Leszáll a Nap

Bene Zoltán, sze, 11/29/2017 - 00:08

 

 

 

Az a bizonyos ősz, amiképpen az egész országban, úgy a Bányatelepen is embert próbáló, komoly felfordulást okozott.

Ahogy hallottam, a Bányatelep a falun kívül, egyben a falu fölött helyezkedett el, s nevének megfelelően a hegy gyomrában terpeszkedő szénbánya dolgozóinak otthonául szolgáló házak alkották. Nem csak földrajzilag különült el a völgyben húzódó településtől, de számos egyéb jellegzetességében is, s nem csupán a szintkülönbség miatt mondták rá, hogy a falu fölött terül el, de nem egy nyomós és valós érv is ezt a megfogalmazást tette indokolttá. Egy ipari létesítmény és annak gyermekei az évszázadok óta mezőgazdaságból – szikár, sovány, éhenkórász földből – élők mellett, ez önmagában elég magyarázat a különbözőségekre, és akkor még nem is említettem a korszakra erősen jellemző, a munkás és a paraszt közt mesterségesen fennálló, elmázolt, ám nagyon is érzékelhetően jelen lévő megítélésbéli eltéréseket. Ezek azonban azokban az őszvégi napokban egyszerre semmivé foszlottak. A Bányatelepen egyébiránt igen jól ismerték egymást az emberek: vájárok, csillések, a legkülönbözőbb szak- és segédmunkások. A vájárok különösen nagy tekintélynek örvendtek, lévén a leginkább képzett, a bányához legjobban értő szakemberek a mérnök után, aki viszont amúgy is egy teljesen más kasztot képviselt. Mert a bányatelepen kasztokba rendeződtek az emberek. A látszólag legfelső kaszt az irodisták kasztja volt, ahová a mérnök is tartozott, valójában azonban ők alig-alig tagozódtak be a Bányatelep társadalmába. Azt ugyanis valóságosan, kézzel foghatóan csakis a fizikai dolgozók alkották – a vájártól a csillésig. Voltak ugyan, hogyne lettek volna, akik kimaradtak ebből a rendszerből, mint például Ádu bácsi, a cigány, aki két futballcsapatra való gyermekének a budik tisztán tartásával kereste meg a kenyeret, vagy a Báró, aki időről időre feltűnt a falu felől a Bányatelep utcáin, s akivel a gyerekeket riogatták az édesanyák. A Báró elhanyagolt, valaha úri ruhában járt-kelt, szakálla ápolatlan volt és sárga, tekintete zavarodott, senki meg nem mondta volna róla, hogy valaha az egész környék az ő tulajdonát képezte, s hogy azért kap csomagokat Svédországból, mert rokoni szálak fűzik az ottani uralkodócsaládhoz. Igaz, nem egyedül ő kapott csomagokat külföldről, hanem Weiszék is, egyenesen Izraelből. A Báró csomagjaiból ki tudja, micsodák kerültek elő, a Weiszék pakkjaiból azonban leginkább elnyúlt, elnyűtt, elhordott ruhák bukkantak felszínre, hogy tetőtől talpig felöltöztessék a család két kiskorú gyermekét, Évát és Jancsit, akik ennek következtében madárijesztőkhöz váltak hasonlatossá, mivel a kapott öltözetek mindig néhány számmal nagyobbnak bizonyultak a kelleténél. (Mindez ugyan szorosan nem tartozik ehhez a történethez, mégis ide kívánkozik, és nincs szívem hozzá, hogy elhessegessem…)

            Weiszék jó viszonyban álltak az egyik vájárral, Istvánnal, és családjával. Azokban a napokban ez a barátság nagy jelentőségre tehetett volna szert, sőt: tragédia okozójává válhatott volna – mégsem vált azzá. Istvánnak négy gyermeke volt: két (immáron) felnőtt fia közül az idősebb hivatásos katonaként szolgált, a fiatalabb mentőzött benn, Miskolcon; a második feleségétől, akivel azokban az október végi, november eleji napokban már hosszú esztendők óta élt együtt (s aki utóbb, évek múltán, eltemette) két lánya született, mindkettő kisiskolás korban járt még.

            Ősz volt, a hegyek erdei felcicomázták magukat a szivárvány minden színének pompájával, a levegő azonban súlyosan nehezedett a tüdőkre, és vibrált, reszketett, mint a délibáb a távoli pusztán. Azon a napon, amikor a rádió hírül adta a pesti eseményeket, István először fejcsóválva hallgatta a hírolvasó hangját, aztán jó idő elteltével kijelentette, hogy ebből háború lesz. Két lánya örült ennek a kinyilatkoztatásnak, mert hallották, hogy olyankor nem kell iskolába menni. Az anyjuk ijedt arccal csitította őket.

Este a mérnök kopogtatott be az ajtón.

            – Jó estét – köszönt. – Zárjanak be mindent jól, elengedtük a rabokat.

            Ennyit mondott, nem többet, s már ment is a következő portára, tovább. István tudomásul vette, hogy a bányában dolgozó bűnözőket szélnek eresztették, nem zsörtölődött, nem káromkodott, pedig hirtelen haragú, vérmes ember volt. Gondosan bezárta az ajtót, csöndre intette a családot, s várta, mi történik.

            Semmi nem történt. A határokat megnyitották, a raboknak eszükbe se jutott, hogy bárhová betörjenek, bármit elkövessenek, futottak, amerre láttak.

Azazhogy mégiscsak történt valami. Ha nem is a fegyencekkel kapcsolatosan, de történt. Az éjszaka közepén valaki megzörgette az ablakot. István tüstént felkapta a fejét, fojtott hangon szólt ki:

– Ki az?

            – Én vagyok, Pista, engedj be! – hallotta kintről Weisz barátja hangját, s nem is tétovázott, ment nyomban, hogy bebocsássa.

            Weisz kialvatlannak és nyúzottnak látszott, a keze reszketett. István pálinkát töltött neki – alig bírta felhajtani.

            – Mi történt? – kérdezte a lassan magához térő, megnyugvó férfit.

            – A fiam – nyögte Weisz. – Hazajött. Majdnem meglincselték, de elszökött! Most itt van. Segítenünk kell neki.

            Weiszék legidősebb gyermeke az ÁVH-nál szolgált, ezzel István tisztában volt, ezért nem is kérdezett fölöslegesen semmit, inkább magának is töltött egy stampedli szilvóriumot, a konyhai égő fénye felé tartotta, alaposan megvizsgálta, miként töri meg a pohár és a belétöltött szesz a remegő elektromos fényt, végül felhajtotta a maróan erős italt.

            – Mit akarsz tenni? – kérdezte rekedt hangon, a kupicát határozott mozdulattal az asztalra koppantva.

            – Arra gondoltunk, hogy nálad elbújhatna – nyöszörögte Weisz.

            István meghökkent ekkora sületlenség hallatán. Nem volt gyáva ember, megtett volna ő többet is a barátjáért, de jól tudta, hogy amennyiben enged a kérésének, az öngyilkosság mind a maga és az övéi, mind a Weisz-gyerek számára.

            – Légy észnél – mondta –, hol a csudában keresnék először, ha nem itt? Mindenki tudja, hogy barátok vagyunk. Tudják, hogy amikor visszajöttetek a lágerből, én szereztem neked az állást, a lakást, mindent. Azzal is tisztában van mindenki, hogy én kommunista vagyok, a háború előtt is az voltam, sose tagadtam meg, most se fogom! Nálam keresnének legelőször egy szökött ávóst, aki ráadásul a jó cimborám fia!

            – De hátha mégsem – próbálkozott tovább a másik.

            – Ostobaság! – legyintett István. – Ha azt akarod, hogy szétcincálják, hozd ide, bánom is én, de ha meg akarod menteni, keress neki valami biztosabb helyet!

            – De hol a fenében van itt biztos hely?

            – Ahol nem ismerik. Adj neki ruhát, tüntesd el a környékről! Itt ismerik, itt lebukhat bármikor! Szaladjon, amilyen messzire csak bír! Eredj, ne vesztegesd az időt! Legyen eszed!

            István utolsó szavaival egy időben nyitotta is az ajtót, hogy kituszkolja rajta Weiszet, majd gondosan kulcsra zárja mögötte. Mikor megfordult, a feleségével találta magát szemközt. Az asszony nem szólt egy szót se, csak bólintott. 

            – Ha gyorsan fut, egérutat nyer – mormogta István. – Itt kinyírják.

            A felesége újra bólintott, odalépett az urához, kézen fogta, bevezette a szobába.

            Reggelig csendesen, nesztelenül telt az éjszaka. A délelőtt úgy vánszorgott, olyan kínos lassúsággal, mint egy nyolc lába közül hattól megfosztott, nagy potrohú pók. A rádió ellentmondásos híreket közölt.

Mikor bemondták, hogy bejöttek az oroszok, István az asztalra csapott.

            – Mondtam, nem megmondtam?! – kiáltott fel. – Háború. Kellett ez nektek?

            Utána sokáig, talán hosszú napokig nem szólt egy szót sem.

            Szótlanságát katonafia érkezése szakította meg. Egy kora délután jött, egyenruhában, mégis rendetlenül, ziláltan.

            – Az a lényeg, hogy élsz – fogadta a nevelőanyja, megcsókolva az arcát.

            – Csak azt tudnám, mi a fenét csináljak! – fakadt ki köszönés helyett a fiú.

            Az apja egy székre mutatott, ő leült.

            – Szökésben? – kérdezte István.

            – Nem mondhatnám. A bíborost kísértük be Pestre. Aztán jöttek a ruszkik, elvették a géppisztolyainkat, átvették a papot, minket seggbe rúgtak, mehettünk Isten hírével, amerre láttunk. Én hazajöttem.

            Aztán fejét lesunyva hozzátette:

            – Beszartunk, ahogy kell. Még most is remeg a térdem!

            – Ez nem szökés – állapította meg az apja, az utolsó szavakat eleresztve a füle mellett. – Ha vége lesz, jelentkezel.

            Ezzel a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet, felkerekedett, és elment Weiszékhez; kíváncsi volt, mire jutottak. A fiú elé közben gőzölgő levest tett az asztalra a nevelőanyja. Húgai az ablak alá húzott padról megszeppenve figyelték minden mozdulatát, minden rezdülését – olyan idegenül hatott az egyenruhában. A katona kanalazni kezdte a levest.

            – A pisztolyt is elvették? – kérdezte a nevelőanyja. – Van neked az is, nem?

            – Hadnagyoknak jár – hagyta rá a fiú, némi büszkeséggel a hangjában, miközben a levest szürcsölte nagy-nagy élvezettel.

            – Elvették?

            – Nem. Itt lóg az oldalamon.

            – Add ide!

            – Miért?

            – Miért? Azt akarod, hogy megtalálják?

            – Kik?

            – Kik? Akik keresik. A felkelők, az oroszok, az ávósok, nem mindegy? Akármelyik találja meg, nem jó az nekünk.

            – És mit mondok majd, hova tettem?

            – Ahová a géppisztolyt! Na, add már ide!

            A fiú elővette a pisztolytáskából a fegyvert, markába ejtette belőle a tárat, s mindkettőt az asztalra helyezte. Hidegen, fémesen koppant az acél a terítő alatt húzódó falapon. Az asszony felkapta a revolvert, sebesen egy konyharuhába tekerte.

            – Ha ettél, öltözz át, az egyenruhát dugd el – magyarázta az orrát a leveses tányérba lógató fiatalembernek. – Ha szükséged lesz rá, majd előveszed. Addig jobb, ha nem mutatkozol abban. Voltál csillés, most megint az vagy. Ha kérdeznek, tudod, mit kell mondanod.

            – De hát… – kezdte az értetlenkedést a fiú.

            – Egyél! A többit bízd rám – fojtotta belé a szót a nevelőanyja. – Majd ha letisztulnak a dolgok, intézed az ügyeidet, ahogyan jónak látod, ahogyan kell. Most csak egyél, aztán öltözz át! Mindjárt jövök vissza – tette még hozzá a két lány felé fordulva. Magára kapta a kabátját, elsietett.

            Fél óra elteltével István és a felesége egyszerre értek haza.

            – Weiszék elmentek – jelentette István, mikor leereszkedett civil ruhába öltözött, jóllakott, lehiggadt fia mellé. – Állítólag át a határon. Szomorú vagyok, hogy nem szóltak. Megérdemeltem volna annyit, hogy közöljék velem, mire szánták el magukat.

            – A pisztolyt bedobtam a vízbe – közölte a felesége, majd, elsősorban két lányához intézve szavait, szigorú hangon megtoldotta azzal, hogy:

– Senki nem látott itt semmilyen fegyvert.

            – De még mennyire, hogy nem látott! – tódította István. – Igaz-e, fiam?

            A fiatalember hümmögött.

            – Igaz – dohogta. – Igaz.

            – Aztán most már majd csak lesz valahogy – tette hozzá István.

            A Nap ekkor lehanyatlott a hegy mögött. A Bányatelep házai közé besettenkedett a szürkület, az a fajta őszi szürkület, amely pillanatok alatt képes éjszakává változni. A völgyben fekvő falu is lassan sötétségbe borult, kicsit korábban, de éppen úgy, mint fölötte a Bányatelep. Ezúttal alig érezhető különbözőség feszült közöttük. Az éjszaka vaksötét, nyúlós, ragacsos teste megfékezhetetlenül kúszott le a hegyen, magába nyelte a házakat, az utcákat, az erdőket, a tisztásokat, vizek mélyén heverő pisztolyokat, padlásokon, szalmában lapuló egyenruhákat, alvó, virrasztó, rettegő, lövöldöző, haldokló és menekülő embereket egyaránt, válogatás nélkül. Más nem is történt. Ennyi történt csupán. 

 

 

  

Megjelent: Szegedtől Szegedig 2004. antológia

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap