Levél a balázsfalvi gyűlésről

Erdély-szerkesztő, v, 03/10/2019 - 00:08

 

 

 

Kós Károly: 

Sztána, Kalotaszeg, 1911. szeptember 4. 

Mélyen Tisztelt Szerkesztő Uram! 

Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból 
választottam volna: „Uram, mely igen megsokasodtak az én ellenségeim! Mely sokan vagynak az ellenem támadók.” 
(3. zsoltár, 2. vers).

Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról.
Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az Erdély oláhságának győzelme volt az rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az 
én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat.
Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer: romániai urakat és asszonyokat és országunk minden szegletéből: főpapokat, 
tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket; szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és 
pórnépet: egy egész társadalmat.
Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak 
tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot 
vihessen haza az otthon maradtaknak.
Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!! Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig 
most nem érdekli a magyarság sorsa; de fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon  a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem.   A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről 
(igaz, hogy egyrészüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már 
vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert 
elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra.
És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni 
sokat – az oláhoktól…Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk 
frázisokat.

Ez az egyik tanulság. 

Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem 
támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos 
munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát.

Ez a másik tanulság. 

Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a 
sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel 
filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat 
hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan.

És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a 
legveszedelmesebb nemzetiség politikai izgatás.

Ez a harmadik tanulság.        

Néhai való nagy újságírónk-magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte 
egykoron – nem is olyan régen –hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után, tudhatjuk – ha csak el nem fedtük szemünket, be nem dugtuk fülünket – tudhatjuk, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, 
fanatikus és – idealista. Ez a társadalom: nemzet.

Olvasom a zsoltárokat:
„A mi utainkban most körülvettek minket és csak azt szemlélik, holott az földhöz ragaszthassanak.”
„Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz.” (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers)
Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére 
nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. 
Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége – hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre 
tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta 
tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia.
Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az 
erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk és 
segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. 
A magyarországi társadalomra sohasem is számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.
De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a 
teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól minden 
eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük 
embertelenségnek, jogállamban nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol, amikor arról van szó, 
hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. És lássuk vajon a külföld nemzeti államai milyen eszközökkel 
védekeznek nemzetiségeik ellen, illetőleg hogyan védelmezik nemzetüket:
             1. Pózenben tilos a lengyeleknek német birtokot vásárolniok.
             2. Romániában tilos iskolákban (nyilvános iskolákban), sőt templomokban más nyelven, mint oláhul beszélni és 
tanítani.
              3. A szabad Amerika csak azt ismeri el állama polgárául, aki szóban és írásban bírja az angol nyelvet, és tisztában
van az alkotmány főbb elveivel: szavazati joga pedig csak állampolgárnak van.

Mi sok törvényt, elvet vettünk át idegenből, sokszor ránk károsat vagy legalább is problematikusat; vajon mért nem 
vettünk át ilyenforma törvényeket is? Pedig ilyen törvényeknek sikerük van és – nem kerülnek pénzbe.

E helyett évekig tartó válságokba visszük országunkat a problematikus egyenlő, általános, titkos választójogért való 
küzdelemmel és a nemzeti hadseregért való harccal (ez utóbbi – elismerem – nagy dolog, de bajosabb megcsinálni, mint egy új nemzetiségi törvényt).
De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén… 

… E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol 
helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében.
Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében.

Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!!

Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni.  A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját –
semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És 
éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter 
asszisztenciája mellett, - az oláhok vették meg.

Ehhez sem kell kommentár.

Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre. De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni 
semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.
Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: „Az én szívem csak kereng, 
elhagyott engemet az én erőm és az én szememnek világa.” „Az én barátaim és ársaim az én csapásomban 
félreállítottak és az én rokonaim távol állottak.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers).
     

Kós Károly

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap