…”)  Nem Latinovits Zoltán volt az első  hívő katolikus ebben az országban, aki megölte magát. (Mást ne is említsek: Teleki Pál!) Ha tehát ezek az emberek mind pokolra jutnak, akkor valami baj van. Eldugulhat az Úr végtelen kegyelme? Ha igen, akkor viszont oda szeretnék kerülni én is! Egy helyre Latinovits Zoltánnal. Ha ott, a pokolban találkozhatnék Vele, először is kezet csókolnék Neki. Aztán elmondanám – ha nem tudná –, hogy nem felejtettük el, és hogy köszönjük. Bennünk él. Az embernek a gyerekei fényképét sem kell állandóan nézegetnie. Ott vannak a szívében.

Túl fiatalon halt meg? Korban igen. Életműben nem. Ha életben marad, sok-sok csodát mutathatott volna még nekünk, de így sem kell panaszkodnunk. Amit adott: egyszeri, és tökéletes. Talán csak mennyiségileg lehetett volna növelni. Az ilyen emberek, akiket egyenesen az Isten küld közénk, mindig teljes művet hagynak maguk után, bármennyire is „csonka”. Mert valami fénylő szeretet veszi körül a munkájukat. Ez az. A szeretet nem fogy el. Ahogy Pál apostol mondta: a hit, a remény, a szeretet a három a legfontosabb dolog, ezek közül mégis a legfontosabb a szeretet. Isten az Ő végtelen kegyelmével nyilván megbocsátott Latinovits Zoltánnak, gyarló ember volt ő is, de híven szolgálta a Jót.

Mindig is tiszteltem és szerettem Eperjes Karcsit (akit mellesleg még magamban sem hívtam soha „Szamócának” vagy „Szaminak”), de a legjobban akkor, amikor a Kossuth-díja átvételekor azt mondta: szégyelli magát, mert Latinovitsnak az ő életkorában Kossuth-díj nélkül kellett meghalnia. És ez érezhetően nem „rizsa” volt a részéről. Nagyon mélyről jött; ezt megérzi az ember.

Nem lehet Latinovits Zoltánt pótolni. Aminthogy Sinkovits Imrét sem lehet pótolni, és vannak még néhányan. Azt mondom: „vannak”, mert ez a lényeg. Tudjuk, hogy minden ember fenség, valamint titok, Észak-fok, idegenség. Van azonban néhány, aki nem „lidérces messze fény”, akik mindig velünk lesznek. Őket örökli egy nemzet – nemzedékről nemzedékre.

Nekem – mert a számvetés „foglalkozási betegség” – van két szép lányom, volt három feleségem (abból maradt egy!), barátaim is vannak, habár nem tömegesen, de közülük legkevesebb 6 harminc (30), vagy még több éve! És Latinovits meghalhatott, de el vagyok szánva (a lélek kész, de a test erőtlen), hogy olyan emléket állítsak Neki, ami sokkal több, mint csak egy vers. Korai lenne erről többet mondanom, holott „a tetőn már dolgozunk”. A címe: Láng-Úr.

Az ember élete elmúlik, a Latinovits Zoltáné is elmúlt, de nem ment el dolgavégezetlenül, még ha korán is. Hozzáadott valamit a teremtés Művéhez. Folytatni érdemes dolgokat hagyott maga után! Én valahogy mélyen hiszek abban, hogy Istenhez az embereken keresztül vezet az út. Valahogy úgy, ahogy Jézus mondta, amikor megkérdezték a tanítványok, hogy „miről fogunk megismerni téged”. Az juthat a mennyek országába, felelte, aki adott nekem enni, amikor éhes voltam, és megitatott, amikor szomjúhoztam, fedelet adott, amikor megfáradtam. Na de mégis, miről lehet majd téged megismerni? Arról, hogy minden éhező én vagyok, és minden szomjazó is én vagyok, és ha nekik adsz, akkor nekem adtál. Valójában tényleg nagyon egyszerű. Latinovits Zoltánt arról ismerhette meg Jézus, hogy ő volt az, aki pazarló bőkezűséggel, válogatás nélkül adott. Mindenkinek. NEKÜNK!

Két éve megírtam egy verses búcsúztatót (csináld magad!). Eredetileg a saját temetésemre szántam, de aztán meggondoltam a dolgot. Sosem szerettem temetésre járni (anyám temetésén majdnem megvertem a papot – kétfelől fogták le a kezem –, mert pl. megszegte a gyónási titkot). Nem szeretném, ha utolsó földi élményem az lenne, hogy valamilyen esküdt ellenségem gyöngéd barátságunkról, irántam szüntelen érzett nagyrabecsüléséről regéljen.Nem lesz búcsúztatásom sem hamvasztás előtt sem utána. (Egy gonddal kevesebb mindenkinek.) Most megint a kezembe akadt a „Halotti beszéd”, és úgy találom, Hozzá is illenék. Hát legyen az Övé!

2002 Húsvétja előtt néhány nappal

 Adorján András

Halotti beszéd

 

Látjátok, feleim

Elbántak vele - ím!

S mi észre sem vettük, hogy törik le őt

Aki értünk való volt, fel közöttünk nőtt

Tette, amit tehetett, - s lehetett - nem hiba

És félelem és habozás nélkül, de az iga

Amit önként vett fel, hiába törte vállát

Alázattal hordta és daccal szegte fel állát

Ha kiröhögték, ha újjal mutattak rája

- Nem hasonló senki erényben hozzá, sem gyarlóságba’ -

Beszélt, akart, cselekedett, bár olykor tévedett

Érzékeny és hiú? Igen, az is volt néha

Lelkét nyomja egy pár faragatlan tréfa

Profán volt a hite: nem állta a dogmát

Ritkán imádkozott - eretnek zsolozsmát

Magányos volt és bús, biz’ nem ritkán

Sokat töprenkedett életünk fejthetetlen titkán

Hogy mire jutott, mire nem? Megnyugvást

Talált a sok meditációban, vagy folyvást

Csak egy újabb hántani való burkot, s alatta…?

- Isten a tudást könnyen senkinek sem adta

- . -

Látjátok, itt fekszik - ím

Most vesszük csak sírva és borzongva észre

Kit is vesztettünk, feleim

Mint mindig: késve…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap