A legkisebbek temploma

Lukáts János, cs, 10/26/2017 - 00:08

 

 

 

 

Jean-Pierre atya, a közép-franciaországi Levroux városka plébánosa, különös bejelentést tett az évszázad utolsó szeptemberi vasárnapján, a szentmise végén.
- Testvéreim! – kezdte és végignézett az alig harmincfőnyi egybegyűlt levroux-in, akik már szedelődzködtek, hogy hazafelé induljanak. - A jövő vasárnap, Szent Ferenc atyánk névünnepén, olyképpen emlékezünk meg a teremtés egyetemességéről, hogy a templomot megnyitjuk az Úr kisebb teremtményei, a háziállatok előtt is. Mindenki érezze át kellőképpen e ritka alkalom méltóságát, és erre buzdítsa városunk többi lakóját is. Menjetek békével! – Jean-Pierre atya áldóan nyújtotta ki jobbját népe felé, aztán sietség nélkül a sekrestyébe távozott. – Ugye jól tettem, amit tettem? – kérdezte, miközben szemét a védőszent alakján felejtette, aki a faliképen kezét az égre emelte, a madarak pedig roskadásig ellepték a cédrusfa legalsó ágát.
A levroux-iak zavarban voltak, nem nagyon értették, mit is mondott Jean-Pierre atya, akik mégis értették, nem hittek a fülüknek. A dolognak hamar híre ment Levroux-ban… Délután az asszonyok a kávéházban egy vaníliás croissant mellett, este a kocsmában a férfiak egy pohár pernod mellett töprengtek el a templomban esett, s még inkább a várható dolgokon. Sokan azt mondogatták - persze, főleg az ateisták -, hogy a pap ezután az emberek helyett az állatokat akarja látni a templomban, és találgatták, hogy milyen nyelven fog prédikálni, amit kutyák, macskák egyaránt megértenek. Cloé anyó mondta ugyan, hogy miként Szent Ferenc beszélt a madarakhoz – ő ugyan úgy mondta: Ferencke -, de Cloé anyót bolondos öregasszonynak tartották és kinevették.
Jean-Pierre atya délután egy sor díszes meghívót is fogalmazott, és elküldte őket a városka notabilitásainak meg a módosabb környékbelieknek. Piconwald úr, a polgármester, csak bólogatott tarkopasz fejével, és továbbadta a meghívót a titkárának. Piconwald úr demokrata volt, a titkár csúszómászó. Vaudreuil úr is kapott meghívót, ő a környék hajdani kegyurának a leszármazottja volt, mára egy szilvaaszaló üzemecske tulajdonosa, mellesleg egy nemes vérű pointer eb gazdája. – Levele jött! – szólt Vaudreuil úr magázva, s meghívóját a pointer felé nyújtotta. Asperian, az örmény boltos buzgó keresztény volt, de még buzgóbb pénzimádó, így tehát lelkében és zsebében egyaránt kellemes érzések kezdtek mozgolódni a levél vételekor. Maga Jean-Pierre atya meggondolt lépteivel kétszer végigjárta a városka főutcáját, mosolyt és kézi áldást osztogatott a szembejövőknek és a hátat fordítóknak, aztán hazatért és a vasárnapi prédikáció írásába fogott.
Vasárnap hajnalban Théo, a templomgazda lekaszálta a templomkert füvét, a levágott füvet fűzfakosarakba rakta, és a fűzfakosarakat a kert bejárata mellé húzgálta, - jó lesz az ott valakinek. Aztán meg – így kérte tőle Jean-Pierre atya – tányérkákat is elhelyezett jobbra és balra a kertkapu környékén, - húsnyesedéket a mészárostól szerzett, tejet meg a szomszéd tehenétől. A templom kőpadlóját vékonyan fölszórta fűrészporral, - és mind e munkálatok során Théo enyhe rosszallással morgolódott és egyfolytában a fejét csóválta.
Vasárnap reggel még csak elsőt harangozott Alain, a sánta harangozó a levroux-i templom zömök tornyában, de már többen voltak a templomba igyekvők meg a kíváncsi ténfergők, mint máskor egy valamit érő ünnepen. Legtöbben egyelőre Asperian sátra körül ácsorogtak, és némán törögették-ropogtatták az angyalka formájú mézeskalácsot, miközben szúrós szemmel méregették az újonnan érkezőket.
Vaudreuil úr szálfa termete keltette az első feltűnést, a zord főrend húsz éve nem járt a templom közelében, most kezét összekulcsolta a háta mögött, botja elefántcsont fejét megmarkolta, homlokát ráncba rendezte. Pointere fél lépéssel haladt mögötte, az ő homloka is ráncba húzódott, - gazdája kutyája volt. Jean-Pierre atya a templomkert kapujában köszöntötte a kegyurak leszármazottját, Vaudreuil úr megbiccentette fejét, majd bevonult és ősei szúette karszékébe telepedett, ebét pedig egy halk morcanással rendre parancsolta. A mise végéig egyikük se mozdult. Piconwald úr, a demokrata polgármester és csúszómászó titkára ma reggel szintén az állatokra gondolt, - pisztrángozni indultak a közeli Froid patakra.
És jöttek a levroux-iak magukban vagy állataikkal. Ki szerénykedett jószágával, ki büszkélkedett vele. Marcell bíborszínű kakasával érkezett, a templomkert ajtajában pipáját a zsebébe rakta, a kakast a hóna alá kapta, a templomban körülnézett, mint aki sose járt még ilyen helyen, és meg sem állt az első padig. Az ebek többségét pórázon vezették és a baloldali padsor balszélére terelték, a macskagazdák viszont  a jobbik pad jobboldala felé húzódtak, - jobb a békesség. Fészkelődés támadt, amikor Félicienne asszony, a Vörös kakadu mulató tulajdonosnője jelent meg, molyrágta bundájában, kezében jókora kalitkát szorongatva, benne maga Coco, a vörös kakadu himbálta magát nagy peckesen. A madár csőrét világoskék szalaggal kötözték szorosra, Coco a mulatóban ordenáré szövegeket rikoltozott a vendégek szeme közé, Félicienne asszony ma madara jámborságával akart kitűnni.
A fuvaros gazdák kötőféken hozták, és a szénás kosarak felé terelték lovaikat, Jean-Pierre atya beljebb invitálta őket, de a legtöbb gazda inkább a templomkertben maradt. Sapkájukat – tudták, mi illik! – a markukban gyűrögették, ahogy a kantárszárat is. Michaud apó, a városka éjjeliőre – vasárnap reggel volt – álmosan érkezett. Megborotválkozott az ünnepre, vagyis itt-ott belenyesett álla alatt a tüskés borostába. Vezette maga mellett Bálámot, a szamarat, a templom ajtóban aztán Michaud apó ciccent egyet a fogán keresztül, és Bálám megvetette négy makacs szamárlábát.
- Lépjen beljebb, Michaud! – Jeann-Pierre atya még az éjjeliőr vállát is megérintette, de az nem mozdult. – És ő is! Ma neki is itt a helye! – de a szamár csökönyös volt, mint egyébkor. Aztán Michaud apó a Bálám fülébe mormolt valamit, és a szamár két mellső patáját – hangos koppanással – a templomajtó márványküszöbére helyezte.

A templomban annyian voltak, mint az elmúlt években bizonyosan nem. Amikor az Arnon kiáradt, de a gátak feltartóztatták az árvizet, akkor jött el legutóbb ennyi nép, - félelmükben. Most meg a kíváncsiság… - Kiszámíthatatlanok, Uram, a te útjaid! – emelte föl a szemét Jean-Pierre atya és föllépdelt a szószékre.
- Krisztusban kedves testvéreim, két- és négylábúak, de ha szárnyasok vannak közöttetek, vagy halak, - őket is köszöntöm. És ma igazán igaz, ahogy mondani szoktuk egymásnak: Isten hozott titeket!
- Amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus közénk szállt, erre a világra, egy istállót választott földre lépése helyszínéül. Lovak, tehenek és szamarak leheltek meleget a kisded köré, a tehén tejével itatta, a bárányok bundájukat adták puha párnául.
A levroux-iak ezen eltöprengtek, a templomkertből behallatszott a lovak prüszkölése, az alvég felől idemorajlott a szilaj Toro bika bömbölése, akit gazdája óvatosságból mára külön állásba rekesztett, Coco kihúzta magát a kalitka hintázó fáján.
- És a Paradicsom, az Édenkert gyönyörűsége, kedves testvéreim, hamarabb volt része bennük ezeknek a lényeknek, mint nekünk, embereknek. És tovább is éltek a Paradicsomban, és soha, testvéreim, soha senki nem űzte ki onnan őket engedetlenségük miatt. Miként Ádámot és Évát, ősszüleinket, - igen, testvéreim, - őket kiűzte. Az állatok – körülnézett Jean-Pierre atya – pedig velük jöttek, nem kényszerből, de hogy önként szolgáljanak.
- Mi, emberek, gyakran elfelejtjük ezt az önzetlen szolgálatot nekik, minden szolgálatot az Úr és műve körül a magunk érdemének tudunk be. Ne zárjuk be szívünket kisebb testvéreink előtt, terjesszük ki türelmünket, barátságunkat és – igen! – szeretetünket feléjük. Amiként a pásztorok mentek el az állatok istállójába azon az éjszakán az Urat dicsérni, akként jöttek el most négylábú és szárnyas testvérkéink, hogy ismét lássák az Urat, és ismét lássa őket a Megváltó.
Jean-Pierre atya beszélt még a halakról, amelyek számát az Úr megszaporította, hogy jóllakassa az éhező ötezret, beszélt a cethalról, amely a belsejében őrizve megsanyargatta, s egyúttal megőrizte, és az Úr útjára vezette Jónás profétát. Különösen szépen szólt aztán a szamárról, aki ama virágvasárnapon a hátán hordozta az Urat Názáretben, s akinek a négy patájához akkor – bizony, csak akkor az egyszer! – pálma hullott. Michaud apó nagyot nyelt a templomajtóban, Bálám pedig lábat váltott a márványküszöbön.
A szentbeszédet Jean-Pierre a házi lények kiszolgáltatottságával zárta, amely az embernéphez rendelte őket örök időkre, s a szeretetre intett, amely az állatokból olyan lankadatlanul folyik gazdáik felé. Az öreg Cloé anyó szeméből bizony kigördült egy könnycsepp ekkor, és reszkető kezét becsúsztatta a kosárba, amelyben cirmos kandúrja heverészett.
Jean-Pierre atya szavait fejbólogatás és zavart krákogás fogadta, a jámbor énekszóba ugyan bele-belevakkantak a pórázon tartott baloldaliak – mármint az ebek, - de a mise végül minden baj nélkül befejeződött. A paták, karmok és fogak nem kerültek használatba, a széna elfogyott, a tányérkák kiürültek. Théo kisöpörte a fűrészport, a templomkertben és környékén helyreállt – vagy inkább beköszöntött – a béke.
Félicienne asszonyság azért estig rajta hagyta Coco csőrén a világoskék szalagot, mert az ilyen vedlett, vén kakadu mindenre képes. Délután a kávéházban az asszonyok, este a kocsmában a férfiak alaposan megtárgyalták a Szent Ferenc-i vasárnap eseményeit, és azonnal várni kezdték az új évezred első Ferenc-napját. Asperian elküldte Jean-Pierre atyának a megmaradt angyalka formájú mézeskalácsokat.

(2009. március 18.)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap