Liszt Ferenc és a pesti árvíz (Százhetvenöt év rémei és fényei)

Tusnády László, h, 07/30/2018 - 00:07

            Százhetvenöt év! Mekkora idő! Mi minden változott meg azóta, ám van, ami most is ugyanaz, mintha egy év, egy hónap – egy perc sem múlt volna el közben. A tragédia egyszerre lehet a végső összeomlásnak, a halálnak, a végső pusztulásnak a lidérces megvalósulása, és ugyanakkor lehet valamilyen állandónak, valamilyen örök szilárdnak is a ténye: örökre világító fénye.

            A számomra ez a fény Liszt Ferenc zenéjéből árad. Nagy volt mindenféleképpen. Akkor is, ha másutt látja meg a napvilágot, akkor is, ha mozgalmas gyermekkorát, ifjúságát meghatározó valamelyik nagynak tartott és szabad nemzetet vallja a sajátjának, ha körülményeinek a hatalma legyőzi a születési hely az eredeti fészek bűvöletét. A művészi érték a műben van, az alkotás az igazi nagysága alapján hat, nő ki az időből, de mindig is összefügg az alkotóval, annak emberi vonásaival, jellegével, jellemével, és mindenféleképpen akaratával, főképpen végső kívánságával. Ha valaki nem tiszteli, hanem irigységből, tudatlanságból semmibe veszi, egy-egy mű áldásában, örömében részesülhet, de akkor nem méltó a szerző emberi nagyságához. Hamis bizonyosságot vall magáénak, azt terjeszti. Valójában megsérti az alkotót.

            Megsértik azok is, akik nem tudják, nem akarják tudomásul venni, hogy a művészek is esendő emberi lények. Nem azt nézik, hogy Liszt szerelmi álmai közepette, értesült a pesti árvízről, és otthagyta Velencét, rohant Bécsbe, hangversenyt adott. Így segítette a bajba jutottakat. Akikben ennyi részvét nincs (és nem volt), azok kérték (és kérik) számon nagy művészünktől, hogy miért nem utazott tovább, miért nem nézte meg a bajba jutottakat, miért nem ott tett értük valamit. Árvízben nekem is volt részem (három évvel ezelőtt). Tizenkilenc nap során három rohamban érkezett, és amikor az utolsó tetőzést „vártuk”, a szomszéd utcába mentem, éppen vonattal érkezettek jöttek utánam bőröndökkel, csomagokkal. A víz körül nyüzsgő ideges emberektől csak azt kérdeztem, hogy náluk mióta emelkedik az ár oly rohamosan. A feszült hangulatra jellemző módon csak azt kérdezték tőlem, hogy turista vagyok-e, és csak akkor enyhültek meg, amikor megmondtam, hogy sorstárs vagyok, a szomszéd utcában lakom. A nagy felfordulásban az végképp nem derült ki, hogy a bőrönddel, csomaggal érkezettek az otthonukba igyekeztek-e, de az áradat elrekesztette, elzárta az útjukat, avagy tényleg a baleseti turizmus rabjai voltak-e.  Egy nappal korábban ilyet is láttam. Közönyös emberek filmre vették, fényképezték, hogyan akarta egy édesanya két kicsi gyermekével – reménytelenül megvédeni az otthonát…

                    A közöny vagy azt a nagyon magas hatványra emelő cinizmus, szenzációéhség és a részvét egyformán lehet jelen a „baleseti turizmusban”. 1967-ben fél évvel a firenzei árvíz után erről a fogalomról még nem tudtam, és minden túlzás nélkül mondhatom, hogy a szívemet szaggatta mindaz, amit ott, a helyszínen láttam és hallottam. A természeti katasztrófák végesek. Az emberi gonoszság végtelen. Ha Liszt Bécsből Pest felé veszi útját találkozhatott volna az árvízi hajóssal, és a Kárpáthy Abellinó-féle fő cinikusokkal is, olyanokkal, akik mások szenvedését is élvezetük fokozására használják fel. Forradalmunk és szabadságharcunk idején is „csak” Bécsig jutott el Liszt. Akik úgy érzik, hogy a „számláját” nekik kell kitölteniük, ebben is a „tartozást” látják, és tompa agyuk, tetszhalott lelkiismeretük nem villant fel bennük semmiféle szunnyadó jó érzést. Eszükbe se jut, hogy ők mivel tartoznak ennek a zenei lángelmének. Hiszen idegenek versengtek és versengenek érte, de ő minket választott. Kétszázkét évvel ezelőtt született, akkori magyar földön. Körülményeinek a hatalma azt hozta, hogy egy darabig leginkább franciának tartotta magát, de épp százhetvenöt évvel ezelőtt, a döbbenetes árvíz hírének a hatására született meg benne, visszavonhatatlanul, örökre a hovatartozásnak, az igazi hazának a tudata.

            Ez nem volt elég a „számlás” embereknek. A csodagyermek, a rendkívüli, egyedüli tehetséggel megáldott ifjú körülményeit nem vették figyelembe: a nyelvtudását kérték tőle számon. „Te vagy-e a zsidók királya?” – zeng fülembe Pilátus kérdése. Ilyen hangsúlyt, hanglejtést idéz, ha ezekre a fő vizsgáztatókra vallatókra gondolok. „Magyar vagy te, és nem tudsz magyarul?” Bizony a kettős mércét nem csupán a kinti ellenségeink használják ellenünk, létezett (és létezik) ez jócskán, itt belül is – a magyar glóbuszon. Hiszen hány olyan mihaszna ember élt itt, mint vértetű a nemzet nyakán, és vagy nem tudta nyelvünket, vagy azt panaszolta, hogy mekkora kár, hogy csak ez a nyelv adatott meg neki, kénytelen ezen írni. Édes és szép anyanyelvünk, mint nagyságának a gátja nyomasztja egyéniségét.

            Liszt nem így gondolkozott. Megvolt a magyar nyelvtanulási programja. Herder jóslatáról tudott, de az ő reménytől duzzadó szívéből, elméjéből a többi vészjelet, sanda előrejelzést is törülte. Szeretett fiát, Dánielt arra kérte, hogy tanuljon meg magyarul. A gyermek húszévesen zuhant ki a létből. Halálos ágyán az édesapja előtt magyar verseket szavalt – anyanyelvünkön. Ezzel igazolta, hogy teljesítette az apai kérést. Lehet-e nagyobb szeretetet mutatni anyanyelvünk iránt? Michelangelo hatvanévesen vesztette el a kilencvenegy éves édesapját. Gyászát egy (tercinákban írt) töredékében fejezte ki. Szívéből szakadt fel a következő sor: „A halálodban tanulom halálom”. A negyvennyolc éves Liszt Ferenc ugyanezt írhatta volna le – gyermekét siratva. A Medici kápolna csendjében már korábban is kereste a megnyugvást, hiszen Michelangelót tartotta a legmagányosabb lángésznek. Lorenzo de’ Medici síremléke ihlette „Il Pensieroso” (A Gondolkodó) című remekét. Gyászában ez csendült fel újra, ezt írta tovább. Így született meg a „Három gyászóda”, melynek a középső része (Notte – Éjszaka) „magyaros” (magyar - zenészünk tudata szerint) ihletésű, szerkezetű. Az volt a kívánsága, hogy a temetésén majd ezt adják elő. Ám ezt a kívánságát sem teljesítették.

            Úgy látszott, hogy a rossz után jön a jó. Blandine kis unokát szült a Mesternek. Az öröm két hónapig tarthatott, mert Dánielt harminchárom hónappal később, váratlanul az ifjú édesanya is követte. Liszt életét jó időre kizökkentette ez a gyász. Kinek bármilyen elvárása van a Mestertől, azon törje a fejét, hogy ilyen szűrnyű csapások után hogyan lehetett ezt az óriási, ezt az egyedüli életművet folytatni, kiteljesíteni, hogy a Mester Bartók Bélának, Debussynek és több más zenei nagyságnak az előfutára lehetett. Sőt, az egész huszadik századik zenét nehéz elképzelni, az ő prófétai alkotásai nélkül. Mily kicsinyes ezek után bármilyen „számla” benyújtása. Enyhe a „kicsinyes” szó. A megfelelőt kell használnom: embertelen.

            Liszt Ferenc magáról elfeledkezve figyelte a Villa d’Este szökőkútjainak a hangját. Belefeledkezett a lombok susogásába. Mindezt leírta. Úgy érezte, hogy a teremtett világ lényei folytatják a létüket benne. Utazásainak nagy részét olyan körülmények között tette meg, hogy közvetlenül hallhatta a különböző nyelvek zenéjét. Chopinről írt könyvében külön kifejti, hogy a „tilalom alá helyezett” lengyel nyelv helyett a lengyel táncok őrizték nyilvánosan is a leigázott, jogaitól megfosztott nép önazonosságának a tudatát. Érdeklődött a lengyel szavak iránt. Jelentésük árnyalatát is figyelte. Amit kottafejekben, ritmikai jelekben rögzített az is óriási mennyiség, hallatlan időt igényelt tőle. Minden élményét nem írhatta le. Tudom, hogy első hallásra képtelen dolgot állítok, de a hangokra egyedüli módon érzékeny fülével, végtelenül nyitott lelkével, a magyar nyelv lényegét, igazi belső titkait is megérezhette, és ez vagy ugyanannyi, vagy még több annál, mint amit a kor nem mindig eredeti gyökerű, magyaros zenéjéből megtudhatott.

            Százhetvenöt éve annak, hogy iszonyú ár zúdult Pest szép városára. Egy huszonhét éves fiatalember szíve nagyot dobbant, amikor ez a szörnyű hír 1838 március 16-án a szeme elé villant: egyszer s mindenkorra magyar lett. Van, aki ezt nem akarja tudomásul venni, van, aki ezt elfogadja, van, aki ezt tiszteli benne. Van, aki örül ennek. Én közéjük tartozom.     

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap