Legyen végre csend (1. rész)

Anonymous, sze, 05/25/2011 - 06:03

 

 

         

                                                                                   „…Két szeme két szent
                                                                                  
két keze két áldott szép
                                                                              
   összekulcsolt gyógy-gyökér"
                                                                            
    (Csernák Árpád: Anyóka – részlet)

   

Már sötétedett. Elektromos tolókocsijával haladtak a kanyargós, havas országúton. Édesanyja az ölében ült, vagy inkább feküdt, fejét a vállára hajtva, úgy, hogy az arcuk összeért, püffedt lábai élettelenül lógtak át a lábtartón, a fekete félcipő szinte súrolta az úttestet. Jobb kezével tartotta őt, a másik kezével pedig a botkormányt fogta, próbálta úton tartani a járművet. Anyján fekete szövetkabát, fején fekete pamut kendő. A tolókocsi nyöszörögve haladt, nem szokott hozzá a kettős teherhez. Parányi lámpája éppen csak előttük világította meg a hókásás, csúszós úttestet. Meglepődött, hogy az akkumulátor ilyen sokáig bírja, mint ahogy azon is, hogy a kamionok, autók óvatosan kikerülik őket. Mintha vigyáznának rájuk… Mintha tudnák… De ő most nem törődött semmivel. Vitte az anyját. Valami ismeretlen cél felé. Tartotta karjában az alig pihegő madártestet, testével próbálta melegíteni, félt, hogy megfázik a dermesztő hidegben. Nem sírt. Az arc a fekete kendő alatt hófehér volt, a szemek üvegesek. Karjába valami földöntúli erő költözhetett, mert nem fáradt, nem gyengült el, tudta, hogy nem szabad elengednie, mert akkor lecsúszhat. Talán úgy, ahogy anyja emelte, vitte őt egész életében… amikor átölelte és beemelte a fürdőkádba…, felemelte a székről, a fotelból… vagy a hátára vette, ha lépcsőn kellett felmenni… Most a szembejövő járművek rájuk reflektoroztak, ahogy a latyakos, koszos hóban haladtak…
        Kinga egész testében remegett, amikor felébredt. Nem, nem lehet baj!, hiszen ma engedik ki a kórházból!... Este beszéltek telefonon. Anyja boldogan készül haza. Öt évvel a szívműtétje után fordult válságosra az állapota, így az elmúlt két évben életük a kórház és a rövid, egyre rövidebb itthonlétek között váltakozott. A 75 éves beteg szív már csak orvosi segítséggel tudott működni. Nem lázadoztak, tudomásul vették, hogy hálát kell adniuk Istennek minden együtt töltött percért, óráért. Azt mondták az orvosok, az irányítás már kikerült a kezükből…
        Tudta, vagy inkább érezte, hogy az óra mindjárt csörögni fog. Próbálta átgondolni a teendőket, de biztos volt abban, hogy minden készen áll anyja fogadására. Egy kifőzdével megegyezett, hogy naponta házhoz szállítják nekik az ebédet. Bár jó ideje anyja alig tud enni valamit.
        De most megint itt egy reggel. Mindenképpen föl kell kelni. Segítség pedig nincs. És ez az álom! Nem elég, hogy éjszaka alig-alig tud megfordulni, változtatni a testhelyzetén, ez az álom a végsőkig legyöngítette, testileg, lelkileg. Bőre átnedvesedett, minden porcikája remegett. Uram, miért!? Uram meddig még?! Ma már az első mozdulat megtételétől is rettegett. Máris telefonáljon? Próbáljon segítséget hívni?... Nem, nem, ez nem az ő stílusa. Ha örökké mások segítségére hagyatkozna, ha elhagyta volna magát, már évek óta vége lenne ennek a küzdelemnek. Ennek a rettenetes küzdelemnek.
        A fölkeléshez mindenek előtt át kell fordulnia a bal oldalára, egész teste zsibbadt, jobb oldalánál a hálóing és a lepedő csurom víz, maradék izmai még a szokásosnál is ernyedtebbek.Bal kezével a háta mögé nyúlt, hogy a takarót elemelje a hátától. Ha a fordulásnál ráfekszik, utána már képtelen kihúzni maga alól, és nem tud felkelni. Sikerült. Ezután a jobb kezével megtámasztotta törzsét, hogy araszolva talpra tudja húzni a jobb lábát. Sorvadt végtagja nem engedelmeskedett, újra és újra visszacsúszott a lepedőn. A félelemtől remegni kezdett. Mi lesz, ha nem tud elfordulni?... Így még a telefont sem éri el… A sokadik próbálkozás után sikerült a lábát néhány centimétert feljebb húznia, annyira, hogy az ágy mellett lévő falhoz támasztva már meg tudta tartani. Amikor ezzel megvolt, kezét becsúsztatta a jobb csípője alá, ott aztán ökölbe szorított kézzel megemelte a jobb felét, majd az egész testét ritmikus, apró mozdulatokkal középre tornázta. Ahogy viszonylag egyenes irányba került, felhúzott vékony jobb lábával lökött egyet magán. Kezét kivette a törzse alól, megkapaszkodott az éjjeliszekrényben, és óriási erővel húzta magát a bal oldalára. Várt. Kezeit a mellén összefogva embriópózban próbált erőt gyűjteni a felüléshez. Zihált. A sírás fojtogatta. Fel-felvillantak előtte az álombeli képek, ahogy ő hurcolja édesanyját, hiszen most rajta a sor, most neki kell segíteni... Régebben, éveken, évtizedeken át mindig fölkelt az anyja, átjött hozzá éjszaka, és azt kérdezte: „Megfordítsalak?”…, micsoda megnyugvás volt, új testhelyzetben tovább aludni, jóízűen, biztonságban...
        Fél hétre állította be a vekkert. Úgy tervezte: a mosakodással, az ágyazással, reggelizéssel végez 8 óráig. A munkahelye a lakás másik szobája volt, amit el is nevezett irodának. Aznapra nem tervezett sok munkát, a kórház kollektív szerződésén dolgozott egy ideje, de nem volt határidő, tőle függött, mikor fejezi be. 9 órakor indul a kórházi autó, a vizsgálati anyagot hozza a megyei kórházba, ilyenkor szokták az ő postáját is beadni. De ma nemcsak a postáját, hanem az édesanyját is hozzák!
        Soha nem szerette a reggeleket. Mindig csodálta azokat, akik derűsen pattannak ki az ágyból, örülve az előttük álló napnak. Édesanyja is ilyen volt. Nem emlékezett olyan reggelre, amikor morcosan, kedvetlenül ébredt volna. A családban mindig ő kelt fel elsőnek. Kinga gyakran ébredt ismerős zajokra és illatokra, melyek a konyha felől érkeztek, ilyenkor félig még szundikálva várta, hogy nyíljon az ajtó, és anyja behozza neki a reggelit. Csak az utóbbi időben fordult elő, hogy megelőzte a felkeléssel. De ez is csak pár perc volt, mert ahogy meghallotta a járókeret kopogását, álomittasan, botladozó lépteivel jött, hogy köszöntse őt. Hálóingben odaült a konyhapulthoz, és várta, amíg lánya megmelegíti neki a tejet, beletölti a zománcozott bögréjébe. Az apró darabokra szeletelt zsemlét fuldokló köhögés kíséretében próbálta magába erőltetni.
        Nem várta meg az óracsörgést, lenyomta a gombot. Erősebb, jobb kezével feljebb húzta a bal térdét, majd bal könyökére támaszkodott úgy, hogy kezével a jobb hóna alá nyúlva emelt magán, ezután bal kezével az állát támasztotta meg… A törzsét csak így tudta az ágy széléig kivonszolni, hogy aztán lábait az ágyról lelógatva kitámassza magát. Ösztönösen vitte végbe az egyes gyakorlatokat, a sok-sok év alatt kialakított „koreográfia” szerint. Felülni, felállni csak oldalra fordulva, furcsa, kicsavart mozdulatokkal tudott. Ahogy megmaradt izmai engedelmeskedtek. Már amikor engedelmeskedtek… Az utóbbi hónapokban anyjával együtt gyengül, sorvad ő is… Reggeli félelmeit nem lehetett hasonlítani semmihez. Feküdt remegve az ágyban, gyomra összeszorult, kiverte a veríték, tépdeste ujjain a bőrt… És ezen nem segített az akaratereje, semmilyen nyugtató, sem agykontrollos tudománya, amit évekkel ezelőtt elsajátított, sem a verbálszuggesztio, sem az ima… Nem a sportolók verseny előtt érzett teljesítményt fokozó természetes izgalma volt ez. Ha a magasugró leveri a lécet, vagy a műkorcsolyázó elcsúszik a jégen, utána felpattan, és legfeljebb lelkileg kell feldolgoznia a kudarcot. A hegymászó veszélyhelyzete lehet hasonló, de nála is ott a kötél, vagy a társa, aki biztosítja… Ő, ha nem tud felülni vagy felállni, és visszaesik az ágyra, akkor segítséget kell kérnie. Felébresztheti valamelyik szomszédot, akinek kulcsa van a lakáshoz, vagy szólhat a nővérének, ha éppen nem dolgozik, vagy Nikinek, az unokahúgának, hogy kérje el magát munkahelyéről. Vészhelyzetek ezek, mégsem szeretett senkit zavarni! De nemcsak ettől félt. Tudatalattija emlékezett. Emlékezett arra, mikor eltörött a lába, és két év alatt tanult meg újra járni… Édesanyja naponta járt be hozzá a kórházba, tornáztatta, együtt végezték a járógyakorlatokat… Aztán a többi, „szerencsésebb” esés emléke. Amikor az ágyra visszazuhanva, szétcsúszott lábakkal, hason fekve az ágy szélén görcsösen a matracba kapaszkodva, a lepedőt markolva várta, hogy valaki felemelje. A várakozás kibírható, bölcsességre, türelemre, alázatra neveli az embert, inkább az a tudat volt szörnyű, hogy amíg tartja magát, hogy le ne csússzon az ágyról, ez a küzdelem minden erejét felemészti. Az aznapra rendelt összes erejét… Olyan is volt, hogy nem tudott segítséget kérni, a földön fekve várta, hogy valakinek hiányozzon, és rátaláljanak. A könyökén csúszva próbálta magát megemelni, hogy elérje a telefont, ami többször is megszólalt… Kiabált a postásnak meg az ebédszállítónak is, akik az ajtónál csengettek, de nem hallották meg…
        Jobb lábát a padlón megfeszítette, jobb kezével pedig megtámasztotta magát az ágy mellé állított széken úgy, hogy könyöke és csuklója kifordulva tartotta kézfejét. Úristen, csúszik a szék!... Próbálta megtartani az egyensúlyát, hogy le ne zuhanjon az ágyról. Utolsó erejével bal karját nyújtva az ágyra tette, erősen rányomta, hogy a lepedő meg ne csússzon, ezután hol a jobb, hol a bal kezével araszolva feltornázta magát ülőhelyzetbe. Pillanatokra megnyugodott.
        Rövid pihenés után felhúzta a zokniját, hogy ne csússzon el a lába a szőnyegen. Nyakába akasztotta a mobiltelefonját, a járókeretet keresztbe állította a szék mellé, hogy ha feláll, elérje. Jobb csípője mellé odatette a méretre vágott, téglányi nagyságú fadarabot. „Uram, segíts!” – sóhajtotta, majd hatalmas lendülettel megpördült az ágyon úgy, hogy jobb kezére támaszkodva négykézláb tartotta magát. Bal kezével megfogta a tölgyfából készült ágy végén lévő nyílást, közelebb húzta magát, majd ezt a karját az ágyra engedve egyensúlyozott addig, amíg jobb kezét a fatéglára téve megemelte magát. Korábban egy bibliát használt erre a célra, hátha így jobban segít az Isten, de a biblia az idők során megroggyant, gerince több helyen megtört, hiába ragasztgatta újra és újra.
        Megfeszítette egész törzsét, és maradék hátizmaival akkorát emelt, hogy bal kezével fel tudott nyúlni az ágy végéhez. Fejét természetellenesen hátrafeszítve próbálta megtartani a testét. De még nem volt túl a nehezén. Bal lábán tartotta a teljes súlyát, jobb kezével megfogta a járókeretet, és így kellett a térdével az ágynak támasztott jobb lábát miliméterről miliméterre közelebb vinni. Az iszonyú erőfeszítés közben kapkodva vette a levegőt… Sikerült a jobb lábát az ágy mellett addig csúsztatni, hogy már biztonságosan meg tudott állni. Néhány másodpercnyi pihenő után a járókeretet maga elé húzta, és balra fordulva rátámaszkodott. Elemelte a lábát az ágytól. Megfogta a járókeretet, lehajolt, és nagyon lassan, óvatosan elindult, hogy elvégezze a reggeli szertartást.
        Nem volt még 8 óra, amikor Kinga az íróasztalához ült. Bekapcsolta a számítógépét, hogy megnézze villámleveleit. Közben elővette a tükröt és kihúzta barna szemceruzával a szemét, szájára halvány rózsaszín rúzst tett. Ez a művelet hozzátartozott a munkakezdéshez. Úgy érezte, önmagának is tartozik ezzel, még akkor is, ha aznap nem jött hozzá senki. Zoknis lábait az íróasztal alá rejtette, remélve, hogy nem veszi észre senki.
        Telefonon megbeszélt néhány folyamatban lévő ügyet a kórház gazdasági igazgatójával, majd megkereste számítógépén az előző nap félbehagyott iratot. A jogszabályokat, amelyekből dolgozott, szerette kinyomtatni, abba aztán széljegyzetelt, összefirkálta, aláhúzta a lényeget… Peres ügyben ritkán kellett eljárnia. A tolókocsi ilyenkor alig keltett feltűnést. Hitt abban, amit büntetőjogász barátnője mondott neki még egyetemi hallgató korában, hogy a tárgyalóteremben csak a szaktudás és az emberség számít. Bíró szeretett volna lenni, de az egyetem után a bíróság elnöke azzal tanácsolta el, hogy már így is túl nagy százalékban dolgoznak nők a bíróságon...
        Nem tudott igazán a munkájára figyelni. Ötpercenként nézett a falon lévő órára. Édesanyja biztosan még nála is jobban izgul… Három hónapja volt itthon utoljára. Két hétig. Kinga kinézett az ablakon. A dolgozószobájából a társasház udvarára látott, a mellette lévő telken egy 19. századi épület követelt magának olyan tiszteletet, amely minden idős hölgynek kijár. Az udvarán évszázados vadgesztenyefák fakózöld lombjai már készültek az élettől való búcsúzásra. Ennek a neoklasszicista palotának 11 éves korától négy évig volt lakója. Akkor falun laktak, édesapja a helyi vasútállomáson volt forgalmista. Az általános iskolának csak alsó tagozata volt, ötödiktől a szomszéd községbe kellett volna bejárni busszal vagy vonattal. Szülei választása a MÁV-internátusra esett, amely az árván maradt vasutas gyermekeken kívül főleg olyan tanulókat fogadott be, akiknek szülei a lakott területtől távol eső őrházakban teljesítettek szolgálatot. Az első félév volt a legnehezebb. Úgy tűnt, hogy haza kell vinni. Aztán lassan megszokta a kaszárnya-fegyelmet, sőt az egyenruhát is, amelyen csak a láncöltéssel belehímzett betű és szám jelölte. Évente három alkalommal, karácsonyra, húsvétra, és a nyári szünidőben lehetett hazamenni. Telefon nem volt, édesanyjával hosszú leveleket írtak egymásnak. Látogatás csak egy hónapban egyszer, a hónap első vasárnapján 10-től 12-ig volt… Aztán el kellett köszönni egymástól…
    Az ablak előtt álló fenyőfára odaszállt egy feketerigó.

                                                                                                                  *

 - Nézd meg kislányom, hogyan nézek ki!... – mondta édesanyja, amikor a sofőr magára hagyta őket. Anyján az a sötétlila kosztüm volt, amit Niki esküvőjére vett másfél éve. Valóban, a szoknyáját alig tartotta csontig lesoványodott csípője. Szomorúan látta, hogy azalatt az egy hét alatt is, amióta nem találkoztak, mennyit fogyott… Ott, a kórházi ágyon, hálóingben fel sem tűnt neki… A fekete cipő a lábán több számmal nagyobbnak tűnt, pedig csak a lábszára vékonyodott el kórosan.
        - Nem baj, Anya… - préselte ki magából a szavakat, és megsimogatta a szenvedéstől agyongyötört arcot.
        Édesanyja hazaérkezése után a forgatókönyv már régóta ugyanaz volt. Délután átjön Niki, kipakolja az utazótáskából, szatyrokból a hálóingeket, törülközőket és beindítja a mosógépet. A kimosott, kivasalt ruhaneműk aztán néhány nap múlva visszavándorolnak az utazótáskába, hogy minden készen legyen, ha hirtelen indulni kell… Általában a második nap fontos szertartása volt, hogy az unoka új frizurát varázsolt nagyanyjának. Kinga szobájában zajlottak az események, Niki egy széket tett a padlóig érő tükör elé, hogy a „vendég” láthassa magát. Hullottak az ősz hajtincsek, zúgott a hajszárító, Kinga az ágyon ülve nézte, hogyan göndörödik egymáshoz a haj, hogyan fiatalodik éveket édesanyja az új frizurától.
        Napjaik egyformán teltek. Kinga délelőttönként dolgozott, anyja a másik szobában feküdt az ő ágyán. Kényelmes fekhely volt, és elég magas, könnyen felállt róla édesanyja is, ezért is szerethette… Amíg apja élt, ő is gyakran feküdt rajta. Az infarktusa után az intenzív osztályon arra panaszkodott, hogy minden csontja fáj. Kinga ott ült az ágya mellett a  tolókocsiban, fogta apja öreg, felpuffadt kezét, karjába folyt az infúzió, az orrába műanyagcsövön keresztül ment az oxigén, és édesapja csak annyit mondott:
         - Ha egy kicsit a te ágyadra fekhetnék, meggyógyulnék…
        Amikor anyja halk szuszogását hallotta a másik szobából, megnyugodva dolgozott tovább. Minden zajra, minden apró jelre figyelnie kellett, ezt az elmúlt évek alatt megtanulta. Ha a levegővételhez apró sípolás társult, akkor tudta, a tüdőben víz van, több vízhajtó kell. Szerencsére az utóbbi időben a röntgen szép tiszta képet mutatott, pangás inkább a gyomorban jelentkezett. A hangokra éjjel is feszülten figyelt. A legkisebb zajra is felébredt. Ahogy édesanyja aprókat köhögött, vagy visszatette a nitroglicerint tartalmazó gyógyszeres fiolát az asztalra. Csak egy koccanás az ágy mellett lévő dohányzóasztalon, de ő tudta, ez azt jelenti, megint anginás roham… És ha a másodikra sem múlik el, hívnia kell a mentőket… A legrosszabb mégis az volt, ha csend volt. Ha nem jött hang a túlsó szobából. Ilyenkor azt sem bánta volna, ha anyja hangosan horkol, akkor legalább tudta volna, hogy mélyen alszik. Lélegzetét visszafojtva várta, hogy valami zörejt halljon, egy apró köhögést, vagy az ágynemű susogását… Csak utána tudott elaludni.
        Az estéik voltak a legszebbek. Lefekvés előtt együtt imádkoztak. Ő már feküdt, anyja odaült az ágya szélére, odaadta neki az imádságokat, és várt… Megvárta, amíg a lánya lassan szétbontja a négyfelé összehajtogatott papírlapot, amely a tűrések mentén már itt-ott foszladozni kezdett. Keresztet vetettek, majd Kinga elkezdte olvasni az imákat, egymás után, olvasta, pedig már mindketten kívülről is tudták:
„Velem voltál jó Szűzanyám –
Fájdalomban vigasztaltál,
Te voltál a menedékem,
Fájdalomban segítségem…” 

         Édesanyja a kórházban kapta ezeket az imádságokat, a betegek egymásnak adták. Ő nem szerette mindegyiket, különösen a haldoklóknak szóló imákat, de úgy ítélte meg, hogy anyja nem idegenkedik ezektől, sőt, inkább megnyugtatják az ilyen fohászok. Elmondták együtt a Miatyánkot is, majd anyja odahajolt hozzá, és átölelte.
        - Ne ijedj meg kislányom, ha egyszer nem ébredek fel!... – mondta. – Nehogy eless!...
        URAM IRGALMAZZ! KRISZTUS KEGYELMEZZ! Drága ezüsthajú Édesanyám! Majd vigyázok!... Ha az eszemet nem veszítem el, vigyázok… Bár inkább mennék veled!... Nem akarok nélküled élni!... Mi lesz velem, ha te nem leszel? Ki vigyáz rám?... Te tudod, mennyit szenvedtünk már! Elfáradtam, iszonyúan elfáradtam… Évtizedekig matrac-sírban?... Kiszolgáltatva?... Csak vegetálni? Gond, teher legyek mások számára?... Irgalom… Kegyelem… Elég volt!... Legyen vége már! Bocsáss meg Istenem!...
        - Ne aggódj Anya, majd vigyázni fogok! – válaszolt elhaló hangon.
        Derűs pillanataik azok voltak, amikor Niki náluk volt. Nagyanyja az ágyról irányította, mit, hogyan kell főzni. Egyszer még a rétessütést is kipróbálták együtt. Jókat nevettek, miközben a frissen sült rétest eszegették, mert bizony vastag is volt, oda is égett itt-ott, a széle meg olyan keményre sült, hogy a foguk majdnem beletört, de annál finomabbat még nem evett egyikük sem… Niki esténként a zuhanyozásnál is segített, Kinga ilyenkor csak azt hallotta, milyen jót bolondozik nagymama és unoka a fürdőszobában.
- Mama, bekenlek testápolóval, nagyon száraz a bőröd – aztán már gyengéden kenegette is a csontsovány testet, utána pedig elkísérte egészen az ágyig nagyanyját, betakargatta, majd boldogan újságolta Kingának, hogy az egész szoba illatfelhőben úszik.
        Édesanyja a nap nagy részét ágyban töltötte, egy-egy rosszullét után szemét lehunyva pihent, arca sápadt volt, szemei körül sötét karikák. A döntést mindig anyjára bízta, ha drámainak látta a helyzetet, megkérdezte:
        - Mami, nem kéne menni?... – De a válasz általában az volt, hogy várjanak még egy kicsit. De nemcsak anyja lett napról-napra gyengébb, hanem ő is. Reggelente maradék erejét megfeszítve is alig tudott az ágyról felállni, és ezt anyja is érzékelte. Még mielőtt felkelt volna, édesanyja bejött a szobájába, és próbált neki segíteni. Hol az ágy mellett lévő széket támasztotta meg, hogy ne csússzon el, hol a járókeretet fogta, hogy el ne billenjen, amikor rátámaszkodik. Azon a napon, amikor anyját vissza kellett vinni a kórházba, reggel még semmi sem jelezte ezt előre. Derűsen ébredt, de a reggelit már nem tudta megenni, hányás, hidegrázás után egyre rosszabbul lett. Amíg a mentőt várták, édesanyja az irodában lévő kanapén feküdt, egész teste remegett, arcán az átélt kín, félelem és mérhetetlen szomorúság. Úgy feküdt, hogy lássák egymást… Kinga szeretett volna odaülni mellé…, odaguggolni hozzá…, elé térdelni…, átölelni… Tudták, hogy ha a mentősök megérkeznek, csak egy pillantással búcsúzhatnak el egymástól. Édesanyja zihálva felült, az alacsony ülőgarnitúra szélébe görcsösen megkapaszkodott. Felállt. Rogyadozó léptekkel odament a lányához, hogy megölelhessék egymást…
         Amikor a mentősök megérkeztek, a beteget hordágyra fektették és indultak is vele.
        Az ajtó bezárult mögöttük. Kinga bekapcsolta az íróasztal fölé szerelt video-kaputelefont, hogy láthassa anyját egészen addig, amíg a függőfolyosón elfordulnak vele a lépcsőházba. A folyosó üres lett. Pár másodperc múlva a fekete-fehér képernyő is elsötétült.
        Kinga csak ezután kezdett el zokogni...                                                                                               *

 „Édes Kislányom!

Szerencsésen megérkeztem Pécsről, egy kicsit későn, de hazaértem. Már reggel kiültettek bennünket a folyosóra. Nagyon elfáradtam, most jobban fáj a lábam. Már megint ugyanabba a lábamba végezték a szívkatéterezést, és azért egy hét alatt kétszer sok volt. Édes Kislányom, most elhatároztam, hogy végigcsinálom. Kérdezték, hogy beleegyezek-e, mert akkor megbeszélik a Rostás Főorvos Úrral, és megrendelik. Azt mondtam, most már legyen vége, vállalom, igaz, hogy nem veszélytelen, de ez az egy megoldás van. Azt mondták, hogy a régi Trabantomat kicserélik egy Volskwagenre… Csak az a baj, hogy nem tudom, mikor mehetek haza, már nagyon szeretnék veled lenni, és segíteni neked. De meglátod, ha meggyógyulok fogok én még neked segíteni és főzni. Nagyon sajnállak, mert biztos nagyon elfáradsz, de megpróbáljuk a harcot ketten felvenni, és talán ha a Jóisten is akarja, akkor sikerülni fog. Itt nagyon aranyosak voltak, Gabika melegített levest vacsorára, és ahogy megjöttem a kis doktornő is azonnal jött, tetőtől talpig megvizsgált. Édes Kislányom, most már befejezem, majd a többit személyesen megbeszéljük.

Milliószor puszillak és nagyon szeretlek:

szerető édesanyád 

 

Folytatjuk

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap