Ludmilla

Kondra Katalin, v, 02/10/2019 - 00:16

   Szokatlanul enyhe volt a december, amikor meglátogattam Erdélyben élő öreganyámat. Nagyon vártam már a találkozást, melyre a nagy távolság miatt csak ritkán adódott lehetőség. Miközben a változó tájat csodáltam, előre örültem a szabadságnak, mert nem sejtettem, hogy ez az utazás feledhetetlen emlékként örökre belém ég. Amikor a vonatról leszálltam, az idő sötét volt és komor, súlyos felhőket hajszolt a déli szél, csapadék nem hullott, csak pár száraz falevél gurult zörögve a lábam előtt. Az utca kihalt volt, sehol egy ember.

Hirtelen azt kívántam, hogy bárcsak valahonnét előbújna egy kutya, hogy megugasson, hátha akkor feléled a falu, olyan ijesztő volt az a némaság. Öreganyám házához érve, óvatosan nyitottam ki a kaput, és lassú léptekkel mentem végig az udvaron.

Az ablak alatt azonban megálltam, hogy bepillantsak. Láttam, öreganyám a tüzet élesztgeti.

Megkönnyebbülve nyitottam ki az ajtót, mire ő ráncos arcát felém fordítva szótlanul meredt rám, és fakókék szemeit elöntötték a könnyek.

–Isten hozott csillagom —borult a nyakamba. Válláról lecsüngő nagy fekete kendőjével majdnem beborított.

–Voltál valahol? —kérdeztem tőle, miután jól megölelgettem.

–Temetésen—válaszolt szűkszavúan.

–Ki halt meg? —érdeklődtem, miközben lepakoltam nehéz csomagomat.
–Ludmilla.

–Ludmilla? Milyen különös név, valószínűleg közel állhatott hozzád, ha elmentél a temetésére.

–Nem volt senkije, talán én voltam az egyetlen barátja szegénynek—mondta öreganyám szomorúan. –Az emberek gonoszak, mindenféléket beszéltek róla, de én biztosan tudom, hogy ártatlan volt.

–Mesélj, mi történt? —biztattam, miközben igyekeztem olyan tapintatos lenni, amennyire csak lehetett, bár oldalamat fúrta a kíváncsiság, mert mindent tudni akartam.

A kályhában a parázs időközben meggyulladt, beleharapott egy fába, melynek lángja megvilágította a sötét szobát, öreganyám levette válláról a kendőt, majd a tűz fölé hajolt, mintha nem akarna beszélni Ludmilláról.

Akaratát tiszteletben tartva hallgatásba merültem, időközben teljesen besötétedett. Öreganyám nem szerette égetni a villanyt, annál inkább gyertyákat, mécseseket, ezek fényénél rakta oda főni a vacsorát, majd rumos teát öntött mindkettőnknek, és előkerült az elmaradhatatlan áfonyás pite, ami mellett lassan oldódni kezdett a hangulat.

Éjfélre járt az idő, amikor sok egyéb mese után, végre beszélni kezdett Ludmilláról.

„Ludmilla januárban került a faluba, nem tudni honnét jött. Zárkózott nő volt és gyönyörű, legalább is a férfiak szerint. Én nem találtam a külsejében semmi rendkívülit, rövid, fekete haja volt, borostyánszínű nagy szemei, a bőre fehér, orcája rózsás, termete átlagos, de volt benne valami. Ezt nem tudom elmagyarázni, mert ezt érezni kellett, és aki a közelében volt érezte is. Emlékszem, amikor először találkoztunk a pataknál. Mindketten gyógyfüveket gyűjtöttünk, amikor megláttam őt, szinte rátapadt a tekintetem, úgy vonzott, mint a mágnes. Köszöntött, én vissza köszöntem, azután bemutatkoztam neki, de ő csak a nevét mondta. Másodszor a templomban láttam, illetve hallottam. Ekkor kezdődött el valami, amit a faluban boszorkányságnak neveztek. Ludmilla énekelt, persze nem egyedül, hanem együtt a tömeggel, de a hangja életre kelt és mindent betöltött. A férfiakat megbabonázta. A farsangi bálon, ahol az egész falu jelen volt, azt vettem észre, hogy a férfiak keresik a társaságát, noha ő sem megjelenésében sem viselkedésében nem volt csábító. Pár hét múlva Veres Jolánt kisírt szemekkel látta valaki bemenni Ludmilla házába, ebből aztán elindult a szóbeszéd, hogy Jolán férje, István félrelépett a szirénnel, mert ettől kezdve csak így emlegették Ludmillát. Valami alapja lehetett a szóbeszédnek, hisz magam is láttam, hogy István a farsangi bálon gyakran oda ült Ludmilla mellé, aki barátságos beszélgetésbe elegyedett vele, egyszer még táncoltak is. Állítólag attól fogva a férfinak nem volt sem éjjele, sem nappala. Idegesen járkált fel-alá, nem tudott se enni se dolgozni, eközben pedig egyre gorombábban bánt Jolánnal. Jolán ekkor felkeresett engem, mint a falu füvesasszonyát kért, hogy adjak neki valami főzetet, minek segítségével az ura megszabadulhat a szirén kötelékéből, mert bizonyos volt abban, hogy ez áll a háttérben.

-Miből gondolod, hogy Ludmilla minden bajotok oka? — kérdeztem tőle.

-Margit néni, hiszen ismer minket, tudja milyen nagy volt a szerelmünk, hiszen Margit néni hozott össze bennünket —tört ki könnyekbe a fiatalasszony. Igaza volt, mert régebben csináltam néhány szerelmi kötést, de csak olyan esetekben, ahol láttam, hogy a felek összeillenek és esély van egy boldog kapcsolatra. Ilyennek tűnt akkor az István és Jolán között kezdődő vonzalom, én csak rásegítettem. Éreztem, hogy Jolán azt várja tőlem, mentsem meg a házasságát, én azonban sehogy se tudtam Ludmillát okolni a történtek miatt, ezért azt tanácsoltam, menjen el hozzá, beszéljen vele.”

–Mi lett azután? —fokozódott a kíváncsiságom, mert egy baljós szerelmi viszony kezdetét véltem felfedezni öreganyám elbeszéléséből.

–Tragédia. István egyre soványabb lett, majd ágynak esett és meghalt —folytatta öreganyám, akin láttam, hogy nagyon megrázták az események. –A temetésre Ludmilla is eljött. Távol állt meg, távol a gyászoló tömegtől, de a hangja elért a sírig. Szívszaggató hangon énekelte a „megkörnyékeztek engem a halál félelmei, az ő fájdalmai” kezdetű gyászindulót. Jolánt a bánat szerencsére érzéketlenné tette minden kívülálló hatással szemben, a tömeg azonban felhördült.

-Hogy merészeli? —súgtak össze többen is.

Elejét akartam venni a kitörni készülő botránynak, ezért odamentem Ludmillához és felajánlottam, hogy hazakísérem. Karon fogva vezettem, szinte tántorgott, otthon aztán leroskadt a díványra és percekig csak zokogott. Ezalatt készítettem neki egy gyógyteát, megitattam vele, miután kissé megnyugodott beszélni kezdett. 

-Margit néni tudja-e ki vagyok? —kérdezte nagy szemeit rám függesztve.

-Te vagy Ludmilla, egy magányos asszony —válaszoltam.

-Nem. Én egy démon vagyok —emelte fel a hangját.

-A démonok nem ilyenek —mosolyodtam el.

-Mindenki meghal, akit szeretek —zokogott fel, majd folytatta. Nem akarom a szerelmet, én nem. Folyton menekülök, rejtőzködök, de mégis megtalál. A férfiak mind belém szeretnek, aztán…

-Mi volt közted és István között?

-Azt mondta, a hangom csábította el. Azt is mondta, hogy meglátta a lelkem, csukott szemmel, mert engem csukott szemmel kell hallgatni. Olyan gyönyörű volt, amit mondott. Így még nem beszélt hozzám senki, és fázott a szívem egyedül. Úgy-e az még nem baj, ha az ember szerelemre vágyik?

-Az nem baj —vigasztaltam, —bizonyára nem tudtad, hogy Istvánnak felesége van.

-De tudtam, csak azt nem, hogy az mit jelent. Gondoltam, csak énekelek, nem teszek azzal semmi rosszat. Sokszor órákon át énekeltünk együtt, egymás lelkét simogattuk a dallal, aztán beszélgettünk, más nem történt köztünk.

-Elhiszem —szólaltam meg elgondolkodva. –István veled valami olyat élt át, ami a házastársak között szokatlan. Őket lekötik a hétköznapok gondjai, egész nap terheket cipelnek, estére elfáradnak és már nincs kedvük egymáshoz. Te nem akartad, mégis magadhoz láncoltad Istvánt azzal, hogy melletted megnyílt egy új dimenziója a szerelemnek. Ez veszélyes dolog, Ádám és Éva is boldog volt, amíg meg nem ízlelték a tiltott gyümölcsöt.

Az emberek általában boldogan leélik egymással az életüket, amíg elhiszik, hogy ők egymásnak a legjobbak.

-Mit tegyek Margit néni? Mindez nem azért történt, mert én akartam. A hangom az oka mindennek? Ha így van, elnémulok —mondta és az arca olyan mély fájdalomról tanúskodott, hogy beleborzongtam.”

–Többé nem hallottátok énekelni? —kérdeztem és a szívem összeszorult.

–Így van. Ludmilla hallgatott a templomban, de az utcán is úgy járt-kelt mintha valóban megnémult volna, ez aztán újabb szóbeszédre adott okot. Sokan állították, hogy az orvosra is kivetette hálóját, pedig szerintem azért látták ott olyan gyakran, mert a lelkiállapota miatt megromlott az egészsége.

–Azért halt meg, mert beteg volt? —kérdeztem.

   Öreganyám szeméből egyre szaporábban hulltak a könnyek.

–Úgy halt meg, mint a középkorban a boszorkányok. Elégett a szerelem máglyáján, mert féltékenység szülte gyűlöletből valaki rágyújtotta a házat.

Aznap éjjel azt álmodtam, hogy én vagyok Ludmilla, majdnem ugyanaz történt velem is, ami ővele, de mielőtt a lángok elborítottak volna, felriadtam. Az átélt borzalmak hatásától félájultan feküdtem a szőnyegen, mikor öreganyám rám talált. Sem anyám, sem az orvosok nem tudják, hogy mi némaságom oka, csak egyedül ő.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap