Leányrablás Kerlésnél

Horváth Lajos, v, 03/11/2012 - 00:05

 

 

 

 

 

Legendák Szent László királyról

 

Újramondja Horváth Lajos

 

 

Leányrablás Kerlésnél

 

Történt, hogy a Moldvában lakó besenyők népe a borgói szoroson keresztül tavasszal áttörte a gyepű sorompókat, leverte a gyepű őröket, akik Magyarország határát őrizték és Erdélyen át rabolva és pusztítva a Meszes kapun keresztül berontott Biharba, hogy ott is zsákmányra tegyen szert. A besenyő sereget Gyula besenyő vezér Osul nevű főembere vezette.

A pogány besenyők Bihar városáig kegyetlenül végigprédáltak mindent. Azután seregük megfordult északra és a gazdag Nyírségben véghetetlen sokaságú férfit és asszonyt, leányt összefogdosva terelték őket kelet felé a lábasjószágok, bikák, ökrök, tehenek, tinók, bivalyok, lovak, szamarak, tevék stb. nagy csordáival, méneseivel, nyájaival, kondáival együtt. Akadálytalanul átkeltek a Lápos patakon, a Szamos folyón, hogy országukba visszahúzódjanak.

Eközben Salamon király, Géza és László herceggel együtt összegyűjtötték hadinépüket és nagy sietve elindultak a Meszes kapun át Erdélybe, hogy a rabló besenyők elébe kerüljenek, mielőtt azok átkelnek a Kárpátok szorosain A magyar csapatok Doboka városa közelében egy hétig várakoztak a zsákmány nagy tömegének következtében nehézkesen és elbizakodottan vonuló besenyőkre.

A kémek közül az egyik, aki a legszemfülesebb volt, az Újvárból való Fancsika nevezetű, csütörtökön végre megjelentette a királynak a pogányok közeledtét. Pénteken tehát kora hajnalban fölserkenve a magyarok mindnyájan az oltáriszentség magukhoz vételével erősítették a lelküket, úgy vonultak a pogányok elejbe.

Amikor Osul értesült a magyarok közeledtéről, nevetve és félvállról vette, mert gőgös volt és igen sokat tartott maga felől. A besenyő ifjakat, a sihedereket küldte a magyarok ellen, hogy azok csak úgy játszva vívjanak meg velük. Kimondván, hogy a magyarok ellen az is elég lesz.

A felvonuló besenyő fiatalok azonban rettentő nagynak találták a magyar sereget a látványából következtetve és ezt megjelentették Osulnak. Erre már óvatosabb lett a besenyő vezér és seregével együtt megszállott egy hegyen, gondolva, hogy ott biztonságban lesz, mert a hegyen nagyon nehéz volt a feljárás. Ezt a helyet a vidék népe Kerlésnek hívta, majd később Cserhalomnak is nevezték.

A magyar sereg körülfolyta a hegy lábát, a csapatok mind egyforma patyolatfehér zászlókat hordoztak. A pogányok a hegy tetején tömörültek, a bátrabbak közülük leereszkedtek a hegy derekáig, hogy nyilaikat kilőjék a magyarokra. Mint a záporeső úgy hullottak ezek a nyilak a mieinkre és úgy is kopogtak a pajzsaikon, a vértjeiken.

Némely jeles magyar vitézek azután rárontottak ezekre a besenyő ijászokra, hogy visszaűzzék őket a hegyre. Menekült is közülük, már aki tudott, íjaikkal verték lovaik farát, úgy ösztökélték azokat a meredek hegyoldalban.

Ekkor Salamon királyt elragadta bátorsága, heves természete és nem tekintve a hegy meredekségét, hajszolta vitézeit rohamra a pogány nyilak sűrű záporverésében. Géza és öccse László azonban mindig óvatosabb természetű volt, ezért menedékesebb részén a hegynek hatoltak felfelé csapataikkal. László a támadás kezdetén már négy besenyő vitézt terített le csatabárdjával, de az ötödik nyíllal megsebesítette. A magyarok tehát a halálba szorították a besenyőket, szomjúhozó éles kardjaikat a pogányok vérével megrészegítették. Úgy hasogatták a frissen beretvált, csombókos pogány fejeket, akár az éretlen tököket.

László herceg megpillantott eközben egy besenyő vitézt, aki szép magyar leányt hurcolt a lován. És bár László sebesült volt, mégis azonnal űzőbe vette Szög nevű kedves paripáján. Sikerült is lándzsa hossznyira megközelíteni a vágtában, mégsem ment vele semmire sem, mert így együtt nyargalva már se nem csökkent, se nem nőtt a távolság közöttük. László herceg lova már nem iramodott gyorsabban, a besenyőé meg nem lassult le, így mintegy kartávolságra volt a herceg lándzsahegye a pogány vitéz hátától.

László herceg átlátva, hogy ilyen formán még nyargalászhatnak fölöslegesen egy darabig, odakiáltott a szép leánynak: Szép húgom! Fogd meg a besenyőt övénél és vesd magad a földre. A hajadon meg is cselekedte nyomban. És amikor László herceg a földön fekvő ellenséget át akarta döfni, a leány könyörgött, hogy iménti elrablóját inkább eresztené szabadon.

A herceg azonban ezt a botor asszonyi kívánságot nem teljesíthette. Sokáig harcolt a besenyő vitézzel, nem bírhatván egymással, úgy birkóztak. Végül a leány sietett László segítségére, bárddal elcsapta a pogány horgasínát, azután a herceg hajánál megragadta és lenyakazta.

László herceg sebesülten és nagyon fáradtan egy közeli fához vezette Szög paripáját, megkötötte és leült a pázsitra, melléült a leány, lefektette és ölébe vette a fejét. A haját simogatta, így pihentette. A mintegy életfánál álldogáló ló, s a leány ölébe fáradt fejét hajtó hős képi együttese a messzi ősidőkbe és Belső-Ázsia hőskultuszának jeleneteire emlékeztet minket.

Nagy volt az örvendezés Magyarországon falu és városszerte a király és a hercegek diadalma miatt. Zengtek az egyházak falai a szent énekektől és hő imádságoktól, melyekkel magasztalták az Istent, aki ilyen nagy győzelmet adott a magyaroknak a pogányok felett.

 

 

László herceg cseh segítséget hoz bátyjának, Gézának

 

Az álnok Vid ispán maga akart herceg lenni, ezért Salamon királyt összeveszítette Géza és László hercegekkel, akik az unokaöccsei voltak a királynak, mindannyian Árpád apánk véréből.

Vid sürgette és izgatta a királyt a hercegekkel való fegyveres leszámolásra. Egy közmondással hergelte unokatestvérei ellen. Ez a mondás pedig a következő. Miképpen két éles kard nem férhet meg egy hüvelyben, úgy egy országban nem országolhattok ti ketten. Célzott Géza hercegre, aki Magyarországnak körülbelül az egyharmada felett, a dukátusban uralkodott, amint az lenni szokott. Az Árpádház királyainak ugyanis az volt a szokása, hogy a trónörökösnek az országból területeket juttattak Nyitrában, Biharban, Szlavóniában, hogy ezek igazgatásával, kormányzásával beletanuljanak a királykodásba, mely nehéz feladat várt rájuk.

Géza herceg gyanútlanul vadászgatott Biharban az Igfon erdejében, melynek nevét mostani magyarsággal Szentsűrűnek fordíthatjuk. Pogány papok, táltosok végezték benne még szertartásaikat. Nem értették vagy nem akarták érteni Krisztust, ezt a keresztre feszített, vére eresztett istent, mert nem tetszett nekik. Inkább áldoztak gyönyörű lovakat, szarvasokat, virágokat a Magyarok Istenének, aki győzelmes volt, hadak előtt járó és magyari népek országát széltében-hosszában kiterjesztő. Mindezt az erdő sűrűjébe bújva, mintegy lopva végezték.

Eközben László herceg Csehországba ment segítségért Ottó herceghez, a sógorukhoz, mivelhogy érezték a feléjük közelgő veszélyt, a király seregének támadását.

Ez be is következett mielőtt László és Ottó hercegek megérkeztek volna a segítséggel. A király a Tiszánál útját állta Géza hada vonulásának. Salamon király, arra sem volt rest, hogy birtokok ígérgetésével, zsíros hivatalok felkínálgatásával és pénzzel megkeresse Géza seregében és udvartartásában az árulásra hajlamosakat, de voltak olyanok is, akik maguktól vállalkoztak erre a lépésre.

Kemejnél roppant össze, ütközött meg a két sereg. Géza súlyos vereséget szenvedett azért, mert csata közben áruló vezérei csapataikkal átálltak az ellenséghez, Salamon királyhoz. Géza herceg hűséges híveivel menekülésre fogta a dolgot.

Géza kíséretével egészen Vácig lovagolt, végre ott találkozott László öccsével és Ottó sógorával, akik erős segítő csapatokat hoztak magukkal. Mikor Géza herceg meglátta Lászlót, azonnal sírva fakadt nagy fájdalmában, mert elveszítette leghűségesebb embereinek színe-javát és mert felháborította szívét a sok árulás.

László legottan vigasztalni kezdte bátyját, mert erős lelke volt, és bátorította is egyúttal, hogy ne sírjon. Kérje inkább a mindenható Isten kegyelmét, hogy fordítsa feléjük orcáját, hogy vesse alájuk a minapi győzőt, mert ilyen forgandó a háború sorsa.

Salamon Tokajnál átkelt a Tiszán eközben, és ott hallotta meg a hírt, hogy a hercegek ismét sereget gyűjtöttek Vácnál. A gonosz Vid mondotta is a királynak: Seregét minap levertük, főembereit megöltük, őt magát megfélemlítettük. Most pedig szolgáit szedi össze, kaszás parasztjait gyűjti egybe, ezek az ő csapatai, ezektől ugyan nem kell tartanunk.

Ernyey ispán ezt hallva elszomorodott, mert mindig is a béke híve volt. Meg is felelt Vid ispánnak azon nyomban. Te javasolod a királynak mindig a testvérháborút és azt mondod most, hogy kaszások meg villások vannak a hercegek táborában. Meglátod majd, amit ezer kaszás levág, azt tízezer villás sem szedi össze és a veszteségnek csak Isten lesz a megmondhatója. Bizony illik, hogy a királyért csatában meghaljunk, de üdvösebb lenne jobb tanács után indulnunk.

Géza, László és Ottó magyar és cseh seregei Vác táján tovább gyülekeztek. Akkor még a körülfekvő nagy erdőségben nem lakott senki csak egy Vác nevű remete, akit szent életűnek mondtak. Róla nevezte el utóbb a várost Géza herceg, melyet a mogyoródi csata után ott alapított.

Midőn tehát itt várakoztak a király seregére, hogy szembe jöjjön, egyik reggel a hercegek lóháton tanácskoztak a harc módozatait illetően. Azon a helyen történt ez, ahol később Szent Péter apostol kő-kápolnáját emelték. Hát amint így lovon tanakodnak, világos nappal mennyei látomás jelent meg Szent Lászlónak. Kérdezte is rögtön Gézát, láttál-e valamit? Mire az felelé, hogy semmit.

László ezért belefogott, hogy elbeszélje a látomást. Amidőn az előbb itt álldogáltunk és beszélgettünk, az Úr angyala leszállott az égből kezében aranykoronával és azt a fejedre helyezte. Ebből nyilvánvaló lehet számunkra, hogy az Isten minékünk fogja adni a győzelmet Salamon felett. Salamon pedig 1egyőzetve, számkivetve fog kifutni az országból, száműzetésben fog elpusztulni. A királyságot és a koronát pedig bizonyosan neked adja az Úr.

Géza erre fogadalmat tett azonnal. Ha az Úristen velünk lesz és megoltalmaz ellenségeinkkel szemben, ha beteljesül a látomásod, akkor egyházat építtetek ezen a szentséges helyen Jézus szentséges szűz anyjának, Máriának.

 

 

László herceg a mogyoródi csatában

 

Történt, hogy a kedvező látomás oltalmában bízva haditábort bontottak Vácnál és nagy sokadalommal elindultak délszínre a Duna mellett. Végül megállapodtak egy takaros falunál, melynek Cinkota a neve. Salamon király serege pedig Tokajtól jött a vereckei nagyúton, mely Pesttől északra, Megyernél érte el a Dunán a gázlót. Így tehát kikerülhetetlennek látszott az összecsapás, mivelhogy László, Géza és Ottó hercegek a királynak és seregének az útját állták.

A két sereg között a Mogyoród hegy feküdt, béke idején sűrű mogyoróbokraival táplálván a vidék népét és mókusait. Most azonban a falvak szétfutottak seregek jöttén, mert tudták, hogy nagy és véres dolog készül.

Felvirradt azért a pénteki nap, de a csatát nem vívhatták meg a sűrű köd miatti homályban, hiszen nem lehetett vezetni egyik sereget sem, a zászlók sehogyan sem látszottak, a lobogók ázottan csüngtek alá, a kürtöket hiába fúvatták meg, hangjuk mintegy a messzi távolból tompán és erőtlenül érkezett meg. A hercegek tüzeket sem rakattak, mint szokás és a következő éjjelen a vitézek nemes paripáikat kantárszáron tartva várták a napfelkeltét és vigyázták a sötétben a király seregének esetleges cselét. Így álldogáltak, ló és ember egymás mellett, fej a fejjel, csak a paták halk dobbantásai, kevés prüszkölés és néhány horkantás hallatszott.

A szombati nap is végül felvirradt, szétfújta és felszárította a ködöket. Salamon király örvendezett, rögtön elrendezte seregét és átlovagolt a Mogyoród hegy gerincén megtekinteni a hercegek hadát. Poggyászvivőit, málhahordóit a hegy oldalára küldötte, hagy higgyék a hercegek, hogy azok is csapatok, melyek a király seregének a szárnyát védik.

Vid ispán mondta is a királynak, ha csak meglátják a seregünket menten megfutamodnak, nem úgy lett!

A hasadó hajnalban a hercegek is elrendezték dandáraikat, László herceg pedig kelet felé arccal leborult az anyaföldre és teljes lelki erejével kérte az Isten kegyelmét a maga és vitéz katonái számára. Egyben fogadalmat tett, hogy ha az Úr győzelemre segíti Salamon ellen, aki a németek kezébe akarná ejteni szép Magyarországot, akkor a győzelem helyén Szent Márton tiszteletére egyházat építtet, mert Márton maga is katona volt és egyszer köpenye felét terítette egy didergőre.

Géza herceg a bihari dandárral középen, László herceg a bal szárnyon, Ottó herceg a jobb szárnyon helyezkedett el. A király indította a támadást, csapataival lassan leereszkedett a hegyről és ekkor korábban alacsonyabban látszó dandárai a hercegeknek fentebb állóknak tűntek. A hétágra sütő nap a király vitézeinek szemébe tűzött.

Mondta is mindjárt Ernyey ispán, ki ellenezte a testvérháborút, hogy magyar a magyart irtsa, ő fordult Vid ispánhoz ezekkel a szavakkal: Csoda volna ha ezek a dandárok megfutnának a színünk látásától, hiszen a Dunát a hátukban hagyták. Úgy látszik, elhatározták, vagy győznek vagy meghalnak.

László herceg magas volt és még magas lovon is ült. Serege előtt ide-oda száguldozott, hogy buzdítsa, bátorítsa, lelkesítse katonáit a jó ügy érdekében, hogy Magyarország a magyaroké maradjon és magyarok vezessék mindörökké. Száguldozás közben megzörrentett lándzsájával egy bokrot, melyből csodálatosképpen egy fehér hölgymenyét szökkent lándzsája nyelére, végigfutott azon és a herceg köntöse alá osonva, keblében mintegy menedéket lelve megbújt.

És megkezdődött a szörnyű csata, legelsőben is Ottó herceg csehjeinek támadása elsodorta és letiporta Vid ispánt a bácsiakkal együtt. László herceg pedig cselt vetett Salamonnak azzal, hogy kicserélte zászlóját Géza herceggel, hogy a király bátrabban támadjon őrá, hívén hogy Géza csapatával harcol, akit a minap Kemejnél legyőzött. Másrészt testvéri féltő szeretetből László óvni akarta ezzel is bátyját.

A csel bevált, a király rátámadt László herceg dandárára hívén, hogy Gézát éri a roham, ám László közelébe érve őt felismerte és megrémült. Ki is adta azonnal a parancsot, hogy csapatai forduljanak Géza herceg ellen, bár az László jelvényeivel tüntetett. Salamon király megforduló serege végül is bekerítődött. Egyik oldalról László vitézei szapora kardcsattogással adták kegyetlen halálra a király katonáit. Másik oldalról Géza vitézei sűrűn itatták az ellenséget a halál keserű poharából.

Elhullottak rendre a németek, futottak ha futhattak volna az olaszok, de nem találtak helyet a menekülésre. Majdnem minden vitéze elhullván a királynak, mint ökrök a vágóhídon a magyarok taglói alatt, elfutott a király szűk kíséretével. Szigetfőnél átkelt a Dunán és Mosonban anyjánál és feleségénél húzta meg magát.

Nemcsak az idegenek pusztultak el ebben a csatában, mint mondták, odaveszett a magyar nemzet dicső vitézeinek színe-virága is. László herceg azonban mindig is jámbor és istenfélő ember volt. Keserves sírásra indította őt a látvány, amikor a halottak tetemei között lépdelt. Elrendelte, hogy a csatatéren háromszor harsogják Isten dicsőségét egyként a leölt idegenek, az elhunyt magyarok, a csordába terelt hadifoglyok és a győztes sereg egésze felett.

László herceg eközben megpillantotta Ernyey ispán holttestét, aki a király szolgálatában vesztette életét. Azonnal leugrott lováról, megölelte a holtat és sírva mondta neki: Mindig békeszerető voltál. Ezért siratlak, mintha a testvérbátyám volnál, mert szíved és tanácsod a békességet akarta.

Meglelte Vid ispán tetemét is a harcmezőn szerte heverő holtak között és őhozzá is szólt. Neked is siratom halálodat, noha mindig ellenségünk voltál. Vajha életben maradhattál volna és megtérnél a jó oldalra és megerősítenéd a király és köztünk a békét. Géza és László vitézei azonban telve voltak keserűséggel és gyűlölettel, hogy annyi jó magyar levente maradt halva a mogyoródi dombokon, mert a testvérháborút Vid bajkeverésének tudták. Apáik és fiaik haláláért tehát leugráltak lovaikról, késsel felhasogatták Vid arcát, mellét, kiverték szemeit és földet tömtek a véres nyílásokba mondván: Szemed kincsekkel, méltóságokkal töltekezett, hadd teljék meg hát most szemed és mellkasod földdel.

László herceg pedig a hadizsákmányból, fogadalmához híven, felépíttette a mogyoródi bencés apátságot Szent Márton tiszteletére és egy falura való népet telepített mellé. Így keletkezett Mogyoród. Majdnem kétszáz év múlva jöttek a tatárok és felgyújtották, lerombolták a monostort, népét lekaszabolták, alig menekült meg valaki. Új szerzetesek jöttek, új nép és újra felépült minden a tatárok kitakarodása után. Az új monostort most már Szent György tiszteletére rendelték, remélve hogy Ő is segít megvédeni a hazát.

 

 

Csodaszarvas jelölte ki Vác helyét

 

A dicsőségesen megvívott mogyoródi csata után, melyben sikeresen elhárították a német hódítás veszélyét, ami Salamon király uralkodásának idejében valóságos volt, Fehérvárra mentek a hercegek. Ahogy megnyugodott az ország, a nagy sereget elbocsátották, csak kisebbet tartottak maguk mellett.

Ekkor a magyarok ösztönzésére Géza herceg, akit Magnusnak, azaz Nagynak is hívtak, elfogadta Szent István koronáját.

Koronázás után azonnal elment arra a helyre, ahol látomás adta tudtul, hogy Magyarország királya leszen. Itt tanakodott László öccsével, hogy fogadalma szerint a Szűzanya tiszteletére emelendő templomnak hol vessék meg az alapját. Éppen ott álldogáltak eközben, ahol később Boldog Péter apostol egyháza épült fel, amikor egy szarvas jelent meg nekik, a szarvai rakva voltak égő gyertyákkal. Azután eliramodott az erdő felé és megvetette a lábát azon a helyen, ahol később a monostor felépült. A király vitézei rányilaztak, mire a szarvas a Dunába szökkent és azóta nem látták.

Mindjárt szólt is László herceg. Bizony nem is szarvas volt ez, hanem az Isten angyala. Fején nem is agancsok voltak, de szárnyak voltak azok a hátán. Nem is égő gyertyák voltak azok, hanem fényes tollak. Lábát megvetve jelezte a helyet, hol építsük fel a Boldogságos Szűz Mária székesegyházát és sehol másutt.

A legelső látomás helye sem maradt azért épület nélkül, mert ott a király és a herceg elrendelték Szent Péter apostol kápolnájának a szépmívű felrakását. Géza király így alapította meg a váci püspökséget, egyházmegyét, nagy birtokokkal és sok jószággal adományozva meg azt.

 

 

László herceg és Salamon király párbaja

 

A mogyoródi csatát elveszítve Salamon király Mosonba, majd Pozsonyba menekült a várfalak védelmébe az anyja és a felesége szoknyája mögé. Ám hamarosan összeszedte magát némi német segítséggel, királyként viselkedett, annak ellenére, hogy már Géza uralkodott az “uruszágban”, ahogy azt akkoriban mondták a magyarok. Sereget tartott, pénzt veretett, külfölddel érintkezett és olykor megtámadta Géza király várait Pozsonyhoz közel.

Eléggé áldatlan állapot lehetett, magára valamit is adó király a trónon ezt sokáig nem tűrhette. Géza király rá is bízta szeretett és hűséges testvéröccsére, hogy füstölje ki fészkéből Salamont, ezt a jómadarat.

László herceg eleget tenni királyi bátyja kérésének legott hadat gyűjtött és megindult azzal a nyugati végek felé, hogy legalább az Óperenciás tengerig űzze a sokszoros hit- és esküszegőt.

Elérkezve Pozsonyig a herceg hada, körülfolyta a várat tömegével, körülzárta, hogy a záron egy lélek se ki, se be. Még a postagalamb is megfogatott volna, ha gyalog viszi a levelet, de hát azok azért többnyire repültek Pozsonyból ki,Pozsonyba be.

Nem akarta László herceg, hogy vitézei drága vérüket ontsák őérette és Géza királyért, hátha volna más mód is a dolgot elrendezni. Párbajra hívta hát Salamont a vár alatti síkra harmatos reggelben, mikor a füvek hegyein vízgyöngyök csillognak. Jobb ez, mintha vitézek vérgyöngyein szikrázna fel a napfény.

El is fogadta Salamon a kihívást gőgös meggondolatlanságból, hiszen Magyarhon legjobb vitéze hívta ki és szívében nem volt balsejtelem. De lehet, hogy tudta nagy szégyen hullana rá, ha nem állna ki a viadal helyén a megbeszélt időben.

És elérkezett a nevezetes reggel. A két sereg két karéjban egymással szemben fel is állt, verték a pajzsaikat karddal, csákánnyal, fokossal, döngtek a dobok. Mindkét félen olykor felhangzott a magyari népek félelmetes csatakiáltása, a huj-huj hajrá, melyet, a nyugati országok népeinek füle el sem tudott viselni.

Fel is állt egymással szemben fegyverbe öltözve Salamon a volt király, aki lenne újra is és László herceg, aki lett is. Mikor így a dunai szélben lobogott minden a gatyáktól a zászlókig, egyszerre csak hirtelen csend lett, olyan, amelyikben hallod a szíved dobogását, meg még a melletted állóét is.

Vártak! Salamon egyszer csak sarkonfordult és nyakát vállai közé húzva megszaladt László herceg elől, pedig Salamon addig sosem volt gyáva a harcban. Elképedt főemberei rögvest körülfogták, hogy megtudják mi légyen az oka ennek. Salamon majdnem dadogva magyarázta meglepett katonáinak: “Tudjátok meg, emberek elől nem menekültem volna el, de ez nem ember, hanem tüzes karddal védelmezik őt az angyalok.” Ezért nem víhatok vele!

Salamon két angyalt látott László herceg vállai fölött lebegni, amikor össze akart csapni vele. Ez az esemény és még mások is hozzájárultak ahhoz, hogy Lászlóról már herceg korában elterjedjen, ő az Isten kiválasztott embere, aki megóvja az országot minden veszedelemtől. Nem is lehet csodálkozni ezután, hogy Géza bátyja halálakor, bár László nem tört a királyi trónra, nem akarta a hatalmat, mégis elvállalta az ország kormányzását, csupán hogy engedelmeskedjen, az ország népe kívánságának.

 

 

Szent László pénze

 

Akkoriban még jó pénze volt a magyarnak. Általában hetvenkét százalék ezüstöt tartalmazott és a Magyar Királyság, a magyar állam gazdasági, politikai stb. ereje garantálta ennek a pénznek az értékállandóságát. Forgott is Szent István király, András király stb. pénze a német piacokon, a lengyel vásárokon, a tengerparti kereskedővárosok kikötőiben és nem vetették meg a vikingek sem, mikor híres kardjaikat árulták a magastermetű szlávoknak Kijevben vagy Novgorodban, akik akkoriban egymással viszálykodtak és háborúztak a besenyőkkel, uzokkal, berendekkel, majd kunokkal.

László király is veretett ezüstpénzt, már hogyne veretett volna, hiszen ez a tevékenység az uralkodói felségjogok közé tartozott. Ő, pedig uralkodó volt a legjavából. Pénzeit rendre tartalmazzák a katalógusok, az éremhatározók. Van azonban László királynak egy olyan pénze, amelyet hiába keresünk az éremtani kiadványokban. Ez a Szent László pénze.

Történt, hogy éppen a tatárok ellen hadakozott a legenda szerint. Nem baj, hogy László király egy tatárral sem találkozhatott életében, mert azok másfél száz évvel később érték el hazánk határát. Fogadjuk el a legendát, mert annak építkezése másféle törvények szerint megy végbe. A királlyal tehát vele volt a tatárok ellen összegyűjtött had, meg az Úristen is. Azt beszélik a népek, hogy megfutottak a tatárok gyors lovaikon, de mégsem futottak elég sebesen és már-már utolérték őket a magyarok.

Ebben a vészterhes pillanatban a tatárok vezére kiadta a parancsot, hogy az összes pénzt, ami vitézeinél van, szórják a kapzsi magyarok elé. Milyen jól ismertek bennünket. Úgy is lett. Csak úgy hullott a sokféle pénz a vágtató magyar lovasok elé. Volt is nagy kapdosás, tülekedés, verekedés a pénzért a pénz fölött. Azonnal abbamaradt az ellenség üldözése, ahogy azt a tatár vezér kigondolta.

László király látva serege ilyetén elzüllését Istenhez fohászkodott, hogy térítse vissza a jó útra a pénzért megveszett csűrhet, amelyik a pénz utáni mérhetetlen vágyakozásban éppen most készül a hazát veszni hagyni. És az Isten csodát tett, mint már többször László királyért, a magyar nemzetért, az ország népéért.

A pénzéhes vitézek, ahogy tömték a tarsolyukat, az iszákjukat, azon kapták magukat, hogy a pénz egytől-egyig kővé változott. Hiába túrták fel erszényeik legalját is, ott sem volt más már csak kerek kövecskék. Menten elszórták hát a terhet, mely teljesen értéktelenné vált a számukra és dühösen, a bosszúvágytól égve újra a tatárok után vetették magukat. Ki is takarították őket az egész országból. Napokon belül nem volt már egy ellenség sem a földünkön. Kit elpusztítottak, kit kikergettek a Kárpátokon át keletre.

Amit elmondtam, annak a bizonyítéka is megvan. Az Erdélyben barangoló ember sokhelyütt megtalálhatja ezeket a kővé vált pénzeket a dombokon, a dombok aljában. A kőpénzekből egy kalapra valót is gyűjthetünk - például - Magyargyerőmonostoron vagy Magyarvalkón. Erre felé a falusiak kun pénzeknek hívják ezeket a lapos kavicsokat, mert annyiféle ellenség ellen védte az országot Szent László, hogy manapság már nem lehet tudni, kun volt-e vagy tatár vagy kicsoda.

A tudósaink persze azt állítják, hogy ezek a lapos kövek sohanapján voltak aranypénzek, hiszen nem mások, mint őskori tengerfenéken egykor élt milliomnyi csiga megkövesedett maradványai. Mások szerint egysejtű állatok /nummulinák/ megkövesült emlékei. Kétségtelen, hogy korunkban nagy a tudomány ereje és hatalma. No, de az se semmi, hogy a mi népünk lassan már ezer éve emlékezik Szent László királyra, az ő csoda- és hőstetteire, országunkért való fáradozásaira.

 

 

A kiesett kerékszeg és a legény ujja

 

Ment-ment, mendegélt László király a sereggel most éppen Horvátország felé. Hogy Ilona húgát akarta-e meglátogatni, aki a horvát királyhoz, Zvonimirhez ment feleségül vagy éppen valami hadi dologban járt, mert a horvát urak lázongtak, ma már nem lehet tudni.

Kétségtelen azonban, hogy Zala vármegyében kocsikázott lőcsös szekéren, a szűkebb értelemben vett Göcsejben. Hát, mi történt, mi nem, egyszer csak megbokrosodtak a lovai, talán dongó vagy darázs vagy bögöly keveredett a szőrök közé a fülükbe, talán más történt. Tény az, hogy az ágaskodó, megrémült lovak elragadták a királyt és főembereit a szekérrel és vágtáztak velük eszeveszetten.

Bármennyire is jól megépítették a király szekérgyártói a lőcsös szekeret, bármennyire is gondosan készítették el a kerékgyártók a kerekeit, a nagy riadalomban félő volt, hogy valamelyik alkatrésze felmondja a szolgálatot. Ki is esett a kocsi egyik kerekének a kerékszege a nagy sokaság szeme láttára, amelyik összecsődült a lármára. A kerék elkezdett ki-be oldalazni a tengelyen és már csak szempillanatok ideje volt hátra, hogy ki is essen.

Igen ám, de ekkor egy bátor göcseji legény, aki éppen házasulandóban volt egy göcseji leánnyal, odaugrott és az ujját bedugta a kiesett kerékszög helyébe. Ha ez nem történt volna meg, akkor László király bizonyosan szörnyű halált halt volna. A rátermett legény tehát megmentette a király életét. Azután a király kocsisa úrrá lett a bőszült lovak felett, húzta is hátra a kantárokat, csakúgy feszültek. Lehiggadtak a mének, meg is álltak, s csak fújták még a párájukat egy darabig.

A király leszállt a szekérről és megkérdezte a bátor ifjút, hogy mit kér jutalmául az életmentésért. A fiatalember nemességet kért, mert Zala vármegye nemeseinek a sorába vágyakozott. Mivel a nemesség mit sem ér földbirtok nélkül, hát azt is kívánt hozzá, mégpedig annyit, amennyit egy nap alatt lóháton körül tud nyargalni, A király ráállott az egyezségre és megadta mindezeket.

A bátor és vitéz ember házassága sikerült, boldogan éltek, mig meg nem haltak, utódaik körében. Idővel úgy elszaporodott ez a nemzetség, hogy már nem voltak képesek számon tartani a rokonság fokát és izeit. Mindazonáltal Göcsejben a nagyszámú hétszilvafás nemeseket mindmostanáig Szent László nemeseinek mondják.

 

 

A magyar sereg csodálatos élelmezése

 

Történt ismét, hogy a besenyők zsivány népe Magyarországra tört elrabolni azt, amit magyar ember, magyar asszony és gyermekeik termesztettek, termeltek, alkottak és gondoztak. Országhű László király megint sereget gyűjtött és üldözőbe vette az ellenséget.

Vonult is a sereg egy nagy pusztaságon át a besenyők nyomát követve. Fölötte hatalmas porfelleg jelezte, hogy mennyire kiszikkadt ez a vidék, semerre sem lehetett benne élelmet találni és beszerezni. Így hát a tartalék elfogyott és a vitézek éhezni kezdtek, majd koplalni huzamosan. A seregnek így lett a legodaadóbb kísérője az éhség.

Egyik táborozáskor László király félrevonult a pusztában a sereg szeme elől. Mélyen megrendülve leborult a földre kelet felé fordulva, és kérte az Istent, a magyarok Istenét, hogy ne hagyja tovább ilyen nyomorúságban tengődni a keresztény sereget a pogányok szorgalmas üldözése közben. Az ima szavai elhalkultak ajkain, nagy csendesség lett körülötte.

Ám, amikor végső kétségbeesésében serege sorsa fölött, felemelte fejét és tekintetét a láthatárra szegezte, meglátta, hogy valami csordában nagyszámú állat közelit feléje. Csodálatos szépségű szarvasok voltak és nagytestű bölények, melyek a rengeteg erdőkből kijöttek a pusztaságba. Azután odaértek a királyhoz és vadságukat levetkezve, maguk mögött hagyva, mintegy a király kíséreteként vonultak be a sereg táborának a közepébe. És vett és szedett tehát László király minden katonája az állatokból annyit, amennyire éhsége csillapításához szüksége volt, hogy tovább vonulhassanak a besenyők hadának megsemmisítésére. Magyarország megmentésére.

Dicsérték is, dicsőítették is az Istent fennhangon a csapatok, aki így megkönyörült a magyar daliákon, nem hagyta őket éhségtől gyötörve elpusztulni a homokvidéken és megengedte nekik, hogy jóllakva karuk és lábuk erejét visszanyerve elvégezhessék kötelességüket a haza iránt.

Másszor a seregét szomjúság gyötörte valami kietlen tájon. László király könyörgéssel fordult az Istenhez, hogy engedje meg neki a vízfakasztást a környező sziklák valamelyikéből. Egyes ábrázolások szerint lándzsával, más változat szerint csatabárddal rúgtatott neki lován a sziklának. Fegyvere nyomán azonnal patakzani kezdett a zordon sziklából a hűvös, üdítő víz egész serege számára.

Odasereglettek a katonái a sziklához és sisakjukban felfogták az éltet adó vizet, mohón oltották többnapos szomjukat.

Megint másszor egész országunkat vagy csak a magyar sereget a mirigy-halál támadta meg és László király végtelen felelősségérzetében kikönyörögte Istennél, hogy az a fű, melyet vaktában kilőtt nyila átszúr, legyen orvosság a szörnyű pestis ellen. Feje fölött felhúzta hát íját és nagy erővel kilőtte nyilát. A nyílvessző lehullva átszegezte a “keresztfüvet”, amellyel azután a pestisjárványban szenvedőket meggyógyították orvosai.

Az említett fű a hegyvidéki rétek szép virága, ha gyökerét átmetsszük, akkor kereszt alakú mélyedést láthatunk benne, mely Szent László nyílhegyének a becsapódása nyomán keletkezett a néphit szerint. Innen a másik neve is, keresztesfű. Arany János szép versében örökítette meg a legendát, melynek címe Szent László füve.

 

 

A tordai hasadék keletkezése

 

Történt ismeg a hitrege szerint, hogy a gaz kunok Torda fölött a Király-erdején táborba szálltak, ahonnan kényükre-kedvükre ellenőrizték a magyarokat, fosztogatták és pusztították falvainkat.

A honmentő és hitvédő László király ezen felindulva be nem várhatta amíg egész serege összegyűlik, hanem kis csapatával, mintegy udvari vitézeivel Torda-Aranyos vármegyében termett. Azonnal rohamra indult a királyerdejei kun tábor ellen csekély előhadával. A pogányok hadállásait, sáncait bevette, mindannyiukat kardélre hányatta.

Mikor ezt elvégezte, akkor tűnt fel két oldalról egy-egy kun hadsereg, mely megvevén a hírt a tábora elleni magyar támadásról, menten az övéinek, hátrahagyott őreinek a segítségére sietett. Közre is fogták Szent László király kisded csapatát és mérhetetlen sokaságú nyilat lőttek ki rá, melyek árnyékot vetettek a menekülő magyar vitézekre. De nemcsak árnyékot vetettek, hanem halált is hoztak, hullottak is, eldőltek rendre, mint mikor az arató dolgozik a búzában. Itt bizony akkor a halál kaszált.

Elfogytak vitézei, daliái, baturjai a királynak. Az utolsók alól a lovak döglöttek ki a nagy hajszában. A sziklák taréján felfelé vágtató király magára maradt és úgy látszott, hogy menekülésére már nincs is mód. Az üldözők kopjái már-már elérni látszottak a király testét, annyira megközelítették a rohanásban.

Végső menedékként ekkor a király felfohászkodott az égre Istenünkhöz, hogy szabadítaná meg a pogányok fegyverétől. És akkor előtte repedni kezdett a hegy, hosszan elnyúlva szétnyílott. Szent László király lován még át tudta ugratni a születő hasadékot, még éppen ennyire futotta lovának erejéből.

Vad üldözői későn látták meg a táguló szakadékot, vágtató lovaikat hiába akarták visszatartani, azok hőkölve is belezuhantak a tátongó mélységbe és valamennyien ott lelték halálukat a Tordai-hasadékban.

Minderre természetesen megfelelő bizonyíték is van. Mai napig mutogatják a tordaiak a hasadék fölé kitüremlő egyik sziklafalon a király lovának patkónyomát, amit elrugaszkodása pillanatában hagyott. Úgy is hívják ezt a sziklát, Patkóskő.

Más bizonyítékok is látszanak errefelé. A Királyerdő északnyugati aljában, ahol az út a peterdi völgynek fordul, fakadnak fel a Király kútjának kristály vízgyöngyei. A kunok által űzött király ugyanis nagyon megszomjazott és itt csillapította tüzelő torka hevét. A három üregből feltörő édes víz egyik ága a király lándzsaszúrása nyomán serkent fel, a másik táltos lovának patkója nyomában buggyant ki, a harmadik üregét egy percre a sziklára tett sisakja keletkeztette, mikor inni az első forrásra hajolt.

S ha még ez sem volna elég bizonyíték, akkor még a legkételkedőbbeket is meggyőzhetik azok a szerte heverő kerekidomú csiga kövületek, melyeket Szent László pénzének hív itt is a jónép. Egykori aranyak voltak ezek, melyeket futtában a király szórt az üldöző kunok elé, de mikor azok a magyar aranyat a tarisznyáikba szedték nagy hamarsággal, mindegyik kővé változott. Ezután kiszórták a kövecseket, mint értéktelen holmit.

A Királyerdeje mellett végül a király a kunok fogságából kiszabadított keresztényeket letelepítette, így jött létre Szentlászló falu, mely község Kolozsvártól délnyugatra ma is létezik.

 

 

László király szentté avattatja István királyt

 

István király, a legelső ezen a néven a magyar uralkodók között, teste Székesferhérvárott negyvenöt évig békésen nyugodott. Ezután a római szentszék apostoli intézkedéssel elrendelte, mindazoknak a testét felemeljék, akik Magyarországon a keresztény hit magvait igehirdetésükkel vagy intézkedésükkel elvetették és a vetést gondozták.

Mindez László király uralma alatt történt. Ő tehát megparancsolta, hogy Szent István király drága tetemét tisztelettel emeljék fel sírjából. A munkások három napig erőbő1 akarták felemelni mindenféle csigaszerkezettel azt a márvány kőlapot, ami a sírt legfelül fedte, ám az sehogyan sem mozdult el a helyéről. Nem tudták a dolgot mire vélni.

Ekkor egy Karitas nevű bakonysomlyói apáca, aki igen tiszta életű volt, megjelentette a királynak, hogy addig nem is fog a kőlap elmozdulni, amíg László király az unokatestvérét, Salamont fogságba ejtve börtönben tartja. A mondott börtön persze nem azonos a Salamon-toronnyal Visegrádon, mert az később épült, hanem a nevezett börtön a mellette lévő Sibrik-dombon lehetett.

Elővezették tehát László király parancsára Salamont börtönéből és újabb háromnapos böjtöt tartottak az ország vezetői és népe. Ezután a súlyos kőfedelet olyan könnyedén mozdították el Szent István koporsója fölül, mintha az csak tollpihe volna.

Mindenfelől a Kárpát-medencéből összegyűltek a vakok, a bénák, a leprások, a siketek, a dadogósok, a fülfájósok, a reszketősök, az ideggörcsösök, mert elterjedt, hogy Fehérvárott István király szarkofágjánál csodás gyógyulások esnek. És ez így is volt.

Egy bizonyos Mercurius nevű szerzetes, ki egyben a Szűz Mária templom kincstárának az őre volt, a mennyei haza szeretete okából az evilágról is lemondott, abban az órában, amikor István király szent testét felemelték, annyira vágyakozott Szent István valamely ereklyéjének a megszerzése után.

László király régebbről ismerte olthatatlan gerjedelmét az ereklyék iránt, ezért elküldte a nyitott sir mellől, nehogy valamit megkaparintson. A mellőzött és megdorgált Mercurius szomorú ábrázattal üldögélt tehát a kóruson, amíg mások István szent maradványai körül foglalatoskodtak.

Éppen ekkor egy fehérruhás ifjú közelített felé és egy összetekert szövetet adott át neki, mondván: Rád bízom ezt megőrzésre, s ha eljő az idő, felfedésre. A nevezett szerzetes az épület sarka mögött a csomagot kibontotta és belesápadt abba, amit látott. Szent István jobb keze volt az válltól fogva, ujján a csodás mívű gyűrűvel.

Titokban magával vitte hát a szent ereklyét abba a monostorba, melynek igazgatását bízták reá és a leggondosabban ott őrizte. Végül elérkezett hozzá a várva-várt üzenet, hogy megérett az idő a kinyilvánításra. Ekkor értesítette a kolostor alapítóit és a királyt, akik a szegényes egyház helyébe felépítették a Szent Jobb apátságot, ahol Szent István jobb keze sokáig tartózkodott és számos csodát tett.

Mindez Szent László király kegyes buzgalma nélkül nagy elődje iránt nem lett volna és nem történt volna meg.

 

 

Szent László alamizsnát oszt a szegényeknek Fehérvárott

 

I. László király nemcsak harcias és vitéz volt hazánk megvédésében, hanem egyszersmind alázatos, szerény és kegyes is. Kegyességét azzal is kifejezte, hogy szokásában volt saját kezűleg alamizsnát osztogatni az arra rászorulóknak.

Történt, hogy éppen Fehérvárott a Boldogságos Szűz templomának előcsarnokában kenyeret, húst és gyümölcsöket adogatott az elébe járulóknak. Jöttek hozzá a csonka-bonkák, a harcra és munkára képtelenek, a vakok és nagyothallók, az elaggottak, a rokontalanok és az elárvult-elcsellengett gyerekek.

Szokásban volt, hogy a kolduló barátok is beálltak ilyen alkalomkor a hosszú sorokba, hogy a király kegyes kezéből vegyék el legalább aznapi élelmüket.

Salamon, Magyarország egykori királya, aki a gaz besenyők közé futott Etelközbe, nem tudni mi okból, talán országunkat kikémlelendő, lappangva és rejtve ugyancsak Fehérvárra érkezett szerzetesi gúnyában és beállt a sorba, hogy a király elé juthasson. Fejében ekkoriban azt forgatta, ha a besenyők visszasegítik a magyar trónra, akkor elveszi a besenyő fejedelem leányát feleségül és nászajándékként a besenyőknek engedi át Erdélyt, a tündérországot. Szép is lett volna!

Lassan lépegetett egyre előrébb a sorban, mígnem a király elé nyújthatta alamizsnáért a kezét. László király oda is adta neki a soron következő porciót, mint jámbor szerzetesnek. Ám eközben az unokatestvérek szeme összevillant és László király menten felismerte a jámbor szerzetes csuhája alatt a fondorlatos Salamont.

A volt király azonban egy szempillantás alatt eltűnt a sokaságban, mint szamár a ködben. Sokáig kerestette rokonát László király, no nem azért, hogy ártson neki. Salamon azonban csak a rosszra számított, meg sem fordult az agyában, hogy László király nem kívánja a halálát és meg is bocsáthatna neki. Lám a gonosz cselekedetű embert körülveszik idővel saját gonoszságai és ezek által bekerítve maga is gonoszságra jut.

Salamon tehát kifutott az országból az Adriai-tenger irányában, annak partján Pula nevű városban húzta meg magát és ott is halt meg szörnyű szegénységben és ínségben, ahogy a krónikások állítják. Állítólagos sírja ma is látható a pulai múzeumban.

 

 

Halott László királyt önjáró kocsi vitte Váradra

 

Dicsőséges híre és neve akkorra már széltében-hosszában elterjedt Európában Franciaország, Spanyolország, Németország, Anglia uralkodóinak körében. Ezek követeket küldöttek tehát, akik Bodrogon találták meg a királyt, amint a húsvét ünnepét ülte.

Azok pedig azt hozták hírül Szent László királynak, hogy a nevezett királyok és fejedelmek semmit sem akarnának jobban, mint a mohamedánok ellen keresztes hadra menni a Szent Sír felszabadítása érdekében. Ennek okáért, ismerve László király hadvezéri voltát és lovagi erényeit, egyakarattal kérik, hogy vezesse őket és alattvalóikat, Jézus Krisztus seregeként a Szent Városba, Jeruzsálembe.

Szent László kész is volt abba a városba menni, ahol Jézus Krisztus vére megváltásunkért kiontatott, kész volt arra, hogy saját vére kiontásával is azok ellen küzdjön, akik Krisztus keresztjének az ellenségei.

Azonban váratlan betegség döntötte le lábáról, legendás testi ereje egyre csak fogyott. Összehívta tehát országunk főembereit, hogy bejelentse, testi feloszlása megkezdődött, elközelgett földi élete vége. Ezt hallván a sokaság, mely jelen volt, nagy sírásba és jajgatásba fogott, hogy mi lesz ezután szegény Magyarországgal, ha legsikeresebb védelmezőjét magához rendeli az Úr.

De a király nyugodt maradt, magához vette az oltáriszentséget, amelynek erejében híven hitt és mosollyal arcán, boldogan tért meg az Istenhez, így veszett el akkor, mint mondják külföldön is, a Krisztus szentségére felesküdött európai lovagok és seregek legnagyobb reménysége.

Siratta a magyarság egyeteme, a papság és a nép, a szegény és a gazdag együtt, az öregek és az ifjak, az áldott állapotban lévők és a szüzek. Siratta, akinek könnye volt, térdet hajtott életszentsége előtt, akinek térde volt. Sötét ruhába öltöztették még a kisdedeket is és három éven át nem táncoltak és mindenféle hangszert némaságra ítéltek, még a citerát is, annyira gyászoltak.

Teljesen elernyedtek testileg, elepedtek lelkileg a mély szomorúság miatt, valósággal tehetetlenekké váltak. Végül elérkezett a nyári napok hősége és a tanácsosok, a hívek azon tanakodtak, hogy a király testét vigyék-e Nagyváradra, ahogy meghagyta, vagy pedig helyben temessék el nagy pompával. Voltak, akik a fehérvári egyházat javasolták temetkezési helyül, mivelhogy az volt a közelebb.

A nagy habozás közepette egy út menti csárdához ért a menet a király testével és még mindig nem tudtak dönteni. A fogadóban ilyen lelki állapotban ledőltek, hogy pihenjenek egy kicsit és a döntést azután hozzák meg. Az út fáradtságától és a király halála miatti szomorúságtól hamar elnyomta őket a jótékony álom.

Mivel gyógyító és vigasztaló alvásba merülten a kelleténél tovább időztek a király tetemének kísérői, a kocsi melyen a testet nyugtatták, mindenféle állati vonóerő és segítség nélkül elindult a csárdától és ráfordult a helyes útra Nagyvárad felé.

Felébredvén a halott király udvara, megrémültek, hogy a kocsit, melyen a király testét őrizték, semerre sem találták. Szerte futkostak hát a vidéken gyalog és lovaikon, mígnem meglelték a Várad felé magától futó, önjáró szekeret a király ráhelyezett szent testével együtt. Látván a csodát, hogy tudniillik a boldog, hitvalló király szent testét isteni erő hajtja, mert nem lehetet semmi más, nagy ujjongással a kocsi mögé sereglettek és most már habozás nélkül követték Szent Lászlót Nagyvárad felé, ahol a király legvégső nyughelyét rendelte.

 

 

Szent László jár a légben a magyar had fölött

 

A szent lovagkirály halála után sok-sok évvel tatárok sanyargatták kívül a Kárpátokon a szépséges Moldva magyar, német és román lakóit falvakon és városokban egyaránt. Az Arany Horda rablócsapatai voltak, akik a Krím-félszigeten székelő kánnak engedelmeskedtek.

Lajos királyunk nem tűrhetvén az országunkhoz tartozó tartomány kirablására irányuló szándékot sem, a híres-neves Lackfi Endre erdélyi vajdát küldötte a székelyekkel át a hegyeken, hogy megtisztítanák a kegyetlen ellenségtől dombos Moldva lankás tájait.

Lackfi vajda serényen és merészen fogott a hadi vállalathoz, a székelyek erős nemzetével átkelt a Kárpátok szorosain és elérte a tatárok sok harcost számláló főseregét.

Nemsokára olyan ütközetre került sor, melyet a félvilág sem látott és hallott még, mert a kardok csattogása, a nyilak surranása betöltötte a levegőeget. Hol a magyar sereg nyomta meg a tatárokat, hol azok látszottak felül kerekedni. Miközben így hullámzott a hadakozók tengere és váltakozott a szerencse, a nagy kavarodásban megjelent vágtában Szent László király híres Szög nevű paripáján. Legalábbis a keresztény magyarok minden vitéze látta, hogy Szent László magasra tartva csatabárdját vágtat a légben a tatárok sűrű sorai felé.

Mondják, hogy a küzdelemnek ezen a harmadik napján a magyarok javára fordult a harc kimenetele és nagy győzelmet arattunk a hitvány tatárok felett.

Nagyváradon a papok, akik a kriptában Szent László testének őrzői voltak, döbbenten tapasztalták ezekben a napokban, hogy a király eltűnt. Négy napig üresen tátongott a sir szája és félő volt, hogy soha többet, nem kerül elő, ami nagy bajt hozhatott volna az országra, hiszen elveszítettük volna legvitézebb istápolónkat.

A negyedik napon azonban a király szent teste a helyén feküdt, hálás és szerető óvatossággal megvizsgálták azt és úgy találták, hogy a szent tagok áthevültek, izzadtak és porosak. Nagy útról térhetett meg és győzelmes tusában vehetett részt, írta róla később, a dubnici lengyel krónika.

A Lackfi vezette székelyek diadala az ellenségen pedig hatalmas volt. Leverték a tatárokat és a maradékot megfutamítottak. Athlamosz nevű fejedelmüket lenyakazták, azaz fejét elválasztották a testétől. Sok lófarkas zászlót /buncsuk/ és más hadijelvényeket szedtek össze a székelyek a csatamezőn, a bajpáston és tatár foglyokkal egyetemben megküldték ezeket Visegrádra Nagy Lajos király színe elé.

Fel is bátorodtak a székelyek ezen a győzelmen és azután sokszor mentek hadjáratra a tatárok ellen, akik - ha tudtak - messze tengermelléki tájakra futottak a többi tatárokhoz. A székelyek ezek után többször nagy zsákmánnyal tértek meg öveikhez Erdélyországba.

 

 

Szent László hadosztálya

 

A török elleni háborúkban is előfordult, hogy a magyarok Szent László nevét kiáltozva rohantak a törökökre, akik a szent királyt a “föld félelmének” nevezték, mert az ő nevével ajkukon a magyarok sok győzelmet arattak a törökök fölött.

Történt azonban újabb időkben is, hogy újsütetű pogány ellenség tört be a Kárpátok szorosain hazánkba. Ez vörös hadseregnek, szovjet hadseregnek nevezte magát és kegyetlenség, istentagadás dolgában semmivel sem maradt el Magyarország korábbi pogány ellenségei mögött. Előszeretettel lőtték szét ágyúikkal a templomtornyokat, üldözték a keresztény embereket és papokat, becstelenítették meg a lányokat, asszonyokat. Elraboltak minden elrabolhatót, különös vonzalmat éreztek a karórák, a vekker órák, a fali órák stb. iránt.

Már bent jártak a magyar Nagy-Alföldön, mikor a magyar honvédsereg vezetése elhatározta, hogy a Szabolcs-hadrend keretében Szent László neve alatt egy különleges, elit hadosztályt állít fel a sikeresebb honvédelem céljára. Összeszedték tehát a legvitézebb magyar katonákat a repülőgépek nélkül maradt pilóták, ejtőernyősök és műszaki személyzet köréből. Hozzájuk tettek királyi testőröket és kakastollas csendőröket és önként jelentkezőket. Így alakították meg a híressé vált Szent László hadosztályt.

Első harcba vetésére Pest védelmében került sor. Másodjára az Ipoly és a Garam folyó között harcolt a szovjet ellenséggel nagyon sikeresen, bár maga a hadosztály is súlyos veszteségeket szenvedett. Szent László nevében sok jó magyar legény és férfi hullatta itt vérét a magyar hazáért, sokan közülük Szent László király lelke közelébe költöztek.

Az ellenség veszteségei számolhatatlanak és számlálatlanok voltak, parancsnokaik maguk sem számolták, páncélosaik kilőve acél-dögökként hevertek a mezőkön, a folyami átkelő helyeken csorda-számra. Egy mozgásképtelen Sherman tankot a magyarok be is vontattak Érsekújvár főterére, hogy lássák az emberek, miközben a magyarok keresztes háborút vívnak a vörös diktatúra ellen, aközben a nyugati szövetséges demokratikus államok, köztük az amerikaiak kitűnő fegyverzettel segítik Sztálin rémuralmát.

Március közepéig dúltak itt, a Kis-Alföldön a szörnyű harcok. Temetetlen holtak hevertek mindenütt. A Szent László hadosztály sűrű ellenlökései vissza-vissza vetették a szovjeteket. Ilyenkor a visszafoglalt, felszabadított magyar földön az ellenséget is nekik kellett elföldelni. Egy alkalommal egy ellenséges tömegsírra fakeresztet állítottak és ráírták, hogy itt nyugszik 5o istentelen.

Azután a szentlászlóisták részt vettek a Balaton védelmében, a zalai harcokban. Végül azon kapták magukat, hogy a németek a felmorzsolásnak kitett utóvéd szerepét szánták nekik a vége felé közeledő nagy háborúban. Nem engedhette ezt Szent László, kivonták tehát magukat a harcokból és a Mura völgyén keresztül nyugat felé vonultak halogató harcok közepette. Fegyelmük még ekkor is olyan kitűnő volt, hogy megcsodálták és tisztelték az idegen népek, horvátok, szlovének és osztrákok falvaiban.

Imigyen elérték céljukat, hogy ne essenek orosz fogságba, elkerüljék a szörnyű Szibéria lágereit. Angol csapatok előtt tehették le a fegyvert 1945. május 11-én egy magyarhoz méltó, fényes díszszemle keretében, mely megnyerte a britek tetszését is. Ugyannyira, hogy október l-ig az angol zónában, Ausztriában őrzésvédelmi és karhatalmi feladatokat bíztak a Szent László hadosztályra.

Szent László lovagkirály neve és vitézeinek dicsősége így ragyogott fel reméljük, nem utoljára.

 

 

Ráczné Csík Mária

Glevitzky Irén, a XX. századelő ünnepelt énekesnője

 

Mindig rendkívül érdekelt, milyen emberek éltek előttünk Veresegyházon. A 119 éve született Glevitzky Irénről, a magyar operajátszás és dalműéneklés ígéretes, de korán kihunyt csillagáról szeretnék írni a kedves Olvasónak.

Fent nevezett “úrhölgy” 1921-től lakott falunkban férjével, dr. Laborfalvi Nagy Lajos ügyvéddel, aki ekkor nyitott irodát a Fő úton, a mai Jakab-féle ház helyén. E házat a háború alatt lebombázták, s ők ezután vették meg Eisenhut Kálmán tanácsostól Táncsics utcai házukat, melyben halálukig éltek.

Mivel Irén néni 1956-ban elhunyt, én már csak nagyon halványan emlékszem rá. Előttem egy idős, sötét ruhás, fonott székben üldögélő, termetes hölgy képe jelenik meg. A házaspárra már bizonyosan csak az éltesebb lakosok emlékeznek. Dr. Nagy Lajos jellegzetes alakja gyakran tűnt fel Veresegyház utcáin, amint hátizsákjával bevásárolni ment. Hosszú fehér szakálla abban az időben igencsak egyedi látvány volt. (Azaz “kettedi”, mert Belházi Arnold is szakállat viselt, noha abban az időben ez az úri csökevény már burkolt rebelliónak számított.) A gyerekek Jézuska bácsinak hívták. Praxisa fénykorában “igen nagy házat vittek”, szívélyes kapcsolatban álltak környezetükkel, de bensőséges barátságukkal csak kevés embert tüntettek ki. Szüleim házassági tanúi is ők voltak. Lajos bácsi még a háború után is praktizált, aztán nyugdíjba ment, s csak jószívből, ingyen osztogatott tanácsokat a falubélieknek.

De térjünk vissza Irén nénihez! Az 1885-ben Kassán született kislányról hamar kiderült, hogy istenadta csodálatos hanggal rendelkezik. Már gyermekkorában szólót énekelt a Kassai dómban, s tekintettel arra, hogy édesanyja is muzikális volt, hamar elkezdték taníttatni. Kassa után Pestre költöztek, s a fiatal lány az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia opera tanszakának növendéke lett. Jellegzetes, sötét színezetű, súlyos, hatásos mezzoja miatt eleve eltanácsolták az “olasz dallamosságtól” (idézet egy korabeli kritikából), s már körvonalazódott, hogy repertoárján - mint ahogy ez később meg is valósult - leginkább Liszt, Wagner és Schubert drámai jelenetei fognak szerepelni.

Főiskolás korától - az énekesnő precizitásának köszönhetően - rendkívül sok adat áll rendelkezésünkre. Előttem kritikák magyar és német nyelven, diplomák, megsárgult meghívók, megfakult fényképek, kézzel írt, kalligrafikus tanjegyzetek, melyből megtudható, hogy már az első vizsgán Schubert- és Brahms dalokat adott elő, és a kritika igen elismerően nyilatkozott: “erős, hatásos, szép, iskolázott hang, sötét színezetű, súlyos mezzoszoprán, lélekteljes előadási mód jellemzi”. Mivel már az első akadémiai házi hangversenyen, 1907-ben kitűnt, nem csoda, hogy elhalmozták meghívásokkal. Az akkori divat szerint gyakran hullt virágeső a díva lábaihoz, s tüntették ki hódolatával a közönség - főleg a zenerajongó férfinép -, a későbbi férj nem túl nagy tetszésére. Szülővárosának, Kassának is ünnepelt vendége, amikor a dóm felszentelésének évfordulóján fellép.

S vége-hossza nem lett a teaestélyeknek, jótékonysági nőegyleti rendezvények sorának. Az ezekről írott kritikák maguk is “megérnek egy misét”; képet adnak a korról, annak hangulatáról, szokásairól, olvasásuk is kész gyönyörűség. Az ifjú művésznőről szuperlatívuszokat olvasok: “A teaestély fénypontja Glevitzky Irén kisasszony gyönyörű éneke. Szépen iskolázott hangja kitűnően érvényesült Brahms Tündéri szép vagy kedvesem című művének előadásában.” “Meleg, tiszta zengésű, kifejező hangján a szűnni nem akaró taps és éljenzés után még elénekelte a kitűnő művésznő Szendynek egy dalát. Az estély közönsége percekig ünnepelte a művésznőt, kinek énekét édesanyja kísérte.”

Csak érdekességként említem meg, hogy tanárai és osztálytársai között olyan nevek fordulnak elő, amelyekről ma már talán a témában jártas vájtfülű hallgató, olvasó sem hallott. Csak egy-két ember neve tűnik ismertnek, ők elérték a halhatatlanságot: Ábrányi Emilné, ő alighanem a költő felesége volt, Moiret Lujza pedig - feltételezem, ritka neve után - Moiret Ödönnek, a Gödöllői Szecessziós Műhely szobrászának rokona lehetett, valamint Bartók Béla, aki nem szorul bemutatásra.

Az akadémiai diploma elnyerése után hirtelen elárasztották a megkeresések. 1914-ben már “hatalmas hangú Flosshilde”-ként emlegetik, s szerepet kap Wagner Lohengrinjében is, ahol Telramund brabanti nemes nejét, Ortrudot énekli. A korabeli méltatások igen kedvezően ítélik meg, természetesen a közreműködő művészek felsorolása mellett az akkori divatnak megfelelően rangsor szerint említették még a közönségben résztvevő notabilitás névsorát is. “Szombaton este tartották meg a Tisztiorvosi Egyesület Eszterházi utcai palotájában Mayer Dönci és Zluk József vigalmi bizottsági elnökök buzgó fáradozása mellett, magas művészi színvonalon álló hangversennyel egybekötött táncestélyét. A fényesen sikerült kedélyes összejövetelen megjelent Zuglónak és környékének egész művelt közönsége - szól a korabeli híradás. A Zeneakadémia kistermében megtartott önálló estjének méltatásából megtudhatjuk: “A kis helyiség akusztikája túlzott rezonanciát ad a hangnak, így a hangok erejéről, tömörségéről, intensitásáról biztos ítéletet nem mondhatunk, csak a tálentumról és a készültségről szólhatunk.” Irén néni hangjának rezonanciájáról csak annyit, hiteles hallgatótól tudom, hogy egy házi estélyen megcsörrentek a kávéspoharakban a kanalak a kitartott magas hangok “hallatán”.

Megemlékeznek még egy pár úgynevezett nadrágszerepről, Liszt Jeanne d’Arc című drámai jelenéséről, “melyet hatással és erővel, s oly lélekteljes előadással énekelt, hogy még a Liszt-ellenségekkel is elfogadtatta a nagy zeneköltő eszthétikáját”.

Az utolsó újságból kivágott kritika az alig harmincéves énekesnőről szól, aztán csend és üres lapok az emlékkönyvben. Családi okok mellett egy végzetes betegség is oka a korán derékbatört karriernek. Gyógyulása után érezte, nem szól már úgy a hangja, mint régen. “Nem akarok a saját hangom temetésére elmenni.” - mondta, és nem énekelt többé nagy nyilvánosság előtt. Otthonában önmaga szórakoztatására és az utcán járók ámulatára, saját zongorakísérettel és a templomban alkalmanként el-elénekelgetett egy-két Ave Maria-t.

“Azután a dal visszhangját vesztve, félve,/ belenémult a hervadásba, télbe”.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap