Hatalomtól önelégült, altiszti terpeszben
a létrák: fonákul a földnek fordított, roppant
gyôzelem-jele V-betûk, bár száruk túlfokozott
nyurgasága a kudarcban ered meg: önfeladásos
oldalra hanyatlással, lerúgván a rögkoloncot,
elhúzhatnának e hullásos helyrôl emigrációs
vadlúd-alakzatokként, el Boldogasszony anyánk
ózonlikas égisze alól, mert renyhül az oltalom.
Ám most tolakvón elszánt a talpon maradásuk,
noha tocsogós, de gyalázattól sûrûl a sár,
megrothad benne minden, ami még makulátlan,
jön bár a bárka-hiánytól horpadozó özönvíz,
beléolvadnak lágyatag omladozással
Észak s a Dél-sarki jéghegyek is, tetézve
hullakamrák szigorú hidegével, hogy fölérjen
az égig s kiöntse belôlünk, riadt ürge-lényekbôl,
az Istent, aki fölfelé is helyben menekül,
mert a teremtés magzatvize konok hullámveréssel
porlasztja szívét, hogy a rávastagodott vulkáni
hamuból, melyet televénnyé nemesített a szeretet,
kimossa a zöld olajágat, s véle szárnyas
hírnökké megélessze, hullámsír-dúcából
föl jelképpé röptesse a galambot, mert
idelent az esôrácsos cella-Medárdba
vetve ódonúj szomjúság roncsolja az ajkunk,
a homokóra sivatagi bendô, a bimbókban
hô öli el az álmot, pokolban érlelt tûz
emészti üszöggé s az aszály elaszta réteken
sáskaraj-surrogást dudorász a halál, ôsszeplô
bölcsödék homlokzatán, fekete kopás a hely, ahol
elidôzni merengve megáll, mint az öregínyenc
létrák, körbetolongják a tarolásra ingerkedôn
megédesült, szûzlány-derekú cseresznyefát, bár
sorsuk, mint tûnôdve ledôlô bazalttömb zuhanása,
lefelé vitt, ám a bolygók szféráin át mégis
visszavezetnek a szív kazamatáin túl
veremkedô alvilágból, föl delfin-cikkanatú
gyerekkorunk dús, pozsga-pirossá beteljesedô,
nap-otthonú varázsgömbjeihez, magházukba
zárva mind a keserv, ínyünkön égnek, bevilágítják
az eszmélkedésünk elôtti homály barbár gyepûjét
az ôsemlékezet édestüzû örökmécseseként,
és soha nem sötétedik el, dôljön bár a
szánkból, miként a káromkodás, mag-sörét felleg:
csupán a birtokolhatatlan sejtelem a mienk…
Lehet-é, hogy a szüzesség bemohásodik minden
grádicson s ez volna az érinthetetlen magosság
hiteles etalonja? És kurafiság a fokról
fokra lépkedés, szánalmasan erôlködô
meghágása a kancatomporú horizontnak?
A létrákat, mint gigászi körzôt az Egyenlítô,
szilaj éhség feszíti szét, a lábuk között
minden kezdetek Léthe-vize vájta szurdoka,
amely mégis fogakkal sûrûn kicsipkézett
krokodil-ásítás, ádáz, mint a haragtól
vérgyökeres prófétai kézben a szamárállkapocs
s közben virágszirom tüllben, balerina-kecses
fuvalom-lágyan a Szentlélek ereszkedik alá
agyarként márványzó lépcsején az elveszésnek,
mert Pünkösdre már a pünkösdi rózsák is régen
elhaltanak, megszomorítottjai a tanú-gyilkos
idônek, és az anteusz-akaratú fû is
együvé zárva él teste zöldzománcú hüvelyében
az enyészet kellemkedô szénaillatával,
s a kasza-él halovánnyá vékonyulva csitul el
a nagydudvák derekán-;
az anyaföldet öklelô
pogány táltosfák megcövekelnek e sárgolyó
magmaáradásos forró szívében, megeredni
akarnak, a bakók létrájánál távlatosabban,
rajtuk leharcolt lelkek masíroznak föl, reményfutam
siralomvölgyi rohampályán, termékennyé
felüdíteni az Isten meddô sóhajjá zápult
leheletét, alkosson új, diadalra dagadó
életfonalakkal kihímzett cifraszûr testeket,
mert az itteniek fakóvá végleg elkopóban,
szunnyad Jákob a mennybolt megbírhatatlan búvárharangja
alatt, alibi híján álmodik, a lajtorján
szolgálaton kívüli ôrangyalok rajzanak,
orcájukon hideg derûvel dézsmálják fölöttünk
a cseresznyefát s degeszre belakottan meztelen
puttókat, bárányfelhôket festenek az égre,
miként azt Michelangelo mestertôl eltanulták,
s kedvük lohadván pingálnak feketével örökéjt,
amíg mi, megemberülni a legalsó fokon
viaskodunk elszánt fényeskedéssel, ahogyan
magát az éjszakából küszködve kiszakító
Nap, újra felmenôben…
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
