„Lélek lép a/lajtorján” Harmónia és teljesség Weöres Sándor gyermekverseiben 1/2

Nyiri Péter - A..., v, 12/29/2013 - 00:12

Esszémben arra keresem a választ, hogy Weöres Sándor gyermekverseiben (játékverseiben: az ismert gyermekversek, illetve a Rongyszőnyeg és a Magyar etüdök ciklusa verseiben) megmutatkozik-e, benne van-e az a teljesség, tagolatlanság, egység, egyészség, létegység, amelyről a költő A teljesség felé című munkájában is ír. A szakirodalom természetesen érinti ezt a kérdést, mégis érdemes alaposabban megvizsgálni, a szövegek-narratívák összehasonlításával, egymásba játszásával; különös tekintettel a versek jelentésére, tartalmára. Szokás azt mondani, hogy a játékversek jelentésessége tompább, kevésbé jelentős, mert a főhangsúlyos, az értelemadó elem maga a ritmus. Egységet, harmonikus verset azonban csak úgy feltételezhetünk (s csak úgy beszélhetünk teljességről, egészségről mint karakterről), ha a jelentést is hitelesnek és teljes értékűnek ismerjük el. Alapkérdésem tehát az, hogy: A teljesség felé narratívája-világképe hogyan idéződik fel a játékversekben?

Bár a szakirodalom (pl. Kenyeres Zoltán monográfiája) ezt részletesen tárgyalja, mindenképpen szólnunk kell a játékversek ritmusáról, zeneiségéről. A játékversek zenei építmények, melyekben a ritmus alapvető jelentőségű. A játékversek a költészet alapformáihoz, a nyelvi érzékelhetőség tiszta alapformáihoz vezetnek vissza, a végtelenséget és a teljességet idézik; azt az állapotot és kort, amikor a beszéd, a költészet a mindenség zenéjére felelt. A játékversek a versszületés, a teremtődés aktusait idézik, amikor a szavak ritmusba szerveződve (szervesülve) verssé, költészetté lényegülnek, s újabb és újabb jelentésrétegek születnek. A ritmus, a szavak és e kettő egysége rétegződik egymásba, s bár a verset készen kapjuk, a vers olvasása során magának a folyamatnak: a születésnek is részesévé válunk. Nem véletlenül említi meg Weöres Sándor A vers születése című disszertációjában, hogy a költészet teremtés és anyaság: „Mondják, minden művész-tevékenység teremtés; és hallottam azt is, hogy anyaság.”

„…a mozgás az élet”, „az élet zenemű” – ezt hirdetik a versek.[1] Mintha belépnénk a teremtés szent terébe és idejébe, az elrévülés teremtő lüktetésébe, amikor az elemek egymáshoz igazodó, egymásba szervesülő játékában, a teremtő, újat alkotó oldás-kötésben születik meg a szöveg. „…az időtlen dereng át az időbeli világba”, elénk tárul „a vers belső, igazi szépsége, testtelen tánca”.

A vers „az állandó és változó játékából”, az egyszerre kötetlen, szabad, végtelen és mégis zárt, „öntudatos” ritmus és a szavak egymásra találásából születik meg. Elmosódnak a határok, megszűnik a különlét és a kettősség, és egység lesz belőle; valósággá válik, hogy „a külső és belső lényegében ugyanaz”. Jól érzékelhető mindez a Szán megy el az ablakod alatt (vagy: Száncsengő) című versben:

               „Éj-mélyből fölzengő
               -- Csing-ling-ling -- száncsengő.
               Száncsengő -- csing-ling-ling --
               Tél öblén halkan ring.
               Földobban két nagy ló
               -- Kop-kop-kop -- nyolc patkó.
               Nyolc patkó -- kop-kop-kop --
               Csönd-zsákból hangot lop.
               Szétmálló hangerdő
               -- Csing-ling-ling -- száncsengő.
               Száncsengő -- csing-ling-ling --
               Tél öblén távol ring.”

 

 A ritmus és tartalom játékában válik eggyé, olvad át egymásba finom átmenetekkel a csönd és a hang, miközben mindkettő megtartja önállóságát is. A mélységes csöndben halkan fölzengő száncsengő hangja fokozódik, lódobogásba vált át, e hang azonban mintha magából a csöndből születne, mintha a csönd nyílna meg; majd szétmállik a hangerdő, belehullik, visszapereg a hang a csönd-zsákba. S a hang és ritmus szelíd, mégis határozott dinamikájában, a látszólag egyszerű tartalomban benne van a várakozás, a téli adventi izgalom érzelmi íve is: az ünnepi várakozás az öröm átélése után gyöngéden átgördül a havas-fagyos, karácsony utáni mindennapokba. S a vers megjeleníti ezt a történést, folyamatot, de egyszersmind megragadja magát a „csönd-hang-együttéléses” pillanatot, azt a szent időt, amikor a kettő (s általuk minden) eggyé válik, a minden belekristályosodik s felragyog a pontban (az itt és most állapotában). Megidézve valamit az emberi létezés nagy titkából: „Az egyéniségétől megszabaduló ember… úgy mindenütt-jelenvaló, hogy elér a létezőig, a kiterjedéstelen pontig, mely mindent magába-foglal.”

Az a világban, teremtésben való jelenlét, mely a játékverset olvasónak-átélőnek megadatik, a mindenségben való aktív jelenlét lehetőségét is kínálja. A ritmus szövegszervező és értelemrétegző dinamikája az ősi játékösztönt mozgósítja, a szabadságba vezet, a jelenségvilágon túli világot idézi. Egy gyermekien tiszta közegbe visz, melyben ragyogva tárul fel az anyanyelv (a magyar nyelv) géniusza, szelleme, a jézusi „Engedjétek, hogy a kis gyermekek én hozzám jőjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa” (Lukács 18,16) parancsának isteni igazsága: a gyermeki világra csodálkozás életadó fénye; de benne vannak ebben a közegben a zene ősi formái is.

A „dalolni és dallá válni” ősi vágya (Weöres A teljesség felé mottójában idézi ezt egy apokrif János-evangéliumból) teljesül a versekben: „Három egész napon át/Faragtam egy furulyát,/Vadrózsából tündérsípot csináltam.” (Furulya) A versek azt pillanatot rögzítik –  miközben, miként már utaltam rá a Száncsengő kapcsán, magát a folyamatot is megjelenítik –, amikor a világ, a mindenség ritmussá, dallá válik. S ez nemcsak a költészetnek-művészetnek, hanem magának a harmonikus létezésnek is a jellemzője, titka.

A versek ritmusukkal harmóniát adnak, egységet, tagolatlanságot közvetítenek, s így mítoszi küldetést is teljesítenek: rendet, harmóniát teremtenek a káoszban, megmutatják az összhang-, a teljességteremtés egy módját, az élet titkaira is rámutató költészet teremtő erejét.

A játékversek a nyelvi mágiát: a ráolvasások, varázsigék (ld. Varázsének) világát is felidézik, azt, hogy a nyelvnek mintha lenne egy megnyitó funkciója: a nyelv cselekvés, és a maga zeneiségével és tartalmával, e harmóniával a mindenséghez való csatlakozásnak, az együttrezgésnek is eszköze. Hasonlóan az imához, melyről az írja Weöres Sándor, hogy „rácsatlakozás az élet-fölötti erőre”. Nézzük csak az Olvadás című verset, mely voltaképpen ráolvasás: maga a szöveg ösztönzi, serkenti az olvadást.

               „Csipp,
               csepp,
        egy csepp,
        öt csepp 
        meg tíz; 
olvad a jégcsap,
csepereg a víz.” 

 


[1] Azok az idézetek, amelyeknél nem tüntetem fel a forrást, A teljesség felé című kötetből valók.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap