Liszt, a magasság és a mélység zenéje

Tusnády László, v, 10/22/2017 - 00:14

Pisla fényű kunyhóink világáig nem jutott el, élete nagy részét idegenben töltötte, de a szíve magyar volt, mert az akart lenni, és ezzel a szívvel érezte meg, hogy világtörténelmi küldetésünk van. Ezt képviselte és hitte Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Madách Imre és mások is. Mindnyájan tudták, hogy ennek a szerepnek nem a dübörgő, mindent eltipró fegyverek adják meg a nagyságát, nem a hazug rögeszmék önkényuralma, hanem a szív, a szeretet, a krisztusi töviskoszorú.

            Közvetlen és igen jelentős elődje Berlioz volt, nagy utódja Bartók Béla. Az utód bizonyította zenénkről, hogy abban kozmikus erejű nagyság van, csillagfény-ragyogású örök szépség; az előd pedig idegen létére egy nemzet igazi lobogását, legnagyobb létre repesését nálunk érezte meg, amikor a Rákóczi-induló előadásakor tapasztalta, hogy a zene hallgatóit oly szokatlan, korábban nem észlelt áramlás hatotta át, hogy a szemek szinte sütötték a tarkóját. Minderről maga a francia zeneszerző számolt be 1846-ban.

            Így válik nyilvánvalóvá az, hogy a vérzivataros századaink során és főképpen a herderi és többféle történelmi hazugság árnyékában, mindaz, ami velünk történt és történik, különös, rendkívüli minőség, mert egy halálra ítélt nemzet mutatja meg életét, önmagát: emberi arcát a világnak. Ez az arc Liszt Ferenc arca is. Folyton-folyvást elvitatják tőlünk. Szülőházán német nyelvű tábla azt hirdeti, hogy ő német volt, és ezzel őt emberi méltóságában sértik meg örökre, mert elveszik tőle a legemberibb jogok egyikét: azonosságtudatunkat ugyanis senki sem vitathatja, senki sem sértheti meg. „Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék ezennel én” – hirdette a mi Sommo Pétánk, Petőfi Sándorunk. Ezzel mi senkitől semmit sem akarunk elvenni, de ami a miénk, azt nem engedjük elrabolni, különösképpen szellemi értékeinket nem.

            Liszt magyarságtudata a pesti árvíz hallatán ébredt fel, és ehhez a megvilágosodáshoz ő hű maradt örökre. Népünkben, létünkben a tisztaságot, az életreményt, a szabadságszeretetet csodálta, és ő ezzel teljesen azonosult. Emberi méltóságának az alapja volt ez a tudat. Bartók Béla is arra hivatkozott, hogy Liszt a francia zeneesztétika nyelvét emelete magasabb szintre, ha jogunk volna nyelvtudás alapján valakit nemzetekhez sorolni, akkor Liszt francia lenne, így gondolta ezt ő maga is 1838-ig, de a pesti tragédia után újságban, hivatalosan jelentette be végső hovatartozását, és Bartók szerint ezt a döntést mindenkinek kötelessége tiszteletben tartani.

            Ahova a kor tudományos felismerései alapján Liszt nem juthatott el, oda lángeszével, tiszta, szeretettel telített szívével érkezett el. Életművében, rendkívüli küldetésében ott repes az a hő szándék, hogy az elgépiesedett, az anyagi lét tetszhalálába hanyatlott ember érezze meg az élet legnagyobb pillanatait úgy, hogy a „szűk korlátú lét” keretein belül találkozzon az örökkel, a végtelennel! Érezze meg a szerelmi álmokat úgy, ahogy a lélek és a test, a természet legnagyobb varázsával találkozhat. Az erkölcs ledöntött fala már nem véd a ledér párductól, a gőg üvöltő oroszlánjától, az irigység csont-sovánnyá aszott farkasától. Szegény emberiség! Négyzetre akarta emelni a szabadságot, és gyököt vont belőle. Ez a „képlet”, irgalmatlan jelenség a művészetbe is befurakodott, mert sok esetben érzés nélküli formai játékok, hamis „ajzószerek” jutnak az igazi értékekre szomjazó embernek. A szív szenved, mert jéghegy veszi körül.

            Liszt a leépülés helyett is az igazat mondja. Nem fogadja el a zuhanást. Gyászzenét ír szabadságharcunk emlékére. Azonosult múltunkkal, jelenünkkel és jövőnkkel. Lazarij Bergman 1956 októberében Liszt legtisztább, legigazabb szellemiségével találkozott Budapesten, és a mi gyászunk, sorsunk nagykövete lett. Ezt fejezte ki ő a „Funérailles” előadásával.

Liszt egész életére érvényes Antigoné küldetéses mondata: „Gyűlölni nem, szeretni jöttem én.” Szeretni jött, és voltak, akik ezt nem tudták megbocsátani neki. Egy idő után abbé volt. Nem csupán komolyságához nagyon is illő szerzetesi viselete miatt, hanem lélekben is az volt. Egyre inkább megtisztuló ember. Az élet kavargó forgataga meggyötörte, érzelmi viharokban volt része, mint Dante balsorsos szerelmeseinek, Francesca da Rimininek és Paolo Malatestának, de elérte a legfönségesebbet, a legmagasztosabbat. Sok-sok nagy alkotása között a Dante-szimfónia is vallomás a saját lelkéről, mint ahogy a Les Préludes is az, a Szent Erzsébet legendája, a Krisztus-oratórium is, és mily hosszú felsorolás kellene ahhoz, hogy elmondjuk azt, hogyan jutott el a csillagokig.

            Abban az időben, amikor a mi Arany Jánosunk Juliskát, a leányát siratta, és látnia kellett, hogy voltak, akik már az ő jobb felének is sírt ásnak, végső sírt, és bizonyos tudásra hivatkozva azt állították, hogy a halálkapu után csak a semmi van, Liszt Ferenc töretlen hittel vallotta, hirdette Krisztus feltámadását. Zenéjében ott van a hajnali sírlátogatók félelem-teli lélek-repesése. A „látom, de mégsem tudom elhinni” izgalma, csendszüremlése. A „Krisztus-oratórium” „Húsvéti himnuszá”-ban oly halkan szólal meg az „Alleluja”, oly epedőek és szinte hangerő nélküliek az énekelt szavak, hogy nem ismerek ennél csendesebb és egyben boldogabb zenét, mert valóban azt fejezi ki, hogy ami az apostolok, a tanítványok szemében is lehetetlen volt, íme, az most szent valóság.

            Így találkozik ebben a roppant ívű zenekatedrálisban a karácsony csendje a feltámadás örömteli, halk lélek-lobbanásával: Jézus halott szíve újra dobogni kezdett. A születés és a halál így jut el egy magasabb minőségbe. Hazájának, népének, nekünk és az egész emberiségnek örökre hirdeti ezt a fönséges élethimnuszt: a szeretetnek mindennél nagyobb hatalmát.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap