Látod, fiam, halott madár

Lengyel Tamás, sze, 06/13/2018 - 00:04

 

A gyaloglás még fárasztó neki. Szinte lépésenként megáll rácsodálkozni a világ dolgaira. Ha elfárad, az ölembe kéredzkedik, nyakamba ülni fél. Babakocsiban tolom még leginkább, akkor is, ha motorozni indulunk. Így gyorsabban célt érünk a cél pedig most egy belső udvar. Hatalmas, újonnan épült, csupa-üveg irodaházé. A ház eddig szinte használaton kívüli. Csak egy kondicionáló terem a földszinten. Az üzemel. Az udvar nem zárt, a kövezete sima, zavartalanul bemotorozható. A céljármű egy nagy bevásárló szatyorban csüng a babakocsi hátuljára kötve. Ideje kiszabadítanom. Bátor fiam, sokak meglepetésére, ezt a pogány nevet kapta a keresztségben első dolga mindig, hogy futtában issza magába a nagy térből áradó örömet. Időnként megáll, felvesz egy cigarettacsikket. Korholom. Hozzám fut, felfedezi a motort, vagy én hívom fel rá a figyelmét, elszáguld vele. Üvegház aljában, mint egér a nikkelszamovár előtt, nézem a teret én is. Két oldala, mint egy japánkert válás után. Itt kövek közt bokrok. Odaát a víz egy hosszú medencében, csobogókból szökik fel, majd lépcsőkön alá. Fiam már leparkolt, most a medence peremére kapaszkodik. Szeret ott sétálni, sőt futni. Mellészegődöm, mert én ruháját szárogatni, otthon kanalas orvosságot adagolni nem. Az egyik vízlépcső fölött megáll.

O Az ott egy rongy vagy valami hasonló mondom, és miközben ő továbbmegy, jobban megnézem, hogy mi lehet. A lépcsőfok szélén megrekedve egy madár ázik a vízben. Döglött, semmi kétség. Nem igazán értek a madarakhoz, nem tudom milyen fajta volt, amíg élt. Az biztos, hogy a verébnél nagyobb, és fiam kedvenc madaránál, a galambnál kisebb szárnyasról van szó. Talán feketerigó. De ez most már mindegy. Viszont döglött és én, alighanem rejtett, tudatalatti okokból kifolyólag, viszolygok az élettől megvált élőlényektől. Látványuktól összeszorul a gyomrom. A fiam meg, sajnos , kíváncsi.

O mutatja újra, ahogy a párkány mentén visszaérünk az előbbi helyre. Lelkes lesz attól, hogy ez a megbízható valami még most is ott van.

- Igen. Apa az előbb rosszul látta - ha vele beszélek, még nem használom a személynévmásokat , az nem rongy, hanem egy madár. - Fiam rám néz, aztán a kis holttestre, és lekászálódik a szökőkút pereméről. Nekem mondja, a kezét emelgetve:
- Föl-, föl
- Nem tud felrepülni, meghalt - nem tudom, érti-e.
Elindul, eltávolodik a kúttól, leír egy tiszteletkört, és visszajön. A perem túloldalán, lent, ott a néhai madár, szárnyait már csak a lépcsőn leáramló víz mozdítja időnként. Bátor hátrahőköl, ismerős, félig ijedt, félig játékos kiáltást hallat, és megint elszalad. De hiába indulnék én is messzebb a gyászos helyszíntől, megint visszajön, és addigra már tetőfokra hág benne az izgatottság. Áthajol a szökőkút pereme fölött.
- O-o-o

Elképesztő, hogy a gyerekek milyen ügyesen tudnak hangokat kiejteni cumival a szájukban. Felötlik bennem, mi lenne, ha fiam az o hanggal együtt a cumiját is kiejtené. Az egyenesen ráesne a döglött szárnyasra, mire a fiam rögtön követelné jogos tulajdonát. Nekem pedig be kellene nyúlnom a vízbe, hogy visszaszerezzem a cumit a dögtől. Még a gondolatba is belesápadok. Inkább a halál. Nem tudom, miért iszonyodom ennyire az állati tetemektől. A halott emberek látványa, ha nem megcsonkított vagy elcsúfított testről van szó, nem zaklat fel ennyire. Néha még egyfajta béke is árad belőlük, mint a ravatalon fekvő anyai nagyanyámból, akkoriban. A búcsúztatás a néhai hitvallása szerinti görög-katolikus processzust követte. Tizenhatodik évem tele volt. Kint a sírgödörnél is egy-két órán át folytatta a pap a szertartást, és mi gyászolók közben majdnem halálra fagytunk, de a kereszt-csókolós jelenetre még benn a ravatalozóban került sor. Apám Jehova tanúja. Anyámra való tekintettel jött el a temetésre, de a terem egyik távolabb eső részébe húzódott, én pedig mellé. Anyám ott állt a koporsónál, persze, sírt. A gyásznép soraiban, többek között, voltak ismerős arcok, akik tárgyilagosan szemlélték az eseményeket, és ismeretlenek, akik időnként, minden átmenet nélkül keserves zokogásba kezdtek. A pap, a szertartás egy pontján, díszes öltözékében, előttem ismeretlen okból, megindult a pulpitus felől a sereglet irányába. Egy keresztet tartott maga elé és akihez odaért, azzal megcsókoltatta a Megváltó alakját. Közben mondott valamit oroszul vagy ukránul, de az is lehet, hogy ruszinul. Ez így szokás náluk ezt már apám mondta. Mindenki végigcsókolja a keresztet. Nem túl higiénikus. A pap elszánt volt. Sorban minden emberhez odalépett, és nem volt kétséges, hogy hamarosan hozzánk is elér. Először apám előtt állt meg kinyújtott karral. Apám határozottan megrázta a fejét. Erre a szembenálló fél összevonta szemöldökét, és arckifejezésén át megkísérelte Isten haragját közvetíteni. Várt még egy másodpercet, hátha történik valami, azután bosszús arccal tovább lépett. Elém. Mostanra a körben állók közül néhányan már figyeltek. Pontosan tudták, mi történik. Botrány. Nekem viszont fogalmam sem volt arról, mit tegyek. Arra, hogy a keresztet megcsókoljam nem igazán láttam más okot, mint, hogy apámon kívül mindenki más megtette. Ebben azonban már benne volt az ellenérv is, hiszen: apám nem. Plusz, lássuk be, ennyi ember után csókolgatni valamit tényleg nem túl higiénikus. Szóval, nem mozdultam. Pociluj mondta a pap. Vagyis: csókold meg . Majd úgy döntött, hogy a tettek mezejére lép, és a számhoz szorította a keresztet. Visszás és meggondolatlan magatartásnak tűnt volna, ha hátrálni kezdek a Megváltó és a kereszt elől, ezért, amennyiben következetes akartam maradni, nem választhattam mást, mint a passzív rezisztenciát. Nem csücsörítettem. El fogsz kárhozni. Ezt a pap már magyarul mondta, hogy biztosan megértsem. Továbblépett. Az arca vörös volt, az enyém elégedett. Megőriztem az alkalomhoz illő nyugalmamat, az erkölcsi fölényről nem is beszélve. Anyámon, a temetés után látszott, kicsit rosszalja a történteket. Ő egyébként is szégyellte apám vallását. Talán titkon még most is. De hát, tényleg voltak idők, amikor palástolni kellett, különben a szervek állandó zaklatásának lettünk volna kitéve. Sokadéves egyetemista voltam már és tudvalevő, hogy a mi egyetemünkön, bizonyos tanároktól elképesztő információkra tehetett néha szert az ember fia , amikor szláv ajkú pedagógia tanárnőm, a régi rendszer kádere, egyik előadásának mélyebb eszmefuttatása során kijelentette, a Jehova tanúi szertartásaikon gyerekeket áldoznak fel, és isznak a vérükből. Tényleg nagy Isten állatkertje. A madártetem, ábrándozásaim közben, tovább imbolyog a szökőkút vizében. Minden próbálkozásom, hogy Bátort elcsábítsam mellőle, eleve kudarcra van ítélve.

Gyere, motorozzunk. Mutasd meg apának, milyen gyorsan tudsz motorozni.
- O-o- Ma- ma-
- Igen, ott a madár, de tudod, már nem él. Meghalt, és most pihen. Gyere, hagyjuk pihenni.
- Ki-ki- Ki-  előre nyújtja a karját, és ökölbe vont kezét kinyitja-becsukja, jelezve, hogy mit kér.
-Most nem tudjuk kivenni
De miért nem? Most első ízben rögtönöznöm kell valamilyen teozófiai magyarázatot, a halál fogalomkörére. Olyat, ami nem túl riasztó, és legalább részben a fiam is érti. Végeredményképpen a keresztény hitvilág, és talán a reinkarnáció-tan elemei mellé, mintegy szakrális figuraként odakerül az épületgondnok alakja is:
- Tudod, időnként a madarak és más élőlények közül is meghal egyik vagy másik. Ilyenkor nagyon hosszan pihennek. Ez a madár is ott röpködött fent a levegőben, aztán egyszer csak leesett ide a szökőkútba és meghalt. De majd jön a gondnok bácsi, aki itt az épület körül rendet tart, kiveszi onnan, elviszi és eltemeti. Akkor a madár sokáig fog pihenni, míg egy szép napon felébred, és megint ugyanaz a madár lesz, vagy hasonló. Ott fog röpködni vidáman az égen, ahol annak előtte.
- Föl- föl-
- Igen. Fel fog szállni az égre.
- Ki ki
- Most nem vesszük ki, hagyjuk pihenni, de majd jön a gondnok bácsi, kiveszi és elviszi.
Gondolatait láthatóan lekötik a hallottak. Egy darabig még nézi a vízben ázó tollcsomót, aztán megfordul és futásnak ered. Megkönnyebbülök. Hamarosan sikerül rábeszélnem, hogy üljön fel a motorra, és induljunk hazafelé. Útközben sok galambot látunk, fiam kedvenc madarait. Ezekről néha még mindmáig eszembe jut az a tollas tetem.
Bátor most éppen itthon van. A két karját kinyújtja, nem maga elé, hanem oldalt, és szaladni kezd a szobában, körbe-körbe. Azt játssza, hogy repül.

 

 

 

Megjelent: Polísz, 2005. 78. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap