A levéltáros

Horváth Lajos, szo, 12/02/2017 - 00:07

 

 

 

Az 1970-1980-as években a Pest Megyei Levéltár levéltárosaként a gödöllői járás levéltári referense voltam. Ennek a feladatnak megfelelően évente harminc irattermelő helyet, "szervet" kellett ellenőriznem, melyről jelentés formájában számoltam be a Levéltár vezetésének. A jelentés - többek között - azt a célt is szolgálta, hogy a hiányosságok, gondok, helytelenségek fejezetszerű megállapítása után a Pest Megyei Tanács illetékes osztálya a problémák megszüntetésére intézkedhessen. Másfél évtizedes munkám során a mintegy 3oo jelentés elkészítése és benyújtása kapcsán egyetlen egy intézkedést sem tett az illetékes tanácsi osztály. Ez a megállapítás érvényes kollegáim jelentéseire nézve is.
            Ellenőrző kiszállásaim során azonban sajátos módon tárult fel előttem a szocializmusnak nevezett korszak vidéki irattermelése. Ellenőriznem kellett a tanácsokat, a tsz-eket, a vállalatokat, az iskolákat, az egészségügyi intézményeket stb. Ezek alkalmával egészen a kaland számba vehető történések olyan arcát mutatták a magyar társadalomnak, mely nem volt tetten érhető a felsorolt szervek által képzett irategyüttesekből sem. Az irat "alatti", a malomalji politika szövevénye sejlett fel előttem, bár nem a teljességében. Álljon itt néhány villanásszerű epizód ebből a világból. 

1. Alevéltáros kalandjai
Egyszer egy városi ipari szövetkezetet ellenőriztem, melynek előző évi jelentése szerint irattár számára helyiséget kellett kialakítania. A szövetkezet elnöke megérkezésemkor boldogan közölte, hogy új szobát építettek az irattár számára. Nézzem csak meg az udvar végében. A mellém adott gondnokkal meg is néztem. A szobácska nedves betonjára behányták az iratokat, melyek alsó rétege már penészedett és eloszlóban volt. Visszatérve az elnökhöz döbbentem közöltem vele a látottakat. Mire kiszólt a titkárnőnek szemrebbenés nélkül: Jucika, azonnal hozza be a Napóleon-konyakot. Megittuk. Na, most hogy látja? - kérdezte az elnök. Még mindig ugyanúgy! Feleltem.
            Másszor egy községi tanács ellenőrzésekor nem találták az 1960-as évek iratanyagát. Kérdésemre, hogy hová lett, azt a választ kaptam, hogy elégették a ruszkik. Nos, ismerve a település történetét, a ruszkik 1945-ben jártak utoljára a faluban. Hogyan égethették volna el az 1960-as években keletkezett iratokat? Ennyire előrelátók azonban nem lehettek! Meg is mondtam nekik: még a ruszkikra fogni sem lehet mindent.
            Előfordult, hogy ellenőrzés során nem találták a megelőző évek iratait sem. Kiderült, hogy azokat kidobták. Mentségükre azt hozták fel, hogy azok nem voltak régi iratok. Most már nem is lesznek régiek mondtam, mire értetlen üveges szemmel néztek rám. Az egyszerű összefüggés, hogyha a friss iratokat megsemmisítem, akkor elveszem a lehetőségét hogy régivé váljanak, meghaladta az értelmüket.
            Másik községi tanácson nem tudták előadni az utóbbi két év tanácsülési és vb-ülési jegyzőkönyveit. Faggatásomra a titkárnő halkan megsúgta, hogy azokat most írja a tanácselnök. Mint kiderült, a jegyzőkönyvek nem az üléseken szakszerűen felvéve és hitelesítve készültek a tanácsházán, hanem azokat a "tanácselnök elvtárs" írta meg, olykor két-három évet is bütykölve rajtuk. Ez a "funkci" azelőtt mindenkit kijavított, ha netán valaki tanácselnök úrnak szólította, mondván, hogy ő "elvtárs". A"rendszerváltás" után pedig mindenkit utasított, hogy ő "úr", amikor megszokásból elvtársnak szólították.
            Egy mezőgazdasági termelő szövetkezetnél hosszas keresgélés után a tyúkketrecben fedeztük fel a közgyűlési jegyzőkönyveket és zárszámadásokat. Valaki bealjadzott velük, mert már legalább tíz évesek voltak. Sűrű nevetgélés közben a tyúksz..ból szedegették elő a jegyzőkönyveket, hogy átadhassák a Pest Megyei Levéltárnak. A nevezett Levéltár a szövetkezeti iratokból többszáz métert gyűjtött be, melyet gondosan rendezett állapotban akkoriban Nagykőrösön őriztünk.
            A szövetkezeti iratok történeti értékeire nézve elmondható, hogy a tagság elé terjesztett zárszámadások köztudottan hamisak voltak. A valótlan számadásokat megszavaztatták a különböző részközgyűléseken és közgyűléseken, mert működött a szövetkezeti demokrácia. A tagság nagyobb része a voksoláskor is tisztában volt vele, hogy hamisság az egész, ami történik, mégis megszavazta, mert az egész rendszer így működött. Most te hazudsz nekem, azután én hazudok neked. Majd cserélünk!
            Mivel azonban a termeléshez azért mégis tudnia kellett a szövetkezet vezetésének, hogy mi a helyzete, hányadán áll, mik a valóságos számok, a számadásoknak készült egy "ceruzás" változata, melyet csak a tsz párttitkár, elnök és főkönyvelő ismerhetett. Ezeket ceruzás példányoknak nevezték, még abban az időben is, amikor már elterjedőben volt a golyóstoll. A ceruzás zárszámadásokat és egyéb gazdasági iratokat általában a főkönyvelő őrizte a saját lakásán. Annak ellenére, hogy a tsz-ek levéltári szabályzata a magán háznál őrzést tiltotta, az iratoknak a rendeltetésszerű helye a mindenkori tsz-irodán lett volna. Így azután, mikor az 1970-1980-as években néhány főkönyvelő öngyilkos lett a Rákos- és a Galga-mentén, azzal kezdte életének kioltását, hogy elégette a ceruzás zárszámadásokat. Amivel nagy bajt okozott a továbbélő tsz-vezetésnek, mert nem tudták a valóságos helyzetet, számadatokat a ceruzás példányok nélkül. 

2. Hogyan találkoztam Temesvár város allevéltárnokával?
Egy ipari nagyvállalatot kellett ellenőriznem egy olyan településen, melyet csak erőszakkal lehetett összevont tanáccsal igazgatni a két község népének szándéka ellenére. Amint lehetett, az 1990-es évek elején szét is váltak azonnal.
            Az igazgatónő, aki természetesen tagja volt a nevét cserélgető kommunista pártnak, kedvesen, sőt készségesen fogadott az irodájában. Azok közé az alacsony társadalmi sorból felemelkedett vezetők közé tartozott, akik tényleg hittek Magyarország felvirágozásában a szocializmus útján. Elkísért egészen a gyártelep hátsó fertályába a vállalat levéltárába. Ahogy közelítettünk a könnyűszerkezetes épülethez, látom, hogy nyitott ajtóban zsinórra tett kézzel meglehetősen feszes állásban áll egy öregember az   ajtó szárnya mellett. Bemutatkozás. Nevezzük őt ebben a dolgozatban Magyar Istvánnak.
            Belépve a helyiségbe Magyar úr odavezetett egy asztalhoz, amelyet elborítottak a saját személyes iratai. Kérte, hogy tekintsem meg okmányait. A legelső volt a sorban kinevezése 1918-ban Temesvár város levéltárának allevéltárnokává. Majd következtek hivatali előrelépéseinek dokumentumai egészen 1945-ig. Temesvári kinevezése 1918-ban még az előtt történt, mielőtt 1918 novemberében megszállták ezt a dinamikus magyar-német-zsidó várost a szerbek. Azután következett a városért és a Bánátért a szerb-román kisháború Magyarország földjén, végül a város a románoké lett, melyet "szentesített!" 1920. jún. 4-én a magyar nemzetre erőszakolt, pusztulásba taszító un. trianoni békeszerződés. Abban az időben, amikor Temesvár Romániáé lett, együttesen számított román és szerb lakossága is kisebbségben volt a magyar-német-zsidó népével szemben.
            Magyar úr, elmondása szerint a trianoni béke hatályba lépése utáni hónapokban megkérdezte "az illetékes főhatóságot", hogy kinevezett városi levéltárnok létére tekintettel, mi a teendője. Gyanakodva kérdeztem tőle, hogy 1920 őszén milyen szervet tekintett "illetékes főhatóságnak." Természetesen a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot Budapesten, felelte Magyar úr. Ahonnan azt az "utasítást" kapta, hogy ha ő és családja egzisztenciálisan nem kerül veszélybe, akkor maradjon a helyén Temesvár városi levéltárában és tudásának és lelkiismeretének teljes odaadásával végezze levéltári munkáját jobb időkre várva. Magyar úr ennek megfelelően cselekedett egészen 1938-ig.
            A magyar revízió, az elcsatolt területek visszaszerzésének gondolata és megvalósulása az első bécsi döntéssel, 1938. nov. 2-án kezdett sikerre váltani. Ezután Magyar úr kérdéssel fordult "az illetékes főhatósághoz", hogy a magyar országrészek felszabadítása során mikor várható Temesvár visszatérése az anyaországhoz. Most már tudtam, hogy az illetékes főhatóság nem más, mint a magyar Vallás- és Közoktatása Minisztérium. A nevezett minisztériumból Magyar úr, Temesvár levéltárnoka, azt az "utasítást" nyerte, hogy maradjon a helyén és lelkiismeretesen végezze levéltári munkáját, mert Temesvár visszatérése Magyarországhoz a jövőben elképzelhető. Ennek megfelelően én, mondta Magyar úr, reményekkel eltelten maradtam a hivatalomban és várakozó álláspontra helyezkedtem.
            A magyar királyi honvédség csapatai 1939. márc. 15-18-ig fegyverrel visszafoglalták Kárpátalja hegyvidéki részét és első ízben kijutottak az ezeréves magyar határokra a Kárpátok gerincén. Ez a tény lelkesedéssel töltötte el a magyar nemzetet és előrevetítette annak lehetőségét, hogy más égtájak felé is a magyar állam kitolhatja határait a történelmi határok vonaláig. Magyar úr, ahogy vázolta, abban a jóleső tudatban élte mindennapjait 1938-1939-ben, hogy húsz éves várakozása, Temesvárral együtt visszakerülnie a magyar haza kebelébe, a beteljesülés útján van.
            Az un. második bécsi döntés értelmében 194o. aug. 30-án visszakerült hazánkhoz Észak-Erdély és a Székelyföld, az állam határai tényleg elérték az ezeréves határokat a Keleti-Kárpátok egész vonalán többszáz kilométer hosszan, Ekkoriban Magyar úr ismét megkérdezte az illetékes főhatóságát, mint Temesvár város levéltárosa, hogy ezután mi tévő legyen. Amikor is azt a választ kapta, hogyha egzisztenciálisan ő és családja nem került veszélybe, akkor maradjon meg hivatalában és magas szintű tudással valamint lelkiismeretesen végezze a munkáját. Magyar úr elhatározta, ahogy mondta, hogy magáévá teszi az illetékes főhatóság parancsát és annak megfelelően fog élni.
            Elérkezett Jugoszlávia felbomlása, 1941. ápr. 10-én a horvátok kikiáltották a független Horvát Államot, ezzel Jugoszlávia megszűnt létezni. A délvidéki magyar nemzetrész fenyegető veszélybe került, a Magyar Királyságnak kötelessége volt a délvidéki /vajdasági, drávaszögi és Mura vidéki/ magyarság visszacsatolása az anyaországhoz. Ennek lezajlása után Magyar úr megint eligazításért folyamodott az illetékes főhatóságához, a budapesti Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz, hogy a Bácska ugyan visszatért Magyarországhoz, de a Bánát nem és így Temesvár továbbra is román uralom alatt maradni látszik. Mi legyen a teendője, ha Temesvár városa a közeljövőben nem képezheti Magyarország városainak egyikét. Mire azt a választ kapta, ahogy elbeszélte Magyar úr, hogyha egzisztenciálisan ő és családja nem kerülnek veszélybe, akkor maradjon meg állásában és a legjobb tudása szerint töltse be hivatalát. Ellenkező esetben pedig jöjjön Magyarországra, ahol az illetékes minisztériumban megilleti egy megfelelő állás.
            Ezekben az években a román állam és társadalom fasizálódóban volt. Ráadásul Észak-Erdély és a Székelyföld Magyarországhoz vissza csatolását nemzeti kudarcként élte meg a románság, ezért agresszivitása fokozódott. A Codreanu vezette Vasgárda járt az élen a megtorlásokban, amelyek elsősorban Románia nemzetiségeit érték. Ebben az egyre jobban elmérgesedő légkörben Magyar úr, Temesvár város levéltárának főlevéltárosa az illetékes főhatóság legutolsó eligazításának megfelelően családjával együtt illegálisan Magyarországra menekült 1941-ben.
            És lássunk csodát, várta egy megfelelő állás a Vallás- ás Közoktatásügyi Minisztériumban Budapesten, melyet még abban az évben el is foglalt. Abban az időben a minisztérium adott szavára még egzisztenciát lehetett építeni. Magyar úr végezte is munkáját a nevezett és nevezetes minisztériumban a II. világháború évei alatt. Azután megjött a szovjet hadsereg hóna alatt hozva a kommunistákat és a kommunizmust hazánkra. Eltelt az un. népidemokráciát korszaka is és Magyar úr még mindig állásban volt a minisztériumban.
            A kommunista hatalomátvétel, 1948-1949 után a minisztériumokban is "tisztogatást" hajtottak végre, azaz elbocsátották mindazokat, akik a legcsekélyebb mértékben is, de nem feleltek meg a kommunista elvárásoknak. Így került sor Magyar István elbocsátására is a minisztériumból, mégpedig "megbízhatatlanság" címén. Megbízhatatlannak minősítették Temesvár évtizedeken keresztül hűséges levéltárosát, aki évtizedeken keresztül reménykedett, hogy városával együtt visszatérhet hazájához. És amikor ez a remény már elenyészett, akkor élete kockáztatásával, családja veszélybe sodorásával átkelt a rettenetes határon, hogy a magyar államot szolgálhassa továbbra is, amelyet egész életében levéltárosként szolgált minden ellenkező körülmények közepette.  Csakhát ez az állam már nem az az állam volt. 

3. A"kijárt" jutalom
Az ellenőrzött vállalat igazgatónője a kezdet kezdetén magunkra hagyott bennünket, amint észlelte, hogy megtaláltuk a hangot egymással. Magyar úr tehát konstatálta a helyzetet, hogy őszintén beszélhet velem. Azonnal jelét adtam annak, hogy bár "hivatalos" emberként érkeztem Magyar úrhoz, nem kell tartania tőlem. Ez annál is inkább helyén való volt, mert a vállalat levéltára Dexion-Salgó állványzatokon mintaszerű rendben várta a bármilyen ellenőrzést. Mintaállványozásnak hívjuk a levéltári rendnek egy kiemelkedő fajtáját, melynek taglalásával most nem szükséges untatni a kedves olvasót. Ebben az állapotban szemlélhettem meg a szocialista vállalat iratait. Temesvár egykori levéltárosa életének utolsó éveiben tehát egy magyarországi vállalat iratainak rendbetétele során kamatoztatta szaktudását az 1970-1980-as években.
            Elvarázsolt állapotban, nagyon meghatva búcsúzkodtam Magyar úrtól, aki életre szóló példát mutatott nekem nemzethűségből. Visszaballagtam a népből kiemelkedett igazgatónőhöz, aki örömmel hallgatta beszámolómat a levéltára állapotáról. Természetesen az egekig dicsértem Magyar úr szakmai tudását és munkáját, mellyel mintaszerű rendbe hozta a vállalata irat-állományát. Menten javaslatot tettem a levéltáros megjutalmazására, avagy kitüntetésére. Természetesen mélyen hallgattam a trianoni vonatkozásokról.
            Egyszer csak csengett a telefon a Vármegye házában székelő Pest Megyei Levéltárban a hivatali szobában, amelyben Borosy András főlevéltárossal foglaltunk helyet. Magyar úr volt a vonal végén. Elmondta, hogy munkájáért jutalomban részesítette a vállalat igazgatónője és fizetésemelést is kapott. Hálásan köszönte. Mentegetőztem, hogy aligha nekem kell hálásnak lennie. Egy nagy levéltárosi karrier utolsó aktusa volt ez a telefon valószínüleg. Temesvár város főlevéltárosával többet nem találkoztam. 

Horváth Lajos
az Országgyűlés hivatalának
ny. levéltáros szakfőtanácsosa

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap