Lisztóczky László: Wass Albert pályaképe

Szerkesztő A, szo, 02/23/2019 - 00:02

 

 

 

 

Mi a titka Wass Albert régóta tartó párját ritkító népszerűségének?
Egyik legfőbb indítékát bizonyára sorsának gazdagságában, összetettségében és látásmódjának, világképének ebből fakadó sajátosságaiban jelölhetjük meg. Egymást váltva, egymással összefonódva élte át a többségi, a kisebbségi és az emigráns sorsot. Az ebből fakadó következményeket tovább árnyalja, hogy az első – még gyermekként megismert – többségi sorsot a kisebbségi sors, a másodikat pedig – mely 1940-ben, Észak-Erdély hazatérésével vált valósággá – egy individuális szempontból még tragikusabb sors: az emigráns sors követte. E sorsgyarapodásban s a vele járó szellemi kitágulásban rejlik a Wass-életmű értékének és hatásának egyik legkézenfekvőbb magyarázata.

Lassú sorvadásával és pusztulásával a Trianon utáni erdélyi sorsot megjövendölő és szimbolizáló Mezőség szívében, a Kolozs megyei Válaszúton született, 1908. január 8-án. Erdély egyik legrégibb és legtekintélyesebb arisztokrata családjából származott, melynek számos tagja fontos közéleti-politikai tisztséget töltött be, a nemzeti önvédelmi küzdelmekben olykor önfeláldozó helytállásra nyújtott példát.
Tizenkét esztendősen, a világra már rá-rácsodálkozó, eszmélkedő serdülőként élte át Trianont, a történelmi Magyarország összeomlását, Erdély elvesztését. Ősi, büszke és bátor grófi család gyermekeként s egy ezeréves, a saját portáján teljhatalommal bíró nemzet tagjaként szerzett élményeket és tapasztalatokat az impériumváltozásról, az erdélyi kisebbségi sors megaláztatásairól.
Trianon után a kisebbségi lét a magyar sors szerves alkotóelemévé vált. Humanista örökségünk új fogalommal, új világlátással gazdagodott. Ezt a „vox humana” poétája, a felvidéki Győry Dezső „kisebbségi géniusznak”, az erdélyi Kacsó Sándor „kisebbségi humánumnak” nevezte. A kisebbségi lét, mely a nevében rejlő jelentés szerint is eleve alávetettséget, kiszolgáltatottságot jelent, demokratizmusra és emberségre nevel. A többség hatalmi súlyánál fogva mindig hajlamos a hegemonizmusra, erőfölényének tekintet nélküli érvényesítésére, a kisebbség számára viszont létkérdés a demokrácia és az emberség. Az ebből eredő, ember és ember, vallás és vallás, nemzet és nemzet, többség és kisebbség egyenjogúságát a lehető legtisztább, legemelkedettebb morális szempontok alapján meghirdető világszemlélet a soknemzetiségű, három kultúrát egyesítő, demokratikus és liberális hagyományokban igen gazdag Erdélyben a múlt analógiáira is támaszkodhatott. Ady Endre mutatott rá Ismeretlen Korvin-kódex margójára című, a transzszilvanizmus eszmevilágát megelőlegező esszéjében, hogy Erdély önálló fejedelemséggé válása óta nyugat-európai mérce szerint alakította politikáját és műveltségét, s olykor arra is rálicitált, például az 1568-as tordai országgyűlésen, ahol a világon elsőként iktatták törvénybe, hogy kinek-kinek a hite és vallása az ő személyes ügye.
Wass Albertet ambíciói és adottságai arra ösztönözték, hogy ősei örökébe lépjen, akik a társadalomban elfoglalt helyüknél és rangjuknál fogva mindig fontos szerepet játszottak Erdély történelmének alakításában. A bekövetkezett változások megfosztották őt a közéleti-politikai szerepvállalás hagyományos lehetőségeitől. Egyedül a szellemi életben maradt még számára viszonylag szabad cselekvési tér.
Páskándi Géza Költői nyelvünk egyéni változatai és a táj című tanulmányában azt fejtegette, hogy a kisebbségi létezésben kiszélesednek, összetettebbé válnak az anyanyelv funkciói. Az idegen környezetben, a fenyegetettségben nem csupán kommunikációs eszköz a nyelv, hanem a szülőföldhöz, a nemzethez való hűség jelrendszere is. Kapaszkodó a hajótöröttségben, oxigénpalack a tenger mélyén, a képzeletbeli otthonteremtés lehetősége. Templom helyett templommá, zarándokhellyé, áldozati oltárrá lesz, belőle az író és vele együtt közössége „erőt merít és sugároz”, mámorosabban érzékeli a szavaknak az egynyelvű közegben könnyebben megfakuló szépségét, varázsát. A kisebbségi nyelvhasználatnak ezt a szakrálissá táguló funkcióját jelölte meg eszményként és követelményként Reményik Sándor sűrűn idézett versében, Az igében.
A kisebbségi nyelvszemléletben megnyilatkozó szakralitás mitikussá növelte az irodalom szerepét és jelentőségét is, az önmegvalósítás, az azonosságtudat, a megmaradás egyik legfontosabb eszközévé avatta. Reményik Sándor így vallott erről Az egyetlen tett című, 1923-ban keletkezett versében:

Állok nagy erdő-csendem közepén,
Búcsúztatom a hulló levelet,
S tudom, hogy ezzel ítéletet mondok,
Ítéletet e vak világ felett:
Mikor a lét pillérei inogtak
És mint a viasz, minden elhajolt,
Egyetlen ércnél szilárdabb valóság,
Egyetlen tett: a költő álma volt.

Az idézett összefüggések konzekvenciáit Wass Albert életében és alkotói munkásságában is nyomon követhetjük. Ő is költőként kezdte pályáját, elsőként családja történetében, melyet feltehetően a körülmények hatalma is motivált. 1927-ben jelent meg Kolozsvárt Virágtemetés, 1928-ban Fenyő a hegytetőn című kötete. Nosztalgikus hangvétele, szelíd melankóliája, bölcselkedő hajlama alig talált visszhangra a kor tragikumra és pátoszra hangolódott társadalmi és irodalmi közegében. Legmegragadóbb és legmaradandóbb értéke ezeknek a verseknek – melyekben itt-ott az első mesterek, például az osztrák Rainer Maria Rilke hatása is érződik – a buja, fejlett, Istent munkája közben tetten érő természetérzék, amelyet Erdély gyönyörű tájai ihlettek, s amely oly releváns módon fejeződött ki például egykori tanára, Áprily Lajos, a gimnazistaként személyesen is megismert Reményik Sándor vagy nemzedéktársa és barátja, Dsida Jenő költészetében is.
Az igazi, egyéniségéhez és tehetségéhez szabott műfajt azonban nem a lírában, hanem az epikában, mindenekelőtt a regényben és a novellában találta meg.
Az 1930-as években fáradhatatlan aktivitással kapcsolódott be a Trianon után új öntudatra ébredő országrész magyar irodalmi életébe. A kialakuló irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmus jegyében szárnyat bontó, az autonóm erdélyi hagyományok és értékek őrzését s gyarapítását hivatásának tekintő, a magyar, a román és a szász nép testvériségét hirdető Helikon-mozgalomhoz fűzték szoros szálak. Irodalmi elveit, Erdély-képét, szülőföldjéhez fűződő viszonyát a honfoglaló nagy írónemzedék, Áprily, Reményik, Tompa László, Kós Károly és a többiek példája határozta meg. Arisztokrataként mindenekelőtt a „helikoni hadak” két vezére és mecénása, gróf Bánffy Miklós és báró Kemény János magatartását, szerepvállalását tekintette követendő mércének. Utóbbihoz rokoni kapcsolat is fűzte.
A mozgalom kibontakozásának első állomása az Erdélyi Szépmíves Céh nevű könyvkiadó-vállalat megalapítása volt, 1924-ben. 1926 nyarán báró Kemény János háromnapos megbeszélésre hívta marosvécsi kastélyába az erdélyi magyar írókat, akik Helikon néven egyesültek, s évről évre összegyűltek gróf Bánffy Miklós vezérletével. Az írócsoport védnökséget vállalt az Erdélyi Szépmíves Céh fölött, s újabb két év múlva, 1928 májusában megindította a nevére elkeresztelt folyóiratot, melynek főszerkesztőjévé gróf Bánffy Miklóst kérték föl.
Wass Albert korai prózai művei közül a legjelentősebbek az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában láttak napvilágot. Ez a kiadó jelentette meg 1935-ben Farkasverem című regényét, amellyel mintegy „berobbant” az erdélyi magyar irodalomba. Híre áthatolt Erdély határain is: az anyaországban Baumgarten-díjjal jutalmazták. A következő évtized elején három újabb könyve jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh híres, Kós Károly tervezte bibliofil sorozatában: 1941-ben A titokzatos őzbak című elbeszéléskötet, 1942-ben a Mire a fák megnőnek, 1943-ban A kastély árnyékában című történelmi regény. Sorozaton kívül látott napvilágot 1940-ben a Séta bölcsőhelyem körül című „erdélyi képeskönyv”, amelynek tizenkét írója között Wass Albert neve is föltűnik.
A magyarországi kiadók közül a Révaival alakított ki termékeny együttműködést, amellyel az Erdélyi Szépmíves Céh is szoros kapcsolatban állt, vele közös könyvkiadási és könyvterjesztési egyezményt kötött. Ez a kiadó az anyaországban is kinyomtatta és forgalmazta az Erdélyi Szépmíves Céh emblémájával megjelent könyveket, közöttük Wass Albert említett műveit. 1938-ban jelentette meg az Erdélyi köszöntő című halinakötéses bibliofil kötetet, amelyben Nyirő József, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő, Bánffy Miklós és Kós Károly egy-egy alkotása mellett Wass Albert Mélység fölött című novellájával is találkozhatunk. 1940-ben a Révai adta ki a Csaba és a Jönnek! című regényeit, 1943-ban a Tavak könyve mesefüzérét.
Ezek az adatok arról tanúskodnak, hogy Wass Albert a Helikon-mozgalom egyik legígéretesebb és legkedveltebb ifjú tehetségének számított. A többiek közül csak a nála egy évvel idősebb és vele együtt induló Dsida Jenő részesült az övéhez mérhető népszerűségben. Hogy milyen maradandó emléket jelentett számára az Erdélyi Szépmíves Céhvel való együttműködés, azt minden másnál sokatmondóbban illusztrálja, hogy az emigrációban Amerikai Magyar Szépmíves Céh néven alapított könyvkiadót.
1936-ban kapott először meghívást a helikoni munkaközösség marosvécsi tanácskozására. Dsida Jenő ezen az összejövetelen olvasta föl legendás versét, a Psalmus Hungaricust. Fogadtatását Wass Albert örökítette meg egyik visszaemlékezésében. „Mikor befejezte – idézte föl a történteket –, könny volt mindenki szemében. Ekkor felállt Kós Károly – barázdás arcán hullottak a könnycseppek –, odament Dsida Jenőhöz, megölelte, és azt mondta neki: »Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!« – Ez valóban Kós Károly volt. – Mindig elérzékenyedek, ha erre gondolok és a szép napokra, amiket ott eltöltöttünk.” A jegyzőkönyvek tanúsága szerint valamennyi hátralévő marosvécsi találkozón megjelent. Ott volt az 1937-esen, az 1938-ason, az 1939-esen, s részt vett az utolsón is, az 1942-esen, az egyetlenen, amelyet Észak-Erdély felszabadulása után hívtak össze.
A Helikon-mozgalom egész életét és művészetét meghatározó, kitörölhetetlen nyomokat hagyott benne. Pályája végéhez közeledve, 1990-ben például ilyen lírai pátoszú, a transzszilvanizmus eszmevilágát reprezentáló szavakkal vallott Erdély iránti szeretetéről és hűségéről: „Vannak a világon szebb vidékek. Magosabb hegyek, gazdagabb vizek, fényesebb városok. De békésebb esték, szelídebb szellők, kékebb égbolt, színesebb virágok, békésebb emberek sehol nincsenek Isten szabad ege alatt. De a hangsúly a szabadságon van. Ideje hát, nagyon is ideje, hogy helyrebillenjen a szabadság mérlege Erdély vérrel és könnyel öntözött földje fölött... S ez a vénember bízik abban, és szívből reméli, hogy Erdély románjai elég erdélyiek ahhoz, hogy végre-valahára megalkothassanak egy olyan pompás kis országot, melynek minden fiára egyformán süt a nap, s melynek háromnyelvű népe békés egységben élve, mindegyik a maga kultúráján keresztül közelítheti meg Isten országát.”
A transzszilvanizmus időszerűsége és létjogosultsága mellett – mely iménti szófűzése szerint elválaszthatatlanul összefonódott Erdély autonómiájának, önálló államiságának eszméjével – újra és újra, élete utolsó éveiben is hitet tett. 1996-ban arról vallott, hogy ez a szellemi örökség „ma talán még jobban időszerű, mert rengeteg hely van ezen a földön, különösen Európában, ahol két-három nemzetiség él együtt. Többnyire kényszerűségből kerültek ebbe a helyzetbe, de mindegyik nemzetiség a maga életét szeretné élni. Svájcban meg lehetett ezt csinálni, tehát bizonyíték van arra, hogy nem képtelenség.”
A helikoni munkaközösségen kívül az Erdélyi Fiatalok című, Kolozsvárt szerkesztett „romániai magyar főiskolás lap” által 1930-ban létrehívott irodalmi csoportosuláshoz fűzték szoros eszmei szálak. Az erdélyi magyar irodalmat új korszakába átvezető folyóiratban a hatalomváltás után felnövekvő, az új körülményekre az idősebbeknél nyitottabb és fogékonyabb, a korszerű ön- és helyzetismeret igényével fellépő ifjú nemzedék hallatta hangját, keresett válaszokat a fasizálódó Európa és az erdélyi kisebbségi sors kihívásaira. Az 1920-as évek erdélyi magyar irodalma, melynek a történelmi regény volt a legjellemzőbb műfaja, a magyar és az erdélyi história régi századaiba tekintett, ott keresett menedéket és vigaszt a trianoni tragédiára. Az Erdélyi Fiatalok a nosztalgikus, meddő múltba révedés helyett a jelenbeli állapotokkal, a kisebbségi lét kihívásaival reálisan és kritikusan szembenéző irodalom kánonját hirdette meg. Egyik legnagyobb érdeme – a magyarországi népi írómozgalommal párhuzamosan – a szociográfia újraélesztése volt.
Az Erdélyi Fiatalok erős közéleti érdeklődése és nemzeti felelősségtudata Wass Albertet is magával ragadta. Az új nemzedék szellemi törekvéseinek ő volt az egyik legtipikusabb képviselője. Meggyőződésévé vált, hogy az erdélyi arisztokráciának a kisebbségi magyarság oldalán kell szerepet vállalnia. Ennek a meggyőződésnek a dokumentuma a Farkasverem című regény, amelyben a realizmus eszközeivel, nemzedéke szociografikus indíttatásának szellemében szomorkás, olykor ironikus hangon mondott ítéletet a korabeli erdélyi magyar arisztokráciáról, annak oblomovi restségéről. A művet gróf Bánffy Miklós biztatására írta meg, aki Erdélyi történet című regénytrilógiájában ugyanilyen lesújtó képet festett saját osztályáról – vele csaknem egy időben. Ez a társadalmi réteg csak a maga öncélú és suta szenvedélyeivel van elfoglalva, képtelen a közösségi felelősségvállalásra és cselekvésre. Az új hatalmi és politikai körülmények között – fogalmazott Láng Gusztáv„polgárosodnia és demokratizálódnia kellene, azaz magára öltenie a szorgalom, a munka és takarékosság polgári erényeit, nemkülönben az ehhez szükséges tanultsággal együtt az értelmiségi hivatástudatot, hogy e kettős példájával népének nevelője, a megmaradásért folytatott éles gazdasági és politikai (és nem utolsósorban nemzeti) küzdelemben irányítója lehessen”.
Még határozottabban szemlélteti az Erdélyi Fiatalok Wass Albertre gyakorolt erőteljes eszmei és morális hatását a Csaba című regény, amely a Trianon után felnőtt ifjú nemzedék tennivalóit jelöli ki. Rámutat, hogy a kisebbségi sors fokozott felkészültséget és elszántságot követel. Regényhőse ezzel a megnövekedett felelősség- és bátorságtudattal buzdítja az erdélyi magyarságot kitartásra és önvédelemre. Fileki Ferkó Csaba királyfiról szőtt gyermekkori álmai megkoptak ugyan, de jelentésük, üzenetük változatlan maradt. A nevében tömörödő jelkép – mutatott rá Fráter Olivér – nem a harcban megsegítő királyfit idézi, hanem a rendületlen és szilárd helytállás fegyelmét hordozza.
Ez a regény Észak-Erdély hazatérésének évében jelent meg. A következő négy esztendő első néhány hónapja az újraegyesülés eufóriájában, a többi növekvő szorongásban, félelemben és kétségbeesésben telt el, melyet Erdély zsákutcás helyzete és bizonytalan jövője motivált. Ez a kétségbeesés, Erdély olykor irracionálissá fokozódó, az illúziótlan helyzetfelmérés szükségének is ellentmondó féltése adott fegyvert a kezébe. 1943-tól a keleti fronton harcolt. 1944 februárjában hazatért, de szülőföldje védelmében ismét fegyvert fogott. Fegyverrel a kezében hagyta el Erdélyt. Legszebb és legfájóbb emlékeként a láthatár szélén tovatűnő, a történelem apokaliptikus viharában elérhetetlen messzeségbe sodródó erdélyi hegyek képét vitte magával a száműzetésbe, mélyen és kitéphetetlenül a szívébe rejtve.
Életének nagyobbik felét – több mint öt évtizedét – emigrációban töltötte. 1951-ig Németországban, majd 1998. február 17-én bekövetkezett haláláig az Egyesült Államokban kapott menedéket.
Kerényi Károly, a világhírű klasszika-filológus és vallástörténész, aki 1943 óta szintén svájci emigrációban élt, 1956 után menekült magyar fiataloknak tartott előadásokat, megosztotta velük a száműzetésben szerzett tapasztalatait, s kifejtette híres „kettős haza” elméletét. Tanúságtételét azzal kezdte, hogy a bujdosó sorsa évszázadok óta elválaszthatatlan tartozéka a magyar sorsnak. Tanítása szerint az idegenbe szakadt magyar a legszuverénebb értékeit tagadja meg, a világ eredendő sokszínűségének egy árnyalatát veszíti el, ha föladja identitását, asszimilálódásra törekszik, ugyanakkor le kell küzdenie az elhagyott szülőföld iránt táplált meddő, sorvasztó nosztalgiát, az elszigetelődés veszélyét is. A helyes arányérzék kifejlesztésével, kettős hűségével belső egyensúlyt, a külvilággal harmonikus viszonyt teremthet, tudatosítva a körülményeiből adódó lehetőségeket és előnyöket, összekötő hidat képezhet a régi és az új haza kultúrája között. Diaszpóra-helyzetünket, a szétszóródottság állapotát „tökéletes kétnyelvűséggel, a magyar nyelv el nem felejtésével és egy másik hozzátanulásával” a magyar lét alapjainak szélesítésére, a magyar szellem tágítására kell fölhasználnunk.
Wass Albert – már az idézett előadás elhangzása előtt is – hiánytalanul eleget tett Kerényi Károly intelmeinek. Úgy vált új hazája lojális, kötelességtudó, hasznos állampolgárává s nevelte azokká gyermekeit is, hogy szülőföldjéhez és nemzetéhez mindvégig hűséges maradt.
Az ötvennégy évig tartó száműzetés alatt magyar nyelvtudása meg is kophatott volna. Erre, néhány esetben nyelvcserére is, számtalan példát idézhetnénk. Az ellenkezője történt: amikor minden korábbinál gyötrőbb magány borult rá, soha nem tapasztalt erővel és frissességgel tört felszínre benne és formálódott esztétikummá műveiben a magával vitt anyanyelvi örökség.
A modern lélektan szabatos magyarázatot ad erre a jelenségre. Pfitzner Rudolf pszichológus egyik tanulmányában a saját tapasztalatai alapján is (az 1950-es évek elején Tollas Tibor zárkatársa volt Vácott) azt fejtegette, hogy a börtönben – s hozzátehetjük: bizonyos fokig a kisebbségi létben is, de még inkább a száműzetésben – megrendül vagy összeomlik „a korai tárgykapcsolatok bevetített, internalizált, lelki struktúrákká vált rendszere”, súlyos sérelmet szenved „az önbiztonság, önbecsülés, önérzet és a rájuk alapuló identitás (azonosság) érzése” is. „Tárgykapcsolatok alatt általában a személyes kapcsolatokat értjük – fűzi hozzá mindehhez magyarázatként –, amelyek az ember lelki életét, fejlődését, személyiségének struktúráját nagymértékben befolyásolják”. Különös jelentőséggel bírnak a gyermek- és ifjúkori élmények. Ezekben a léthelyzetekben az átlagosnál lényegesen többen fordulnak az irodalomhoz „mankóért”: az alkotás az „elmondás”, a „kibeszélés” funkcióját tölti be, a vigaszkeresés eszközévé, az emlékidézés, a fiktív kapcsolat- és otthonteremtés, az identitásőrzés mágikus közegévé válik.
Wass Albert lírája az emigráció időszakában előtte el nem ért magasságokba emelkedett. Levetkőzve az első köteteiben még tetten érhető idegen hatásokat, egyre inkább megtalálta egyéni hangját. Mindenekelőtt a bujdosás keserűségét, a szülőföld utáni nosztalgiát és a kritikai hazaszeretet érzelmi komplexumát megszólaltató műveiben alkotott maradandót. A bujdosó imája, az Üzenet haza, A láthatatlan lobogó, a Magyar cirkusz vagy a Nagypénteki sirató a legfontosabb huszadik századi magyar versek közé tartozik. Az utolsó kettő a magyar költészetben oly nagy hagyományra visszatekintő témát: a széthúzás, a testvérharc szorongató, kétségbeesett, nemzethalállal fenyegető vízióját rajzolja meg.
Regényeiben, melyeknek a száma ezekben az évtizedekben is örvendetesen szaporodott, egyre nagyobb nyelvi erővel, egyre virtuózabb szerkesztőkészséggel és jellemábrázoló művészettel idézte föl az elmúlt évtizedek megannyi emlékét, örökítette meg a száműzetés élményeit és tapasztalatait. A „megszépítő messzeség”, a honvágy mitikussá fokozta szülőföldje és hazája iránt érzett szeretetét, fénykoszorúba fonta Erdély s a tovatűnő gyermek- és ifjúkor emlékét. Mindez írásművészetében is felismerhető nyomokat hagyott: növelte világszemléletének, kifejezésmódjának megragadottságát, felejtőképességét a lényegtelennel és a jelentéktelennel szemben, fogékonyságát a lényeges és a jelentős iránt. Egyszerre alkotott eleven életű s jelképes sugárzású helyzeteket és hősöket. Különösen a tájleírásban remekelt. A Wass Albert-i stílus egyik legfőbb jellegzetessége és értéke az egyszerűség, az eszköztelenség és a metaforikus kifejezésmód utánozhatatlan kombinációjában rejlik. Tárgyiast és jelképest, életszerűt és filozófiai érvényűt, egyedit és általánost kapcsolt össze szinte észrevétlen természetességgel, a legegyszerűbb, legkeresetlenebb nyelvi-stilisztikai eszközökkel, az élőbeszéd irodalomba emelésével.
Láng Gusztáv már első regényében, a Farkasveremben megfigyelte, hogy a valószerűtlenben is képes volt felmutatni a valószerűséget. Később írt műveiben is magától értetődően tudta egybehangolni a valószerűt és a valószerűtlent, a lét törvénye, logikája szerint valót és a csodát, átlépve s eltüntetve a közöttük húzódó határokat. Mind a környezetrajzban, mind az eseményteremtésben, mind a jellemformálásban szigorú tárgyiasságra törekedett. Ezt a tartalmi-tárgyi elemekből felépített valóságot ugyanakkor át-átemelte a mesék, a mítoszok, a legendák, az irracionalitás szférájába. E képességét kamatoztatta például Elvész a nyom (1952) és Hagyaték (1985) című regényeiben, amelyek az evidencia fokán társítják a létezés emberi és isteni, materiális és spirituális dimenzióját, az alakokat egyszerre helyezik el konkrét történelmi közegben és lendítik át az időtlenség, a végtelenség, a mindenhatóság birodalmába. A Hagyaték igazságtevő, az erkölcsi világrendet megtestesítő főhőséről aligha lehet – és persze teljesen fölösleges is – eldöntenünk, hogy ő egy bölcs öregember, mindentudó sámán vagy maga az Isten. Wass Albert mágikus realizmusa Arany Jánosnak az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eltiprása után feltámadó hitéhez teremtett formát: „Nem mindig ember, aki sorsot intéz” (Magányban).
Az emigrációban is mindenekelőtt Erdély írója maradt. Bizonyítja ezt például A funtineli boszorkány című, 1959-ben megjelent regénye, amely a transzszilvanizmus legrelevánsabb és legtisztább megnyilatkozása egész pályáján. Okkal nevezhetjük a Tamási Áron alkotta Ábel-regény román közegbe helyezett és a szebbik nem képviselőjét középpontba állító változatának. Gyöngéd vonásokkal megrajzolt román hősnőjében, a boszorkányosan szép havasi lányban, a hegyek tanulatlan, bűvös hatalmú „pszichoanalitikusában” az Erdély iránti osztatlan, a nemzetiségi és felekezeti különbségeken felülemelkedő szeretet ölt testet. A valószerűt és a valószerűtlent ebben a művében kapcsolja össze a legtöbb leleménnyel, ez az egyik legfőbb forrása és összetevője a benne tárgyiasuló, kimagasló esztétikai, etikai és létfilozófiai értékeknek. „A történetetLáng Gusztáv szavaival – az idill és a tragikum, a szabadság és a fátum hangulata lengi át. Konfliktusait és fordulatait az a romantikától örökölt, a magyar népmesékben is kifejeződő, szenvedélyes, megingathatatlan hit formálja, hogy a világ fölött szigorú és áthághatatlan rend uralkodik, a jó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a rossz pedig büntetését.” Nuca éltető eleme – miként Szakállas Ábelé is – a szabadság, amely csak a természettel intim, már-már panteista viszonyban álló ember osztályrésze lehet. Erről beszélnek a lírai ihletű, az erdő, a hegyek, a vizek, a virágok rejtőző lelkét megidéző leírások is. Wass Albert Erdély-élményének, az erdélyi havasok misztikus világának valóságos enciklopédiája ez az alkotás, epikai életművének egyik remeke, önmagában is érvényes és jelentős nagyregény-központja.
A száműzetésben keletkezett erdélyi tárgyú alkotások közül meg kell említenünk még Adjátok vissza a hegyeimet! és Kard és kasza című regényeit. Az előbbi 1949-ben jelent meg, és a Jönnek! című, Észak-Erdély felszabadulását megörökítő regény párja: egy ágrólszakadt, korán árvaságra jutott juhászbojtár és szénégető sorsán keresztül bemutatja az országrész Trianon utáni életét, hazatérését és újbóli elvesztését. Az utóbbi 1974-ben látott napvilágot, s az 1930-as évek szociográfiai törekvéseit folytatja, a Mezőség és a Wass-dinasztia múltjával vet számot.
Az emigráció új szakaszt nyitott pályáján azáltal is, hogy aktív és jelentős újságíróvá avatta. A publicisztika különböző műfajaiban is értékeset alkotott. Élénk figyelemmel kísérte a magyarországi és az erdélyi eseményeket. A nyugat-európai és az amerikai demokrácia iskolájában megtanult érvekkel és eszközökkel, magas fokú tudatossággal és szenvedélyes szeretettel vált szószólójává, védőügyvédjévé üldözött, kifosztott, megalázott nemzetének. Szitnyai Zoltán értékelése szerint a nemzeti szellemű emigráció tengeren túli magyarjainak mozgalmi és irodalmi életében „vezéri szerepet” töltött be.
Az 1964-ben alapított Amerikai Magyar Szépmíves Céh elé hármas célt tűzött ki: az idegen földre kényszerült magyar szellemiség szolgálatát, a fiatal magyar tehetségek fölkarolását, végül a magyar érdekek idegen nyelvű képviseletét, amely más népeknek módot nyújt arra, hogy megismerjék „nemzetünket, veszedelembe sodort hazánkat, és értékének megfelelően megbecsüljék és megszeressék a magyart”. Ő is a nevét adta több kiadványhoz, amelyek a magyar érdekeket és nemzeti értékeinket népszerűsítették egy-egy világnyelven. Ezek a célok mintegy keresztmetszetét adják emigrációs tevékenységének.
Olykor második hazája mulasztásait és tévedéseit is számon kérte. Amikor Székely Ákos „páncélos kapitány” vietnami haláláról értesült, szemrehányásokat tett a későn ébredő Amerikának, hogy számos amerikai és nem amerikai áldozat vérével fizet azért, mert nem ismerte föl idejében az igazságot. Ennek az igazságnak az egyik szeletét így mutatta fel a Kanadai Magyarság 1967. augusztus 5-i számában: „azok, akik az első történelmi hibát a Duna-medence egységének szétforgácsolása által elkövették, tovább haladtak ezen a hibás úton az igazság ismerete nélkül, s az egész területet, a maga különböző nemzetiségeivel együtt olyan hatalom tartományává tették, melynek kultúrája, világnézete, gondolkodásmódja és életformája homlokegyenest ellenkezik azzal a kultúrával, gondolkodásmóddal és életformával, mely ezen terület népeit évszázadok óta szervesen kapcsolta Európához. Vagyis a nyugati kultúra és civilizáció keleti bástyáját odadobták egy újszülött keleti nagyhatalomnak, mely immár húsz éve sikertelenül próbál nyugati védőfalat építeni ezen a területen egy jellegzetesen keleti civilizáció számára... Európának ez a félreismert csücske kultúrájában, gondolkodásmódjában a nyugatihoz tartozik, gazdasági erejével a nyugatot van hivatva szolgálni, és fekvésénél fogva ezer éven át őrtállója volt nyugatnak.”
Az idézett mondatokra azért is figyelnünk kell, mert ma is kísért még a veszély, hogy hazánk Európa és Ázsia kultúrája között – Ady Endre és Kodály Zoltán szóhasználatát idézve – ismét ide-oda hányódó komppá váljon híd vagy mindkettővel összefüggő szárazföld helyett.
Wass Albert számos más erkölcsi és politikai intelme is érvényes és időszerű napjainkban. 1964. augusztus 29-én a Kanadai Magyarság hasábjain a „liberális” jelző alatt meghúzódó baloldalról fogalmazott meg keserű és ironikus gondolatokat. 1992-ben attól a „félelmetes lehetőségtől” szerette volna megóvni új életet kezdő népét, hogy „a jelen idők irányzatát követve, a nemzetközi tőke rabszolgájává váljon, nemzeti öntudatának végleges föladása árán”.
A legszebbet és a legfontosabbat pedig 1994-ben fogalmazta meg abban az üzenetben, amelyet a Kolozsvárt újraindított Erdélyi Szépmíves Céh készülő – végül meg nem jelent – emlékkönyvébe szánt: „Ezeresztendős történelmünk sok viharában megtanulhattuk már, hogy minden elveszhet: vagyon, család, élet, még a föld is kifordulhat lábunk alól, s kegyetlen sorsunk jeges lejtőjén világrészek távolába sodródhatunk. Mindent elveszíthetünk, csak egyet nem: azt, ami örökkévaló.
De mi lehet örökkévaló ebben a villámgyorsan változó világban? Az emberi lélek s mindaz, amit ez a szó magában foglal. Ezt még a világégések szörnyűségei se tudják kiirtani belőlünk. Mert a lélek örökkévaló. Nincs se helyhez, se időhöz kötve. Elpusztíthatatlan. Mert a lélek: Isten tükröződése bennünk, emberekben. Ez azt jelenti, hogy a Nagy Alkotó, Világ és Élet Teremtője és Ura belénk tükrözte saját képmását, s ennél fogva örökösei lettünk annak a lelki és szellemi örökéletnek, ami úgy ezen a világon és még ezen túl is az egyetlen élő örökkévalóság!
Krisztus urunkat latrok kínozták és latrok gyilkolták meg, és mégis örökkévaló és örök értékű minden szava, amit kimondott. Ezt az örökkévalóságot nem irthatja ki semmiféle hatalom. A mi erdélyi magyar örökségünk is hasonló ehhez, s ennek tudatát hordozzuk magunkban, lelkünkbe zárva, s ez a tudat végzi bennünk a »csoda dolgokat«.”
Ezek a gondolatok reménységgel töltik meg a szívünket golgotajárásunk, a szétszórtság, a testvérharc, a magyar Apokalipszis reménytelenségében.

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap