A ló a magyar mitikus hagyományban 1/2

Jankovics Marcell, v, 09/10/2017 - 00:08

 

 

 

 

 

Bajban vagyok a címmel. A ló gyűjtőnév esetlenül hat egy olyan emelkedett fogalomkörben, mint a mitológia. Mén, paripa, kanca, csődör, mi több, táltos, előkelőbben hangzana, de hát ezek nem gyűjtőnevek. Mitikus hagyomány helyett szívesebben írtam volna mitológiát, de hát a mitológia elnevezés rendszerezett mítoszkincset takar, ami Ipolyi Arnold és mások igyekezete ellenére sincs nekünk. Eleinknek, mint minden népnek, bizonyosan volt szájhagyományban élő mitológiája a kereszténység felvétele és a latinos írásbeliség átvétele előtt. Ami azonban abból írott formában ránk maradt, szétszórtan, töredékesen lappang a krónikás és mondai szövegekben, keresztény legendákká gyúrva, népmeséinkben, a néphitben és népszokásokban, a szólásokban és közmondásokban. Következtethetünk rá a régészeti leletekből is, valamint az összehasonlító vizsgálatokra támaszkodva, különös tekintettel mindarra, amit a rokon műveltségekről, jelen esetben a hajdan volt meg a ma is létező pusztai lovasnépekről tudunk. És mert mindaz, amit tudunk, az egykor bizonyosan létező magyar mitológiára utal, ezért azt, mint gyűjtőfogalmat a továbbiakban használni fogom. (A tudomány hivatalos képviselői is használják. L. Pócs 1997: 3o9skk.) A következőkben forrásai szerint csoportosítva próbálom meg legalább áttekinteni mindazt, amit a ló magyar mitológiai szerepéről tudunk.
Mitológiai szerepkörök
A  ló mitológiai funkcióinak rendszerezésében a Jelképtár megfelelő szócikkét követem.
A jégkorszakban az amerikai földrészről bevándorolt vadló már a háziasítása előtt jórészt az őshonos (rén)szarvastól kölcsönözte mitológiai, jelképi szerepét. A legújabb kutatások szerint a ló háziasításának központi színtere közel eshetett az ugor vagy finnugor őshazához (Veres 1997: 1o9skk, Vékony 2002: 109). Ha a két állítás bármelyike helytálló, és a magyarok ősei abban az időben valóban a mondott térségben éltek, akkor nemcsak az első lótenyésztők között tarthatjuk őket számon, de mint a „csodaszarvas (egyik) népe” a lovas mitológia megteremtésében is élenjárhattak. A ló szimbolikájához a szarvasmarháé is hozzájárult, különösen a délebbi területeken, akár a szarvas közvetítésével is. (A bika és a szarvas bizonyos körben máig felcserélhető jelképek.) Szép példái ennek a honi földből előkerült avar csonttárgyak díszítései, melyek életfát ábrázolnak, szarvasokkal illetve bikafejű lovakkal.
A mitikus ló ősképe a fekete vagy fakó vadló, annak is inkább a kancája, a Föld és a vizek mélyének, a sötétségnek, az éjnek, a Holdnak, a vegetációnak, a totemősanyának, a szexualitásnak és a halálnak, álomnak és mágiának a jelképe. A víz szülöttének képzelték. A tengeren túlról való, ámbár erről aligha tudtak a mítoszteremtők. Viszont az amerikai kontinenst Ázsiával összekötő jégkori szárazulaton átkelve a vadménesek útját mindenütt folyók keresztezték nyugat felé haladtukban (Léna, Jeniszej, Ob, Ural, Káma, Volga, Don stb). E folyók nyugati partján élők számára a ló valóban a víz szülöttének tetszhetett. A szarvas mellett a világfa(istennő) állatalakja, azoknak a mitikus méneknek párja, szülője, melyek a már domesztikált lovat képviselik a jelképek világában.
Azzal ui., hogy a ló hátára ült az ember, mitológiája is szembetűnően megváltozik. (Nem mindegyik korai lovasnép használta főleg hátasállatnak a lovat. Az indoeurópai, sémi népek többnyire hámba fogták, a pusztai nomádok, köztük eleink viszont inkább lovagoltak.) A mitikus hátasló rendszerint mén vagy paripa (herélt), fel van szerszámozva. Lovasa egyfelől a világosság képviselője, napisten, naphérosz, aki átsugározza rá a maga jelképiségét (pl. „tüzes”: arany, réz vagy ezüst, fehér illetve szürke lesz a szőre, miközben alapvető ismérveit (föld- és víz eleműségét, holdasságát, a szexualitás és a halál ambivalens képviseletét) megtartja. Mivel a világosság és a sötétség eleink keleti világszemléletében egyenlő erőt képviselnek - mitológiai ikerpár testesíti meg őket -, ezért a sötétség képviselői is lovon ülnek, rendszerint fekete, fakó, pej vagy vasderes lovon. A korábbi és újabb funkciók egymásra rétegződése miatt a sötétség, a gonosz képviselője maga is járhat ló képében.
A krónikás hagyomány és mitologikus párhuzamai
Legismertebb lovas mondánk, „a fehér ló mondája” a XIV. századi Képes Krónikában maradt fenn. Amint a krónikában olvasható, az Erdélyben megpihenő honfoglalók vezérei elküldik Kund fia Kusidot kikémlelni a Duna menti részeket. Kusid elmegy Szvatoplukhoz, a tartomány morva fejedelméhez, majd „a Duna vizéből megtöltötte kulacsát, perje fűből tömlőjét is megrakta, és a fekete földből is rögöket vivén megtért övéihez.” Miután amazok „meggyőződtek róla, hogy jó a föld, édes a víz” és a fű minősége is kiváló, Árpád  „népe között megtöltötte a Duna vizéből szarukürtjét, és mind a magyarok előtt ama kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte: adja nekik az Úr ezt a földet mindörökre. Szavait végezvén, felkiáltottak a magyarok: ’Isten, Isten, Isten!’” Ezután Kusidot „visszaküldték ama fejedelemhez, és földjéért küldtek neki egy nagy lovat arábiai arannyal bearanyozott nyereggel, aranyos kantárral. Látván ezt a fejedelem felette megörvendezett, azt vélte, hogy vendég módra küldötték neki ezt a földért. A hírmondó tehát földet, füvet és vizet kért a fejedelemtől. A fejedelem pedig mosolyogva mondotta: ’Legyen nekik, amennyit akarnak ezért az ajándékért!’ Így tért vissza a hírmondó övéihez.” Hallván Szvatopluk válaszát, Árpád népével bevonul Pannóniába, „de nem vendég módra, hanem hogy örök jogon birtokukba vegyék a földet,” és más hírmondóval azt üzeni Szvatopluknak: „Meg ne állj tovább semmiképpen azon a földön, amelyet megvettek tőled, mert a te földedet megvették a lóért, a füvet a kantárért, a vizet a nyeregért.” Még folyik egy darabig az üzenetváltás, végül fegyverre bízzák a döntést, melynek eredményeképpen Pannónia a magyaroké lesz. (Képes Krónika, 28. fejezet.)
A mondabeli eseményt a magyarok bejövetele részeként a Krónika illusztrálja is. A féloldalas miniatúra baloldalán Szvatopluk trónon ülve fogadja Kusidot, akinek térdeplő lovásza zablájánál fogva aranyos nyergű, nagy fehér lovat tart. Még egy fehér ló látható a képen, az, amelyiken Árpád ül. A ló testmérete és fehér színe egyaránt jelentősséggel bír. Az egykorú lócsontmaradványok és leírások alapján ítélve a honfoglalók előkelői nem kis borzas lovakon ültek, amilyen a Przewalski-ló és a mongol taki, hanem nagy és szép termetű  paripákon, amilyen az akhal-tekini türkmén ló. A fehér színű hátas a fejedelmek, vezérek kiváltsága volt. (Paládi-Kovács 1997: 100skk.) A Krónika miniatúráin vagy a középkori falképeken mindig a jó oldalt képviselő magas rangú személy ül fehér lovon. Szent László mondabeli fehér vagy hóka (holdas, csillagos homlokú) lovának a neve: „Szög” is az állat világos színére utal. Általánosságban a fehér szín, így honfoglaló eleinknél is, akik az aranynál – úgy tűnik – többre becsülték a fehér (szürke) ezüstöt, az isteni fény, a megvilágosodás, a tökéletesség, a testi, lelki tisztaság, az ártatlanság, a boldogság és a felsőbbség jelképe volt (l. a „fehér magyarok”, „Székesfehérvár”, „Gyulafehérvár” elnevezéseket).
„A fehér ló mondaköre évezredek óta ismert csaknem egész Eurázsiában, motivikája roppant változatos, de éppen a miénkben oly hangsúlyos (fejedelmi) fehér ló másutt alig vagy egyáltalán nem szerepel. … A meghódolásra való felszólításnak és az előre elhatározott cseles területszerzésnek kiterjedt mondaköréből …a Hérodotosz óta sokat idézett Dareiosz-féle üzenetváltás a leginkább mondai: a perzsa király követe útján földet és vizet kér a szkítáktól, akik gúnyból pockot, madarat, békát és öt nyilat küldenek: ha a király nem bújik földbe, mint a pocok, nem ugrik vízbe, mint a béka, és nem száll el, mint a madár, át fogják járni a szkíták nyilai. Ám Dareiosz ezt úgy értelmezi, hogy a szkíták a pocokkal átadták neki a földet, a békával a vizet, a madárral a száguldó lovat,” - a szkíták a kor híres lótenyésztői és exportőrei voltak - „nyilvánvaló tehát az önkéntes meghódolás, ennek megtagadása esetén pedig a támadás jogos.” (Katona 1997: 270.) A perzsák a fehér lovat az ősi árja eredetű Mithra istennek (a „Napba öltözött” Orion csillagképnek) szentelték. Dareiosz azért lehetett király, mert a jelöltek lovai közül az övé nyerített elsőként a kelő Napra. A párthus korban 20000 ló közül választották ki azt a hatalmas fehér mént, amit az istennek áldoztak a Mithrakana ünnepen. A harcosok, mielőtt hadba szálltak, lovuk sörényénél Mithrához imádkoztak. (Jankovics 1996A: 281.) Harmatta János említette nekem, hogy a fehér ló küldésről és a rajta szerzett földről szóló mondánk alapja egy ősi árja szokás lehetett. Hódító célú hadjáratok indításakor a támadó fél fehér lovat hajtott maga előtt az ellenség területére. Ez a mozzanat a lovat mintegy a csodaszarvashoz hasonló, jelképes vezérállatnak mutatja. Fehér vagy arany rendszerint a csodaszarvasok és más mitikus vezető állatok szőre is. Egykorú perzsa – magyar kapcsolatokról a kútfők, a nyelv és a régészeti leletek is tanúskodnak. Arab forrás (Dzsajháni) tudósit arról például, hogy a magyarok a perzsákhoz hasonlóan tűzimádók voltak.X
II. (XIII.) századi Gestájában Anonymus másként meséli el a történetet. Árpád a morva Szvatopluk helyett a bolgár Salán vezértől kér homokot, füvet és két korsót tele a Duna vizével, s küld neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét és sok egyebet, mindenből tizenkettőt. Anonymus azt is tudta, hogy eleink a perzsákhoz, uráli nyelvrokonainkhoz és a sztyeppei népekhez hasonlóan lovat áldoztak istenüknek. Ond, Ketel meg Tarcal, a Salán vezérhez küldött követség vezetői, útban a bolgár vezérhez „mintha pályadíjért futottak volna, sebes vágtában nyargaltak fel egy jó magas hegynek a csúcsára. … A három úr a hegy csúcsáról, ameddig a csak a szem ellát, körös-körül megszemlélte a földet; kimondhatatlanul meg is szerette azt, és mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint, egy kövér lovat ölve le, nagy áldomást csapott.” (Gesta Hungarorum, 14.) Az áldomás szó jelentése:  istenségnek bemutatott áldozat, lakoma kíséretében. A honfoglalók lóáldozati szokásáról a régészet is tanúskodik. Pogány eleink elhunyt előkelőik mellé rendszerint, bár nem mindig, a halott egyik lovának lenyúzott bőrét is eltemették, benne a koponyájával és végtagjaival, nyereggel, lószerszámmal együtt. Nyilvánvalóan abban a hitben cselekedtek így, hogy az elhunyt lelke majd a ló lelkének a hátán kel át a túlvilágra. Az áldozatként leölt ló húsát a gyászolók a halotti toron fogyaszthatták el.  László Gyula  A honfoglaló magyar nép élete című alapvető művében részletesen taglalja a lovas, lószerszámos temetkezés és a lóáldozat szokását, annak „szittya” előzményeit, párhuzamait, s a vele kapcsolatos hiedelmeket, sőt, arra is kitér, hogy a ló és a (rén)szarvas e tekintetben is megfelel egymásnak  (László 1944: 387- 396; 450skk).

Róheim Géza ennek kapcsán a következőket írja a manysi (vogul) szokásokról: „a természetfeletti lénynek bemutatott jellegzetes állatáldozat a ló, sőt, mi több, a fehérló-áldozat. … Bár manapság a rénszarvas a fő áldozati állat, a régi időkben ez valószínűleg a ló lehetett ezen a területen, mivel a Lúdfejedelem vagy Világügyelő-férfiú” (a manysi napisten) „fehér lovon lovagolt.” (Róheim 1984: 149.) Szibéria és Belső-Ázsia sámánhitű népei még ma is mutatnak be állatáldozatot, a kiválasztott lovat, szarvast vagy más állatot áldozófához kötik. A leölt állat húsát, vérét elfogyasztják, koponyáját és bőrét pedig egy szintén égre mutató, „kilövő” állványra akasztják. Erre azért van szükség, mert a sámán is fára mászva társalkodik az égiekkel, s lélekben az „égig érő fán”, azaz a Tejúton felkapaszkodva, illetőleg a fához kötött, fára akasztott áldozati ló lelkén lovagolva jut fel a felső világba. A magyar néphit szerint az udvarra szökkenő fehér ló halált jelent. A hiedelem visszavezethető a fehérló-áldozat említett céljára. Nyilvánvalóan úgy hitték, hogy a fehér szellemló azért jön, hogy a haldokló lelkét a Tejúton a másvilágra vigye. (A Tejút egyetemes képzet szerint az eget és a földet, a túlvilágot és e világot köti össze.)  A szertartás jelképes aktusainak mögöttes mitológiai tartalmát a Rigvéda segítségével fejthetjük meg. Indiában a tejnedvet kibocsátó fügeféléket, mint egykor mindenütt, ahol e faj megtalálható, a Tejút (a világfa) földi megtestesülésének tekintik ma is.  Az asvattha-fát (Ficus religiosa) a Rigvéda az ikerszülő tejútistennővel azonosítja. Mint Vjacseszláv Ivanov kimutatta, a fa neve (asvattha= „lófa”) kapcsolatba hozható a „lókötöző oszlop (asvajupa), „lóáldozat” (asvamedha), és az egyik ikeristen  (Asvin) nevével. (Jankovics 1991: 94, 124 skk). Az asvinok, vagyis az ikrek a Tejúton „járó” Ikrek csillagképet személyesítik meg. Anyjuk, Vivaszvat napisten felesége, kanca alakban szülte őket. Ez a védikus mítosz a mi csodaszarvasmondánk „lovas” változata, „fás” alakjában pedig meséink őrzik (pl. a Két egyforma testvér típusú mesék). Mint másutt már kimutattam, a Tejúton látható, tehát azzal azonos Szarvas csillagzat a mondabeli Eneh égi képmása, az őt üldöző Ikrek pedig csillagokba öltözött fiait: Hunort és Magyart „égitestesítik” meg (Jankovics 1996B: 25skk). A védikus mitológiában egy óriás csillagmén is szerepel, „akit” az asvinok isteni apjával azonosíthatunk. Visnu, akinek Vivaszvat napisten egyik hiposztázisa, „sugárzó lófejet öltött, mely a Védák lakóhelye volt. Az égbolt minden égitestével és csillagképével fejékévé vált … Miután a világegyetem ura felöltötte ezt a lófejjel felruházott alakot, … a világegyetem ura ott és akkor eltűnt, és az alsó régiók felé haladt.” (Santillana – Dechend 1995: 350). Ez a „tüzes” égi lófej a déli égbolt „tejóceánjában kószál” a védák szerint. Térben távoli, de indoeurópaiként rokon képzet a hajdani skandinávoké, mely a tejút-világfát, az Yggdrászilt Odin isten 8 lábú lovával azonositja. Yggdrászil jelentése: „Ygg, azaz Odin lova”. Hasonló értelműek azok a mi népművészetünkben is gyakori ábrázolások, amelyeken fát, oszlopot keresztező ló, szarvas, kecske vagy más tejet adó állat látható. E képzetkörbe tartozik az óegyiptomiak ég- és tejútistennőjének, Nutnak tehén alakja: Háthor anyaistennő is. (Ismeretes, hogy a rénszarvas- és lótenyésztő népek számára állataik teje ugyanolyan fontos táplálék, mint a szarvasmarha- és juhtenyésztőké.) Egy kaukázusi mese hőse nem az „égig érő fán”, hanem egy óriás szarvas agancsán megy föl az égbe. A szibériai ket és török népek az Oriont Szarvasfőnek nevezik. A Tejúton „járó” Orion a korai ókorban a déli égbolt csillagképe volt. Ma az égi egyenlítő az „övét” keresztezi. Lassú kiemelkedésére a déli „tejóceánból” a görög mítoszok is utalnak. A ló és a szarvas megfelelése valamint a fentiek alapján a „lófej” csillagzatot Orion egyik megjelenési formájának tekinthetjük (Jankovics 1997: 288-289). A fehér ló (mén vagy kanca) és a tejútfa a magyar mesékben is összekapcsolódik (l. alább). Feltevésem szerint e lóisten-ősre, ménapára utaló nyomokat őriznek krónikáink.
Anonymus a Gesta több helyén is ir egy bizonyos Marót vezérről, „kinek az unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt” (i.m.: 11). A „mén” jelző magyarázata: a méneknek, azaz csődöröknek kancaháreme, „ménese” van. Anonymus gesztáját bizonyára ismerte Kézai Simon mester, Kun László királyunk (1262–1290) krónikása, aki a csodaszarvasmondát elsőként jegyezte le. Kézai szövege így kezdődik: „Hunor és Magyar Ménrótnak elsőszülött fiai voltak,…” A Képes Krónika írója, Kálti Márk 100 évvel később, mintegy vitatkozván Kézaival, már úgy fogalmaz, hogy „Hunor és Magor, a magyarok ősei (nem) Nimród fiai voltak.”  A tagadószót a forditó toldotta be, a latin eredetiben nem szerepel: „Hunor et Magor, patres Hungarorum, fuerunt filii Nemproth (i. m. 4).” A betoldás oka az, hogy a szöveg folytatása nem egyértelmű, annak ellenére, hogy a krónikás előbb hosszan be is mutatja a kérdéses személyt, a bibliai Nimródot. Erre, ha nem őt tartaná a fiúk apjának, bizonyosan nem pazarolt volna egy szót sem, nemhogy egy egész bekezdést. Nimród „nagy vadász vala az Úr előtt”, és a babiloni égbolton az Orion csillagképet személyesítette meg. Az Orionról viszont tudjuk, hogy a lapp csodaszarvasmondában az egyik vadászként szerepel, s hogy az indoiráni műveltségben több szálon is „hozzátartozik” a ló. Ma már eldönthetetlen, hogy Kézai a Nimród nevet Anonymus Mén-Marótja nyomán magyarította-e, vagy attól függetlenül; netán a szóbeli hagyományban élt egy Ménrót nevű ősapa emléke, akinek – akár van köze Nimródhoz, akár nincs - a neve adott volna ötletet Anonymusnak a Mén-Marót névhez. A név mindazonáltal figyelmet érdemel. Ha a magyar és a hun nép monda-szerinti ősanyja szarvasünő volt, miért ne lehetett volna atyjuk mén? Annál is inkább, mivel a mesei és mondai hagyományban erre vonatkozó bizonyítékokat találunk, s emellett logikus is, hogy lovas népek lóapától származtassák magukat. (Totemősökre utaló hasonló nevek közül csak egyet említenék, a korai magyar történelemből ismerős besenyő Tonuzabáét, akinek a neve „Vadkan Apát” jelent.)

 

Folytatjuk...

 

Felhasznált irodalom
Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. Szent István Társulat, Bp., 1989
Berze Nagy János, dr.: Magyar Népmesetípusok I-II. Baranya Megye Tanácsának Kiadása, Pécs, 1957
Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága. Akadémiai Kiadó, Bp., 1978
Graves, Robert: A görög mítoszok I-II. Európa Könyvkiadó, Bp., 1970
Hoppál M. – Jankovics M. – Nagy A. – Szemadám Gy.: Jelképtár. Helikon Kiadó, Bp., 1990
Ipolyi Arnold: Magyar mythologia. Heckenast Gusztáv, Pest, 1854Ű
Ivanov, Vjacseszláv V.: Nyelv, mítosz, kultúra. Gondolat, Bp., 1984
Jankovics Marcell: A népmesék és a csillagos ég in: Kapcsolatok (szerk. Zelnik József). Népművelési Intézet, Bp., 1980
Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1991
Jankovics Marcell: A Nap könyve. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1996A
Jankovics Marcell. Ahol a madár se jár. Pontifex Kiadó, 1996B
László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Magyar Élet Kiadása, Bp., 1944
Katona Imre: A magyar honfoglalás mondaköre in: Honfoglalás és néprajz (szerk. Kovács László és Paládi-Kovács Attila). Balassi Kiadó, Bp., 1997
Paládi-Kovács Attila: A magyar lótartás jellege a honfoglalás korában in: Honfoglalás és néprajz
Pócs Éva: A magyar mitológia és Európa in: Honfoglalás és néprajz
Róheim Géza: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Gondolat, Bp., 1984
Santillana, Giorgo de – Dechend, Hertha von: Hamlet malma. Pontifex Kiadó, 1995
Solymossy Sándor: Hitvilág in: A magyarság néprajza IV. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1937
Veres Péter: A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései in: Honfoglalás és néprajz
Vékony Gábor: Magyar őstörténet – Magyar honfoglalás. Nap Kiadó, 2002   

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap