Lélektöredékek... 14.

Maczkó Edit, h, 05/14/2012 - 00:04

 

 

 

Térdig érő hó esett karácsony előtt. Már kopogtatott az ajtón a szeretet ünnepe és nekünk nem volt karácsonyfánk. Kilenc napig, míg lélegzett a férjem, minden nap Miskolcot jártam. Reggel mentem, délben jöttem és még a munkahelyemre is bementem, hogy valamicskét dolgozzak. Rettenetes napok voltak ezek. Azt sem tudom, hogy a gyerekek mit éreztek, hogy fogadták. Már nem emlékszem rá. Egyetlen mondat él bennem kitörölhetetlenül. Rita soha nem ette meg a húslevest addigi életében. Nem szerette. Én jajgattam, imádkoztam, káromoltam az Istent, mikor mit csináltam kínomban. - Mi lesz most velünk?- Jajveszékelve ordítottam. Kicsi Ritám csak ennyit mondott. - Majd főzöl egy kis jó húslevest - Azt hitte a drágám, hogy ezzel minden meg van oldva, hogy ez könnyít a helyzetünkön. Pénzem sem volt, hisz alig temettük el az Édesapámat. A gyárból kaptam tízezer forintot. A legolcsóbb koporsót vettem meg és a  megmaradt kétezer forintot visszavittem. El is fogadták. Leszámlázták, hogy visszaadtam.  A sírt, a barátok, rokonok, ismerős férfiemberek ásták. Nem akartam egyházi temetést, hisz sohasem járt, és együtt sem mentünk templomba. A kisfiam volt az, aki minden vasárnap ott volt. A tiszteletes mellett ministrált. Megtanult egyházi énekeket harmóniumon eljátszani. Még meg is ajándékozta a tiszteletes egy pianínóval, hogy otthon is gyakoroljon.  Nem emlékszem már rá, hogy milyen napra esett december huszonkilencedike. Arra emlékszem, hogy bár térdig ért a hó, a temetés idején ragyogott a Nap. A temetőkertben volt felravatalozva. Hangszórót szereltek fel, társadalmi temetés volt. Szavalat, gyászzene, búcsúztató. A gyár részéről is búcsúztatták. Amolyan baleseti oktatásnak felelt meg az utolsó hozzáküldött üzenet. Rengetegen voltak. Ki fájdalomból, ki sajnálatból, ki puszta kíváncsiságból, ahogy ez lenni szokott egy tragikus halálesetnél. Elkísértük utolsó útjára, de nem hittük, sem én, sem a gyerekek, hogy ez valóság, olyan volt, mint egy rossz álom. Nekem egyébként sem volt módom ágynak esni, legyengülni,  betegeskedni, mert ott voltak a gyerekek, akik minden nap enni kellett, minden nap tiszta ruha kellett rájuk, az élet nem állt meg. Felvirradt az új nap, ami tele volt kétségekkel, kilátástalansággal, bizonytalansággal társ nélkül. Tudatosan nem gyengültem el, de a szervezetem parancsolt. Lefogytam  nagyon és ezzel együtt fizikai erőm is egyre kiesebb lett.

A bátyám, míg Édesapám élt, gyakran kérte az örökségét, de persze én nem tudtam fizetni. Ő sem tudott kifizetni engem. A temetések költségeit is én álltam, jórészt kölcsönökből, amit meg kellett adni. Férjem halála után soha többé nem követelődzött, nem bántott még szóval sem.  Nehezen végig szenvedtük a következő évet. Meg kellett szoknom, hogy a favágástól, a kétágúzásig, minden az én dolgom. Ferikém apja elvesztése után, nem lépte át a templom küszöbét...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap