"Lázadás”

Jókai Anna, p, 08/04/2017 - 00:03

 

Dosztojevszkij

 

A Karamazov testvérek egyik fejezetének címe ez. Legemlékezetesebb „szellemi jelenetem” a Dosztojevszkij-életműből – s mintegy nyitánya ennek Aljosa és Iván beszélgetésének kezdete: A testvérek találkoznak és zárása, Iván látomása, A Nagy Inkvizítor.

Iván elfogadja Istent, de világát a puszta logika segédeszközével nem tudja megfejteni. „Eukleidészi, földi eszem van – mondja –, hogyan dönthetnék hát afelől, ami nem e világról való?” – Éppen ezért azt, hogy alázattal ráhagyatkozzon majd csak „a világ fináléjában, az örök harmónia percében” megvilágosodó magyarázatra, nem akarja emberi természete szerint megtenni. Mi zavarja őt ebben? A látszatra ok nélküli szenvedés, a mások szenvedésének kivételes empátiával befogadott látványa. Kevesen ismerték úgy a szenvedés anatómiáját, mint Dosztojevszkij. „Tegyük fel, hogy én mélyen szenvedek, de egy másik sohasem tudhatja meg, mennyire szenvedek, mert ő más ember, nem én…” – Iván tárgyilagosan közli. Aztán – mintegy lénye paradoxonában – felforrósodik: „Ha mindenkinek szenvednie kell, hogy szenvedésen váltsa meg az örök harmóniát, mit keresnek itt a gyermekek, mondd meg, kérlek?” Iván iszonyatos képeket sorol: a tábornok parancsára kutyákkal széttépetett fiúcska, kicsiny leányok vonagló teste a bot alatt, sírásuk-könyörgésük saját ürülékük közepett, s mindez saját édes szülőjük gyönyörére! Iván nem hideg szívű. Inkább túl mélyen érzi, amit még felületében sem képes megérteni. Lázadása a XX. század milliós emberirtását, a tömeges ártatlanok, gyermekhalálok irracionális szörnyűségeit még nem ismerheti: de előre sejtet: a mai kor embere hogyan fokozza még tébolyodottabbá, még jogosabbá a kételyt: „De hát miért kell megismerni ezt az ördögi jót és rosszat, ha ilyen sokba kerül? Hiszen az egész világ megismerése nem éri meg egy gyermek könnyeit…” – És a XX. század vége felé megmaradottak (lágerek és büntetőtáborok népe) együtt követelik Iván Karamazovval: „…Nekem büntetés kell, különben elpusztítom magamat. És a büntetés ne legyen valahol a végtelenségben, és ne majd egyszer, hanem még itt a földön, hogy magam is láthassam.” Vagy az alternatíva: „Tulajdon szememmel akarom látni, amint a gímszarvas ott fekszik az oroszlán mellett, és amint a meggyilkolt feláll és összeölelkezik gyilkosával…” – De valójában Ivánt ez a „beteljesülés” sem elégítené ki. Éppen az idilli ünnepet nem kívánja! „Nem akarom azt, hogy az anya összeölelkezzék a hóhérokkal, akik kutyákkal tépették szét a fiát. Nem szabad megbocsátania nekik! Ha akar, hát bocsásson meg magáért… de szétszaggatott gyermekének szenvedését nincs joga megbocsátani!” – Az angyali Aljosát is megkérdi: ha egyetlen kisgyerek megkínzása volna az ár, hogy a világ sorsa végleg békét nyerjen és nyugalmat, beleegyezne-e az ártatlan meggyötretésébe? És az angyali Aljosa is azt feleli: „Nem, nem egyeznék bele.” De Aljosa talál egy érvet a megbocsátás jogához: „Egy ilyen lény van, aki megbocsáthat mindenkinek és mindent, mert maga is odaadta ártatlan vérét mindenkiért és mindenért.”

De ez a Lény – Iván „poémájában” hallgatag fogolyként születik újra. A Nagy Inkvizítor kigúnyolja: „Elfeledted tán, hogy az ember többre becsüli a nyugalmat, sőt még a halált is, mint a szabad választást a jó és rossz megismerésében? Semmi sem csábítóbb az ember számára, mint a lelkiismereti szabadság, de semmi sem kínzóbb annál.”

Iván víziójában a Nagy Inkvizítor, a törvények kisajátítója győz, szemrehányásaival: „…ahelyett, hogy elvetted volna az emberi szabadságot, még megsokszoroztad és örökre megterhelted kínjaival az ember lelkivilágát.” A Nagy Inkvizítor három erő igája alatt érzi biztonságosnak a világ épületét: a csoda, a titok és a tekintély bűvöletében.

És az Újra Leszületett nem beszél. Csak égő csókja van a hamis szájra – csak néma távozása. Az itthagyott világ azonban Ivánnal háborog, s bár Aljosa békéjét sóvárogja, mégis a harmadik testvér, Dmitrij ösztönéletét éli. Dosztojevszkij halála után száz évvel tán csak világosabb: az út a szabadságon át vezet tovább az értelemmel is körültapintható harmónia felé. A szabadság magasabb – s magasabb fokozatai pedig még az előttünk várakozó századokban vannak. Önerőből kell előbb felfedeznünk, s aztán meghódítanunk.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap