Lukáts János: Anyám, 1956… (megemlékezés)

Lukáts János, k, 10/24/2017 - 00:03

 

 

    

Kedd volt, sugaras, szép őszi délután.
A rádióban déltől kezdve félóránként mondták be, hogy engedélyezik vagy megtiltják a tüntetést. A műegyetemi ifjúság hívta rokonszenv-tüntetésre a budapesti egyetemeket. (Lengyelországban a nyár óta zavargások folytak. Az új lengyel pártvezér, Gomulka – jóarcú, magas, kopasz lengyel – szembefordult a sztálinizmussal is, meg Hruscsovval is. Vonzó példa volt ez, sokaknak riasztó példa. Amit a lengyelek csinálnak, az Magyarországon mindig figyelemre tarthat számot, – ezt tudtuk. És meg akartuk mondani nekik, hogy egyetértünk velük. Nézz oda, már többes számban beszélek!) Igen, kértek engedélyt előre, a hatalom, a belügyminiszter (Piros László, nomen est omen!) kétségbeesetten keresett formai kifogást. Aztán úgy gondolták, jobb engedélyezni, az egyetemisták úgyis megtartják a tüntetést. Igaz is, a dátum: 1956. október 23.

Kevés volt másnapra a tanulnivaló, nyelvtanból valami kis írásbeli, majd este megcsinálom. Előtte elmegyek úszni egyet, – gondoltam. Elindultam a villamos­ megállóhoz. Döbbenten álltam meg az utcasarkon. A Bajcsy-Zsilinszky úton, az út­ testen zárt csoportok meneteltek. Minden csoport élén tábla az egyetem, a tanszék nevével: Műegyetem, Bölcsészkar, Jogi Kar, Közgazdasági Egyetem, Természettudo­mányi Kar. Zászlók, táblák, föliratok. Kokár­dák a melleken. Rendezők a csoportok előtt és mellett. Diákok, tanárok együtt. Néhol – tétovázva – egy-egy rendőr. Ilyet még ők se láttak. Néhány elakadt villamos árválkodott a tömegben. A járdaszélen kí­váncsiak. Nem léptek a menetelők közé: nem mertek, nem akartak, nem is enged­ték őket.

Szövegek, jelszavak. Sose hallott jelszavak. Jelszavak, amiket mindannyian ismer­tünk, de eddig csak titokban mondogattuk odahaza. Suttogva, félve. Most pedig itt, hangosan, az utcán. “Aki magyar, velünk tart!” Az emberek nem mertek egymásra nézni, mégis – az összevillanó tekintetek valami hihetetlen dologról árulkodtak. Tizenhárom éves gyerek voltam, ott álltam a felnőttek között, éreztem: nem vagyok kisebb senkinél, éreztem: része vagyok a tömegnek, az erőnek. “Új kormányt! Nagy Imrét a kormányba!” Féltek vajon, akik ezeket a jelszavakat kiáltották? Igen, bizto­san féltek. Tudták, az életükkel játszanak, de legalább is a szabadságukkal, a karrierjükkel. Ezért tegnap még kizárták volna bármelyiküket az ország összes egyete­méről. Külön-külön ma is, tudták. De így, együtt! “Kossuth címert akarunk!” Rejte­get­ te, akinek még volt igazi Kossuth cí­mere, hármas határral, négy folyóval, koro­nával vagy anélkül. Helyette azt a sarló-kalapácsos címert használtuk, amelyet a köznyelv “poloskának” nevezett, olyan kerek volt a formája. Azt nem szerettük, az nem kellett. “Munkásoknak kenyeret, Rákosinak kötelet!” – a jelszó rímelt, aki megformázta, ismerhette az illegális mozgalom jelszavait. “Le a Sztálin szoborral!” Sztálin meghalt, a szobra itt maradt, rettegett csizmája és zubbonya a város fölé magasodott. A templom helyén, amelyet leromboltak, hogy fölépüljön a szobor. Én voltam néhány éve még abban a templomban egy hideg, téli esküvőn. Hihe­tetlen, hogy a templomot lerombolták, hihe­tetlen, hogy ma szobor áll a helyén: Sztálin. Jó szobor volt, élethű, jóságos bajuszos fej, előrenyújtott kézzel. Talán ettől a jóságos mozdulattól volt olyan félelmetes: Én jót akarok nektek, ti pedig? Hát, ha nem kell a jó, akkor… “Nagy Imrét
a kormányba! Sztálin szobrot Dunába!”

A szo­bor belopózott a köztudatba, ez már a jelképek sajátossága! “Honvédeknek magyar ruhát!” Orosz ruhát hordtak és partizánsapkát. Nem kell, semmi se kell. Minden másképp kell. “Ez a kérdés Pesten, Budán: Hová lett a magyar urán?!” – az okosok bólogattak, tapsoltak is. Az ostobábbak egymástól kérdezgették: Hová lett? – Persze, elvitték az oroszok!

És Kossuth-nóta, és Gábor Áron, soha nem éreztem addig, hogy mit jelent a közös éneklés, micsoda erő árad ebből a száz évnél öregebb, elcsépelt, eldünnyögött dalból. Most megtisztulva, pengeélesen harsogott az utca fölött. Újabb csoport jött, tele lányokkal, tele zászlókkal, ők kiáltották először… én tőlük hallottam először, valahol a Hajós utca sarkán: “Vonul­ jon ki a szovjet!” Úristen, de hiszen ez forradalom! Ilyet nem szabad mondani! Ezért, igen, ezért lőni fognak! – gondoltam és reszkettek a lábaim. Széjjelnéztem, váll a váll mellett, sűrű sorokban álltak a járda­ szélen, embercsoportok meneteltek az út­ testen. Nem katonás szigorúsággal, de fegyelmezetten, zártan, mint akik összetartoznak. “Gyertek velünk!” – hangzott a hívás. És én elszaladtam.

Rohantam haza, a lakásajtóban ütköz­tem anyámba, aki éppen a keresésemre indult. Kapkodva, egymás szavába vágva beszéltünk. Én mondani kezdtem a nyelvtanleckét. – Majd megírod, kisfiam! – anyám két kokárdát vett elő a “szentélyből”, a zsebébe tette és elindultunk. A sarkon túl tűztük föl: – Nem kell, hogy ezek lássák! – A Nagykörúton állt a forgalom, a munka­ idő vége felé járt, Újpest és Angyalföld felől a villamosok öntötték a munkásokat. A tö­meg percről-percre nőtt a Szent István kör­ úton, a rendezett csoportok összetorlódtak meg szétszakadtak. Körülfolyta őket az emberáradat. Szürkéllett az utca, a tömeg lassan a Margit híd felé haladt, beláthatatlan volt előre is, hátrafelé is. Rendezők mondták, az egyetemekről egyes csoportok csak most indulnak, a Keleti pályaudvar felől is, a Duna-parton is. “Gyertek velünk!” és az emberek jöttek. Lelkesen és magától értetődően, voltak kíváncsiak, akik hagyták a tömegtől sodorni magukat. Többen vol­tak már a szürke, munkásruhás népek. Akik reggel még dolgozni indultak, este bevásárolni, aztán haza. Igen, a legtöbben így gondolták.

Már a hídról láttuk, a Bem tér színültig tele emberekkel. A Bem szobor körül zász­ lók. Zászlóerdő, most értettem meg, mit jelent ez a szó. És a többi: szabad – nem szabad, tömeg, nép, tüntetés. Nem szervezett rendezvény volt, amit utáltunk: – “Álljunk be, elvtársak, a sorba. Most indulunk, elvtársak, most megállunk.” Itt a tö­meg maga döntött arról, hová megy, merre fordul. A Duna-parton, egy bérház első emeletén valamilyen üzem működött, talán nyomda, a munkások mind a bal­konon. A zászlót akkor tették ki az ablakba. Ősz hajú, szürke köpenyes asszony lé­pett a zászlóhoz, egy erőteljes mozdulattal kitépte belőle a Rákosi-címert és az utcára dobta. A tömeg tomboló lelkesedéssel fogadta. Akkor láttam először közepén-tépett zászlót. Talán mások is. A téren len­gő zászlókból is kitépték a címert. Valaki beszélt a szobor talapzatáról, alig hallottunk bármit is. Csak a gesztusok, a hangfoszlányok. “Magyar–lengyel barátság!” – bele-belesüvöltött a hangzavarba. A tér hátsó oldalán laktanya volt, az ablakban egymás hegyén-hátán a kiskatonák. Integettek, zászlókat, kendőket lobogtattaik. Éljeneztek és őket is éljenezték. “Új ruhát
a honvédeknek!”
– persze magyar ruhát. Nyoma se volt, hogy féltek volna. Pedig katonák, mögöttük, a laktanyaudvaron talán fegyverben áll egy másik egység. Hihetetlen és valószerűtlen volt mindez. És valahogy mégis – olyan természetes. Az egyedül lehetséges. Valaki szavalt a tömeg fölé emelkedve. A szobron, a vállakon, egy pad támláján? Valamelyik fiatal színész, én Sinkovitsra emlékszem, mások Besse­nyeire. A Szózatot mondta, alig értettük, a tömeg vele szavalt, aztán a Talpra magyart, a verset elsodorta a refrén. És a Margit hídon még mindig érkeztek, a Lánchíd felől is, a Duna-parton is, bizonyosan a hévvel is, az óbudaiak.

“A Parlamenthez! Halljuk Nagy Imrét!” – talán valamelyik szónok indítványa volt.
A tömeg most már visszafelé hömpöly­gött, a Duna pesti partján. Anyámra néz­tem, a hajában nemzetiszínű szalag volt, ott a téren osztogatták. Sodródtunk a tö­meggel, vissza a Parlament felé. A nyelvtanlecke füstbe menni látszott. A városra ráereszkedett az októberi este. Az Alkot­mány utca teljes szélességét elfoglalta a tömeg. A korábbi zárt csoportoknak már csak a töredékei voltak meg. Ők egymásba karoltak, tábláikat őrizték, zászlóikat len­gették. “Függetlenség, szabadság! Nem vagyunk mi fasiszták!”

A hatalmas Kossuth Lajos tér feketéllett az emberektől. A lámpák egyszerre kialudtak, az áramszünet a kor megszokott jelensége volt, pont most és pont a Par­lament előtt, – ebben nyilvánvaló volt a politikai szándék. Fáklyák gyulladtak itt-ott. A tömeg Nagy Imrét éltette és követelte. Nagy Imre nem jelentkezett. Más se, senki se. Mintha kihalt bagolyvár lett volna az óriási épület. A tömeg nem tágított, a jelszavak, az énekek, a szavalatok kifáradhatatlanok voltak. A Parlament középső tömbjének déli balkonján egyszerre mozgás támadt, a sötétben alig láthatóan egy köpcös férfialak jelent meg. Nagy Imre.
A tömeg éljenezte, aztán elcsendesült, várta a szavait. Akit hónapok óta áhított, akit órák óta követelt.

Sötétben, hangosítás nélkül, tétovázva állt ott Nagy Imre. Rossz és szerencsétlen beidegzések dolgoztak benne. Papírról, mikrofonba, fölvezényelt tömegnek – igen, spontánul, rendkívüli helyzetben – nem. – “Elvtársak!” – kezdte, ahogy egy pártérte­kezleten. A tömeg lehurrogta. Talán nem is őt, inkább az “elvtársakat”. Nevettek az “elvétett szón”, ő is nevetett, ez oldotta a feszültséget. Aztán csak beszélt Nagy Imre, semmit se hallott a százezres tömeg a hatalmas, sötét téren. Nyugalomról, rend­ ről szólt semmitmondó szavakat. Meg­ győződés nélkül és meggyőzés nélkül. A tömeg elunta, nem ezt várta. Ugyanazt az üres, általános frázist kapta, amiből annyira elege volt mindenkinek. És mindenkiből, aki ilyet mond. Nagy Imréből is. Szavait elnyelte a Kossuth nóta, az “Új kormányt!” Egyszerre belesüvöltött a tér mo­rajlásába egy új jelszó, másképp skandálható és másképp szóló, tapintat nélkül való és kőkemény: “Ruszkik haza!” A tömeg elszörnyedt, – és átvette a szót. Akár a mennydörgés, dübörgött végig a kormányzati negyeden, az Alkotmány utcán, a Nádor utcán, a Szabadság téren. Meg­ hallották és megértették, akik nem fértek be a Kossuth térre, akik a környező utcákba szorultak, a lakók, akik az ablakokban, a balkonokon zsúfolódtak. És bizonyosan meghallották és megértették, akik a pártbizottság közeli palotájában üléseztek most is, szervezkedtek és tétováztak, sor­ tüzet követeltek és már régen menekülni készültek. Nagy Imre ekkor már nem volt a Parlament erkélyén.

“A Rádióhoz! Olvassuk be a követe­ lé­seket!” – a nap során többször elhangzottak ezek a követelések, egy új Tizenkét Pont. Az egyetemiek pontjai, a szöveget stencilezett papírokon osztogatták, szór­ták, egymás kezéből tépték, zsebbe rejtették, kevesellték, sokallták. – “A Sztálin szo­borhoz! Döntsük le a bálványt!” – a tömeg kettéoszlott. Az egyetemisták a Rádióhoz vonultak, ők voltak a tudatosabbak, a fe­gyelmezettebbek. Kis utcákon vonult a nép, keresztül a Belvároson. A rendőrség talán reménykedett, hogy így eloszlik, szétszakadozik a tömeg. A csoportok újra találkoztak és egyesültek, a Rádióhoz hömpölygő emberáradat érkezett. Anyám és én, mi a másik csoporttal mentünk.

Végig a Nagymező utcán, aztán a Sztá­lin úton vonultunk, ledönteni a Sztálin
szobrot. Az okosok most is okoskodtak: – “Azt nem lehet ledönteni!” – mondták. – “Az úgy van megcsinálva, hogy csak dinamittal!” – érveltek, lemosolyogtak. De azért mentek. Mentünk. Az iskolánk előtt mentünk el, az iskola persze este üres volt és sötét, bennem mégis furcsa érzés tá­madt. Hogy kerülök én ide? És hol van most vajon Farkas tanár úr, magyartanárunk és szeretett osztályfőnökünk? Aki a tavasszal “csak a tanmenetnek megfelelően” tanította Vörösmarty Harci dalát (“A síkra magyarok! / Fegyvert ragadjatok!”). És hol van Ábrahám tanár úr, aki huszonhat éves volt (mint maga a költő), és eljárt a Petőfi Kör gyűléseire, és másnap, a törté­ne­lem­ órákon szájtátva hallgattuk beszámolóit? És hol az osztálytársaim, a többi tizenhárom éves? Már a szovjet követség előtt lépdeltünk, a követség összes ablaka zárva, egyetlen fényfolt ki nem szűrődött odabentről. Vajon lesnek ki ránk? Vajon lőnek ki ránk? Félnek, nem félnek? Menekülnek, vagy éppen bosszút forralnak?
A tömeg felemás érzéssel vonult el a szovjet követség mellett. Hallgattunk? – nem. Lelkesen harsogtuk a jelszavakat? – azért azt se. Csak túl lennénk már rajta. Túl voltunk! Öt-tízezren lehettünk. A hozzáértők mondták, hogy annyian.

A szobor ott sötétellett a fejünk fölött. Szinte kísérteties volt a csönd, a Városliget fekete árnya a szobor mögött. Szemben vele a Mémosz székház nehézkes fehér kockája. Reflektor villant föl és a szoborra szegeződött. Létrákat hoztak, emberek mász­tak fel a szoborra. Közülünk valók, a Mémoszból, ki tudja? Teherautók érkeztek, köteleket hoztak, hidegvágót, nagykala­pácsot, semmit se ért. A tömeg harsogott és éljenzett. Aztán elfáradt, többen a föld­ re ültek. A szobor körül föl-fölvillant a he­gesztőpisztoly halványkék lángja. És egyfolytában zengett és döngött a kalapács, a csákány, nyikorgott a feszítővas. Valaki egyszerre a Mémosz székház homlokzatára mutatott: – “Le a vörös csillaggal!”
A tömeg átvette a jelszót, a székháziak már a tetőn voltak, a csillagot alig érték. Hurkot vetettek rá föntről-alulról. Húzták, hosszú vasrudakkal ütötték. A csillag egyik tartócsavarja eltört, oldalra billent a hatalmas csillag, aztán újabb rántás és újabb ütés, a csillag különös libegéssel sodródott lefelé öt emelet magasból és az aszfaltra csapódott. A tömeg ujjongva fogadta, mi­közben egy másik, nagyobb zuhanásra várt.

Újabb teherautók érkeztek, drótkötelek feszültek a szobor nyakán, karján és derekán. Az autók erőlködtek, a drót­kötelek fémes csattanással elpattantak, a szobor nem mozdult. Aztán az egyik lábát csak kikezdte a hegesztőpisztoly. Nem szépen, nem a talpánál, ott vasbeton volt. De a csizma fölött. Széles lyuk keletkezett a bronzon. Beszélték, hogy a Sztálin szoborba beöntöttek több budapesti szobrot, amelyeket 1945 után eltávolítottak, Gör­ geyt, Tisza Istvánt, Pázmányt. Lerombolt templom, ledöntött szobrok. A mieink. És itt a tettes. Ő. Az emberek nem tágítottak. A másik lábszár is csikorgott, aztán meg­ olvadt, aztán puhán hajolni kezdett. A szo­bor talapzatáról az emberek leugráltak, a teherautók felbőgtek, a kötelek ismét meg­ feszültek. A szobor megmozdult, ar­cá­val mintha a földre nézett, kezével mintha a földre mutatott volna. A tömeg szélesívben széjjelszaladt. Menekültek Sztálin elől, még egyszer, utoljára.

Puhán dőlt előre, és iszonyú csattanással ért földet a szobor. Karja, feje a kocka­ kövek közé nyomódott, csonkán maradt két lába a talapzat aljához támaszkodott, a levegőbe meredt. A teherautók húzták, a szobor oldalra, aztán a hátára fordult. Eltorzult kezével ismét fölfelé mutatott. A ta­lapzaton csak egy pár bronzcsizma ma­radt. A vörös márványon fekete fölirat: Sztálin.

 

Tántorogtunk a fáradtságtól, nyolcadik órája vonultunk és toporogtunk, étlen-szomjan voltunk. A földalattin riadtképű, néma emberek. – “Gerő beszélt!” – súgták egymásnak, de úgy, hogy mindenki hallja. – “De hiszen Gerő Jugoszláviában van! – Csak volt! Hazajött, a Keletinél beszélt… Fasiszta csürhének nevezte… Az volt az első szava… És rendkívüli állapot…” Kúsz­tak, repkedtek a szavak, az arcokon fe­szültség és rémület. Anyám lekapta a ha­jából a szalagot, zsebregyűrte. Szó nélkül szálltunk le, az emberek szó nélkül utaztak tovább.

 

Szerda reggel korábban keltem a szo­kott­nál, igen, a nyelvtanlecke miatt. Valami különös csönd és valami különös zaj nyugtalanságot keltett bennem. Budapest nem csöndes hétköznap reggel, most csönd volt. De ez a kattogás, ez a fémes kelepelés időnként. És a tegnap, az álomnap, valóban álom volt csak…?

Egyetlen jármű se volt az utcán, a troli se járt. Miért? Váratlanul diákcsoport, zász­lók, táblák. Újra? Még mindig. Néztek föl az ablakokra, talán harmincan voltak: “Gyertek velünk!” De ez mintha segélyki­áltás volna! És ez a zaj… Egyszerre világosodott meg agyamban, mi a zaj. Lőnek, fegyverropogás. A béke gyermeke voltam, nem maradt háborús emlékem, puska­ lövést csak moziban hallottam-láttam. Most a Bajcsy felől hallatszott, meg a Nagy­ körút felől. Csak elszórva. “Gyertek ve­lünk!” Nem mentünk.

A rádióban Beethoven. Meg indulók. Negyedóránként hírek, vagy inkább közle­mények. Zavaros tartalmú alkalmi beolvasások arról, hogy semmi baj. Arról, hogy már csak “elszigetelt fegyveres csoportok kétségbeesett kísérlete…”, meg arról, hogy “aki leteszi a fegyvert, az büntetlenül elvonulhat”. És hogy “a rend fokozott helyreálltával” nyitnak a boltok, újraindul a munka. Egy óra múlva ugyanezek a hírek, vagy teljesen mások. A könyörgés és a fenyegetés mondatai váltották egymást. És a valódi hírek nyilvánvaló elhallgatása, eltagadása, elferdítése. A hallgató hülyé­nek nézése és pimasz kioktatása. Az “elszi­getelt csoportokat” mintha mégse sikerült volna elszigetelni. Kik ezek a csoportok? “Huligánok, rovott múltúak, horthysták és hitleristák” – vajon miért nem tudtunk róluk mindeddig? És honnan lett fegyverük? És kik az elszigetelők? És hol? Miért hallatszik fegyverdörgés minden irányból? Mi lett a tegnap esti százezres tömegből? Ha ezek harmincan együtt maradtak, bizonyosan mások is. Ezek fegyvertelen budapesti egyetemisták, lányok és fiúk, magyar zászlókkal, ezek nem horthysta katonatisztek!

A diákcsoport elvonult, másik csoport jött, katonai teherautók, rendőrautók. Lé­pésben lopakodtak, és süvöltve száguldoztak. Páncélautók, magas oldaluk befelé hajlik, benne katonák kuporognak. Nyol­can, tízen? Kezük görcsösen szorítja a fegy­vert, a gitárnak nevezett dobtáras gép­pisztolyt. A vezetőülés fölött golyószóró. Ennyit “a gyerek is tud”! Rémülten vesszük észre: ezek oroszok. A páncélautó megáll, pontosan a házunk előtt. Az oroszok le­ húzódnak, a fegyvercsövek az ablakokra merednek. Az ablakok mögött emberek. Egy rossz mozdulat – ahogy mondják. Anyám és én az ablak négyszögében. Mozdulatlan célpontok vagyunk. Az orosz szeme és az én szemem összevillan. Bele­ látok a fegyver csövébe. Aztán nekilódul az autó.

A rádiót tegyük ki az ablakba! Hogy hallják a felhívásokat “az elszigetelt csoportok”. Gyermeteg ötlet. Kitesszük a rádiót. Mindenki kiteszi a rádiót. Ordít a város fölött a Beethoven. A jobb érzésűek le­ halkítják, csak a közlemények idejére hangosítják föl. Újabb páncélautók. És tankok. Sose láttam tankot. Megvadult, száguldó acélbikák. Izgalmas látvány, rettenetes látvány. Nem filmkellék. Nem játéktank, mint a karácsonyfa alatt. Nekem soha se volt játéktankom, se játékpuskám. Tessék, most itt a valódi. Rohamlövegek, mint a tankok, csak a tankok elegánsabbak. Az orosz, olyan bordázott sapkában, ott les ki a tank belsejéből. És robog, és dübörög, fehér csíkot kapar a szürke kövezeten. Az októberi falevelek csörögve kavarognak a tankok után.

Anyám sír, nem nagyon. Retteg, nagyon. – Mi van apáddal? – kérdezi. És számba veszi az ismerősöket, a rokonokat.
A városban és vidéken. Igen, halljuk a rádióban: vidéken is. Ott is “az elszigetelt csoportok”. Már vége, már semmi. Miért, mi volt, aminek már vége? Ha nincs sem­ mi, mit kell ezen bemondani?

Éjszakára kijárási tilalom, ilyet se hallottam még. De reggel 8-tól este 6-ig szabad kijárás. Munka nincs, iskola nincs, az em­berek ellepik az utcát. Talán így akarják mutatni, hogy nincs veszély. Van veszély, a távolból lövések hangja. Az emberek félnek, azért emberek. De emberek, azért kíváncsiak. Futnak a lövések elől, futnak, amerről a lövések szólnak. Statárium, a ré­mület szava. Ha rend van és béke, minek statárium. “A torkodra hurkolnak statáriumot!” – jut eszembe az unásig harsogott induló.

Csöngetnek, osztálytársam, Török Micu az. – Szenzációs híreim vannak! – és el­ mondja, amit a rádióban hallott. Meg amit a Szabad Európán hallott. Meg amit az utcán hall az ember. Az oroszokról, a kar­ ha­talmistákról. Meg a veszprémi páncé­losokról, akik már közelednek Budapest felé. “Helyszínelni” hív, anyám nem enged, aztán csak elmegyünk. Teherautók az ut­cán, az egyetlen közlekedési eszköz. A villamosok eltűntek, ahol maradtak, kifordulva a sínekből. De hiszen ezek barikádok!
A villamoskocsik oldalán golyónyomok, le­ szakadt áramszedők, föltépett ülések.
A teherautók döcögnek, de járnak, emberfürtök a platón, kapaszkodó gyerekek. Időnként egy-egy sorozat, az emberek a mellékutcákba, a kapualjakba menekülnek, aztán vissza a körútra.

A Nagykörúton változatlanul távoli fegyverropogás. Arra megyünk Micuval, időnként egymásra pillantunk, nem fél-e… a másik. Újságok, egyoldalas röplapok, kapkodják, óránként változik a “helyzet”. Békítő fenyegetések, követelések, híradások vidékről, a városból, az egyetemekről. Mondják, a Kilián laktanyánál “harcok vannak”. Arra megyünk, de csak egy darabig, a Rákóczi útnál nem engednek tovább. Karszalagosak, nemzetőrök, katonák, ren­dőrök. De nem is merünk tovább menni.
A Szabad Nép székház ormáról is leverték a vörös csillagot, meg a felirat egy részét is, maradt: ...A. NÉP. Az épület fala tele golyónyommal. Az éjszaka idáig vonszol­ták a teherautók a Sztálin-szobrot, ott hever a mellékutcában. Odamegyünk, fűrésszel, hidegvágóval darabokra vagdalják, osztogatják. Találgatják az emberek, a szobor melyik része lehetett. Felszabadult öröm és vidámság. A bizalom hírei és rém­ hírek, aztán kiderül: a rémhírek nagy része igaz, a bizalom hírei légből kapottak. A Ki­lián felől dörögnek a fegyverek. A Keleti felől is. Mondják, a Széna téren is harcok folynak, meg a Lánchídnál. Meg a Móricz Zsigmond körtérnél. Mi visszaindulunk, a Jászai Mari térnél, a park bokrai között, be­ ásva nehézgéppuskák, amelyek a Bel­ügy-minisztériumra irányulnak. Vagy a Mar­git hídra? Mondják, a Honvédelmi Miniszté­riumnál is vérfürdő volt. Arra nem megyünk, az félelmetes környék.

Halálos fáradtan érek haza, anyámmal olvassuk a “zsákmányt”, az újságot, a röp­lapokat. Felkelés, forradalom, polgárhá­ború? Mi ez, ami itt folyik? A forradalomnak olyan szovjetbarát íze van, a polgárháború pedig hiteltelen. Igen, felkelés, a leigázottak talpraállása. A másik szó a zsar­nokság, csodás múlt századi zamata van, lehet félni tőle és lehet utálni a zsarnokságot. A rádió egyre az ablakokban, a hírek riasztóak és ellentmondásosak. Nagy Imre beszél, alig van hitele a szavainak, kormányátalakítás, pártértekezlet. Nem átalakítani kell, nem értekezni. A rádió – mondják, – nem is Pestről ad, hanem valahonnan vidékről. Mert itt, a Bródyban tönkretették, hogy a felkelők ne használhassák. És hogy tegnap este a Rádiónál is sokan meghaltak. Mesélik, ott kezdő­dött… A kerten át szivárogtak be az épületbe a karhatalmisták. Fölfegyver­kezve. És szó se volt beolvasásról, csak időhúzásról, fecsegésről. A sportriportert küldték ki, hogy csitítsa a népet. Ő pedig az olimpiáról beszélt, hogy “Amikor a fiúk…” – kifütyülték, elkergették. A válasz: sortűz, bele a tömegbe, felülről…

A forradalom első napja. Különös forradalom ez, nincs vezére, vagy inkább: ve­zéreszméje van. Az “elég volt”, a szabadság, a hazaárulók és a tányérnyalók eltávolítása a hatalomból. Az idegen katonák és idegen eszmék kizavarása. Magyar politika, magyar érdekek. Aminek hitele van, amit szeretünk, amit elfogadunk. Ennél többet aligha tudunk, mi, tizenhá­rom évesek. A felnőttek se. Vitatkoznak, vagy inkább mindenki szabadon mondja a véleményét. Az utcán, ahol eddig csak hallgatni mert, vagy az előírt jelszavakat is­mételni. Most lelkesedik mindenki és be­ szél. Magának fogalmazza meg, amit gondol. És a másiknak, aki meghallgatja. Pontatlan hírek, gyermeteg hitek, ezekből áll egy forradalmi főváros első napja. Lázas szemű, kialvatlan csoportok, két napja az utcán. – Nem tesszük le a fegyvert! – de nincs is kinek, a nagyhangú fenyegetések mögött csak az arcnélküli rádió áll, ember vagy fegyveres alakulat nem. Egy-egy elrohanó rendőrautó, egy-egy felböffenő tank, amelyik halált oszt. Sok, sok a halott.

Holnap délelőttre tüntetésre hívnak a Par­lament elé. Ahol tegnap is voltunk. Röpla­pokon, falragaszokon, a rádióban is. El­ szánt­ság, félelem és kíváncsiság. Mint aki nem hiszi, amit lát. Pedig el kell végre hinni. El­hi­hető, kézzelfogható valóság. Véres valóság!

 

Borús idő volt október 25-én. Eső szemerkélt, aztán elállt. Anyám nem akart a Parlamenthez menni, kérte, én se menjek! Ha forradalom, ha történelem, ott a he­lyem. Azért… – se anyám, se Török Micu –, egyedül valahogy mintha féltem volna. Húztam az időt. Fél 11 körül aztán csak elindultam, tíz perc tőlünk a Parlament. Kevés volt a járókelő, de a tér felől em­berzaj, és teherautók hátát láttam. Valahol a Báthory utca elején jártam, úgy két-háromszáz méterre a Parlamenttől…

Iszonyatos ágyúdörej, géppuskaropogás és emberen túli üvöltés. Hosszan és kegyetlenül szólt a fegyver, reszketett a föld. Keményen kattogott a géppuska, bele-belebődült a tank. Reszkető kézzel öleltem egy platánfát, percekig mozdulni se mertem. Onnan hallatszott minden, onnan a Parlamenttől. Ha negyedórával előbb megyek, közöttük vagyok. És még mindig szólt a fegyver, rövid sorozatok, egy-egy lövés, mintha vonagló túlélőkre lő­nének. Mentőautók szirénáztak, talán ren­dőrautók vijjogtak, ki tudta már a han­gokat ebben a rettenetben megkülönböztetni. Aztán a csend, amelyik iszo­nyúbb volt a fegyverdörgésnél is. Az em­berek a zárt falak mögé menekültek, most ismét óvatosan megjelentek az ablakokban, volt – onnan, hátulról láttam –, aki hason csú­szott ki a balkonra, hogy körülnézzen.

Nemzetőrök moccantak óvatosan és búj­tak elő tétován a teherautók mögül. Közelebb merészkedtem, már egészen a Kossuth tér sarkáig. – “A tetőről… Bele a tö­megbe… Gépfegyverrel, egymás után… Ott rejtőzködtek… Rengeteg a halott…” – mondogatták egymásnak az emberek. Egye­ sek a lövöldözés zajára rohantak elő, mások meg a hirtelen bekövetkezett csendre.

Két ember, talán mentős, hozott valami alaktalan tömeget, csorgott a vér belőle, a te­herautó platójára tették. Aztán egy má­sikat, sokat. Élőket és halottakat. Emberek, asszonyok sikoltoztak, a Földművelési Mi­nisztérium falának dőltek, az árkádok alól von­ szól­ták ki a halottakat, a vérző sebesülteket.

A téren tankok, körülöttük a földön ha­lottak, egymáson és magányosan. Zász­lók, kitépett közepű és a kövezetre hullott zász­lók. Halottakat vonszolók és élők után keresők. A járdaszélen zokogók, akik fejüket a térdükhöz szorították. – Eredj haza, kisfiam! – vállamra tette a kezét egy vihar­ kabátos nemzetőr, és szelíden hátba ta­szított.

Reszkettem és szavam se volt, anyám már mindent tudott, a rádió mindent bemondott, a házbeliek mindent tudtak, az utca megtelt a parlamenti vérengzés híreivel. Iszonyatos harag gyulladt az em­ berekben az ávósok ellen. A minisztérium fedezékéből, a háztetőről sortüzelő gyil­ kosok ellen. A halottakat órákig hordták. Mondják, nem is az oroszok lőttek. Ott voltak a téren, a tankjaikban, ők inkább “tiszteletet parancsolni” vonultak föl, a diákok beszélgettek az orosz katonákkal. Minden diák tudott oroszul, magyarázták nekik a forradalmat, “druzsba” volt… Ami­kor megszólaltak a gépfegyverek, állítólag maguk az oroszok kiáltozták a tüntetőknek, hogy a tank melyik oldalára bújjanak. És, hát, ha onnan lőttek, akkor az épületben kell legyenek! A vastag tölgyfa kapuk zárva maradtak, bevehetetlen erőd volt az FM, hogy hol és mikor vonultak, szöktek ki belőle a tettesek, sose derült ki. Aznap láttam életemben először véres halottakat, akik talán helyettem haltak meg, akkor dördült meg először fegyver a fejem fölött, amely nekem is szólt, akkor láttam először egy város rémületét és haragját, egy nemzet nyomorúságát és egy nemzet erejét. Lehet, hogy aznap lett vége a gyermekkoromnak?

Dél felé kisütött a nap, éles fényében újságárusok kiáltották a hírt: “Új kormány! Nagy Imre kormányt alakított! Gerő Ernő lemondott és a Szovjetunióba távozott!” – kapkodtuk az újságot. Ingyen adták, szór­ ták, én a Nyugati előtt szereztem egyet. Lapozgattam, mint a nagyok. Mondták, az új kormányban helyet kell kapni az ifjúság képviselőinek is. És ahogy meglátták az új kormánylistát, az értők dühödten tépték össze az újságot: – Ez csalás! Ezek ugyan­ azok a gazemberek, akik eddig voltak! – ki­áltották. – Nem azért haltak meg annyian, hogy ezek átmentsék a hatalmukat. Gyil­kosok! Vesszen Gerő! – öklök a levegőben, hiába állt szovjet tank a Nyugati előtt is. Az orosz nem félt. Tudta, hogy most nem ellene szól a népharag. És mosolygott, és integetett. Ez már majdnem rokonszenvessé tette. Itt most másról volt szó.

Délutánra némiképp megnyugodtak a kedélyek, a halottakat elszállították, a se­ besültek elvonszolták magukat, vagy kór­ házba kerültek. Hallottuk, a kórházak teljes erővel és létszámmal dolgoznak. Többször hangzott el fölhívás, hogy minden orvos és nővér jelentkezzék a munkahelyén. És: Adj vért! – soha ilyen igaz nem volt az elcsépeltnek vélt frázis. Anyámmal délután csak elindultunk a Parlament felé. Most is álltak még teherautók és nemzetőrök a tér sar­kán, de csak mint akiket ottfelejtettek. Az emberek tétován közeledtek, és támolyogva távoztak. A térre nem lépett senki. Féltek oda menni, ahová délelőtt odalőttek? Féltek a holtak nyomán járni? Vagy valamiféle rettenet tartotta vissza az em­be­reket a járdaszélen? A Földművelési Minisztérium árkádsorában a falra, nagy be­ tűkkel valaki krétával felírta: – Itt magyar diákok vére folyt!

Anyám napokig nem lépett az utcára.

 

Péntek és szombat, a napok, az ese­mények összefolynak. A kijárási tilalom tart, de napközben mindenki az utcán. Közle­kedés nincs, mindenki a legősibb eszközt veszi igénybe: gyalogol. A népharag máris elsöpört többeket az új kormányból. A kormánnyal alig törődnek, Nagy Imre az egyetlen, aki iránt van bizalom. Ez aztán óráról-órára fogy, és növekszik. Plakáthá­ború a főváros utcáin. Primitív sokszorosí­tásban röplapok, karikatúrák, jelszavak, mésszel-csirizzel fölragasztva a házfalakra, a hirdetőoszlopokra. Nagy Imre és a sül­lyesztőből most előkerült Kádár János a sze­replői a plakátoknak, az utált Rákosi és Gerő, a gyilkos Szuszlov és Mikoján, de már ott a legendássá vált új név: Maléter Pál, a Kilián laktanya parancsnoka. És a diák­ figu­ rák, a munkásalakok, fegyverrel a kézben, szépek, erősek, fogják egymás ke­zét, ma­gasabbak mindenkinél. Azért az oroszok is megkapják a magukét: “Akár­ milyen kedves vendég, Tíz év múltán untig elég!”

Döbbenten vesszük észre a hirdetőosz­lopokon a heti moziműsort. Kit érdekel forradalom idején a mozi. Senkit. De a filmplakátok…, mintha a történelem rendezte volna arra a hétre a moziműsort Buda­ pesten. “Véres út”, hirdeti az egyik film címe, gondos kezek vörös festékkel még rá is segítenek. “Átkozott pénz”, a “pénz” szót áthúzták, helyette három nagybetű riaszt az “átkozott” után: ÁVÓ. És a leg­döbbenetesebb: egy film, amelyet sose lá­ tott senki, de a címét egy város őrizte meg emlékezetében: “Ne fordulj vissza, fiam!”

Teherautók az utcákon. Kenyérrel, tejjel, krumplival, – hozzák reggel és délután, osztogatják ingyen vagy fillérekért. Az autó­kon táblák: “Az éhező Budapestnek” vagy “A forradalmi fővárosnak”, utána falunevek, városnevek. Elképesztő távolságokból, Zalából, Szabolcsból. Bekecses parasztemberek osztogatják a kenyeret, melléje egy mosoly, egy kézfogás. Hírek. – “Nálunk még van liszt… Nálunk nincsenek oroszok… Nálunk az ávósok… A mi forradalmi bizottságunk…” Néznek és látnak, teli autóval érkeznek, teli szívvel, hírekkel fölpakolva utaznak haza. – Holnap megint jövünk! – búcsúznak, de bárki fölszállhat, fölugorhat az autóra. Ha éppen abba a városba akar valaki levelet-csomagot kül­deni, elviszik. Becsületszóra. A becsület föl­ értékelődött Magyarországon.

Betört kirakatok, összelövöldözött üzlet­ helyiségek. Némelyikben fedezék is volt egy darabig, a Kálvin tér sarkán, a presszóban, napokig géppuskafészek működött. A ki­ra­katüveg hiányzik, az áru érintetlen, rajz­ szöggel egy papirost erősítettek középre: “Magyar ember nem fosztogat!” Az em­berek nézik, helyeselnek, és természetesnek veszik. Máshol papírdobozok, benne pénz, apró, de papírpénz is, táblácska: “Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy  így gyűjtsünk az elesettek hozzátartozóinak!” Egy kirakatban apró párna, a párnába párttagsági jelvény szúrva, mellette cédula: “Nekem ebből elég volt!” További párttag jelvények, további cédulák: “Nekem is! Nekem is!” – Mutatják egymásnak az emberek, nevetnek, tapsolnak hozzá. Van, aki akkor lép oda, kihúzza a kabátja hajtókájából a saját jelvényét és mellétűzi. Él és lélegzik az utca. Szenve­déstől és lelkesedéstől hangos.

Emberek beszélik, hogy sortűz volt Mosonmagyaróváron, száznál is többen haltak meg, az egyik alföldi városban repü­lőgépről lőttek a felvonulók közé. Sztálin­ vá­rosban tucatnyi áldozat. Mondják, mennek ki az oroszok, Záhonynál egészen összetorlódott a tankhadoszlop. Mások ellenben arról suttognak, hogy Beregsuránynál befelé szivárognak. Tiltakozni kell, intéz­kedjen a kormány, szóljanak Maléternek, majd az kikergeti őket! És egyébként is, hol a magyar hadsereg? Alig látni katonát az utcákon. Mondják, a legtöbb laktanyában összetartás van. Igen, magyarázzák, borzasztó volna a testvérháború. De borzasztó a védtelenség is, legalább néhány had­ osztály. Mert az oroszok barátsága és a pillanatnyi fegyvernyugvás…, csak ameddig nekik úgy tetszik.

Örömmel látjuk, a Sztálin utat a legszebb névre keresztelték át, a neve mától: Magyar Ifjúság Útja. És vadonatúj újságok, már a címük is: Igazság, Magyar Függet­ lenség, Magyar Honvéd. Az Igazságban jelenik meg a forradalom csodaverse: “Piros a vér a pesti utcán”. Az ember háta bor­ sózik, a keze ökölbe szorul, a szeme meg­ telik könnyel: “Kire lövettek összebújva, / ti, megbukott miniszterek? / Sem az ÁVH, sem a tankok / titeket meg nem mentenek! / S te, ki szívünkre a nép nevében / szuronyt szegeztél, merre futsz? / Gyilkos volt a kezed már régen, / Gerő Ernő, csak ölni tudsz?!” Emberek olvassák, szavalják, megtanulják. Az újságok átveszik egymástól. És a vége: “…te kicsi ország, / el ne felejtse, aki él, / hogy úgy született a szabadság, / hogy pesti utcán folyt a vér!” Viszem haza az Igazságot, szinte a “keb­lemre ölelem” a verset. Apám nyit ajtót…

Meséli, égtek a nyugtalanságtól, már csütörtök délután hallották a parlamenti vérfürdő hírét. Hárman, pestiek, péntek haj­nalban útnak indultak. Vonat nem volt, gyalogoltak Salgótarjántól Hatvanig. Hat­van­ban az oroszok fegyvert kínáltak nekik, úgy tudták: ők már hamarosan úgyis indulnak haza, a készletet kiárusítják pénzért, pálinkáért. Apámék a hatvani vasútállomás várótermében bóbiskolták végig az éjszakát, nagy nemzetközi jövés-menésben. Hajnaltól délutánig aztán tehervonatok döcögtek velük Pestig. Együtt volt a család, öröm a bajban, öröm az örömben. Este hallottuk a rádióban, Győrben megalakult a Dunántúli Forradal­mi Bizottság. – A fél ország szabad! – mondogattuk, a remény jó ízével szájunkban. És most már biztosan hamarosan itt lesznek a veszprémi páncélosok is.

Másnaptól apámmal jártam a fővárost, meghökkent, megriadt a látottaktól. – El­ vitted a gyereket tüntetni? – kérdezte anyámtól, szinte szemrehányóan. De hol voltunk már attól a négy nappal korábbi tüntetéstől, azóta egy világ fordult meg, azóta egy ország lett szabad! Vasárnap déltől visszaállították a rádióban a déli harangszót, a fél évezredes magyar hagyo­mányt, amelyet néhány éve betiltottak. Magyar zászló, Kossuth címer, énekelhető Himnusz – Isten áldásával.

Vasárnap délután váratlan vendég csön­getett: legidősebb unokabátyám érkezett Vácról, föltarisznyázva. Keresztanyám küldte süteménnyel, tojással, sült csirkével, üveg borral, – hátha éheznek a pestiek.
A pestiek csak hírekre éheztek. Unoka­ bátyám mesélt. Vácon a börtönből a forra­dalom kiszabadította a politikai elítélteket. A felkelők bátrak voltak a szabadság kihir­detésében, de féltek a fegyverektől, a börtönőröktől, meg a börtönőrökre is föl­ ügyelő ávósoktól. Féltek, hogyha kitárul
a börtönkapu, lőni fognak a szabaduló, rabruhás foglyokra. A börtönkapu kinyílt, fegyver nem dördült, a szabadulók néhány lépés után mégis szaladni kezdtek. Örö­mükben, félelmükben. A váciak a kapuk alól meg az ablakokból hívták be házaikba a többszáz csíkosruhás foglyot, egy pillanat alatt civilruhába öltöztették őket a sajátjukból, a rabruhát pedig elégették.

Meg azt is mesélte, hogy az ávósok a rabok kiürült celláiba húzódtak, ott bizto­san nem keresik őket. És másnap a köz­törvényes gonosztevőket is szabadon en­gedték, állítólag még biztatták is őket, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták, hogy “kompromittálják a felfordulást”, tetteiket meg majd enyhítő körülményként fogják beszámítani. Örültünk az elsőre hallottaknak, nevettük a másodikat, dühöng­ tünk a harmadikon. A zsarnokság össze­ esküvése.

Hétfőn reggel mintha új városba léptünk volna, romeltakarító brigádok, a há­zak­ban polgárőrség. Most már beszélték, hogy kiszabadultak a köztörvényesek, hogy “beszivárogtak” a nemzetőrségbe, hogy fegyverhez jussanak. Terv szerint ment a dolog, nem a mi terveink szerint. Pártok alakultak, sok párt, túl sok párt. Az 1948-ban betiltott pártok mind újjáalakultak. Mi, tizenháromévesek egypártrendszerben nőttünk föl: párt – vagy nem párt. Lehet, hogy kell több párt is, – békében. De nem forradalomban, nem a törékeny béke napjaiban. És ha mindenáron új párt kell, legyen a neve Magyar Egység Pártja. Egy, egyetlen párt, amelyik minden erőt tömörít. Ezt így beszéltük Török Micuval, kis híján meg is alakítottuk a magunk kí­vánta pártot, – harmincharmadikként.

A Hétfői Hírlap vezércikke Véres Lap volt, emlékeztetőül a Tiszta Lapra, aho­gyan alig néhány hete indult. Megjelent az Irodalmi Újság, Emelkedő nemzet volt Németh László írásának címe. És írtak bele mind, akiknek volt írnivalója az elmúlt tíz évről, az elmúlt alig egy hétről. Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Veres Péter. És mások. Nem forradalmárok voltak ők, inkább a tör­vé­nyességért szorító polgárok, írástudók. – Ezek félnek! – mondtam apámnak, kicsit fölháborodva. – Igen, kisfiam, félnek. Eb­ben az országban mindenki fél. Ezt a né­pet megtanították félni. És mégis kiáll, és mégis tollat vesz a kezébe. És leírja a gondolatait, – reszketve. Aki nem fél, az ostoba. Aki nem fél a szovjet tankok és a magyar ávéhá árnyékában, az elmebeteg. De aki fél, és mégis szólni mer, és tenni mer, az derék ember. – Igen, valami ilyesmit mondott apám, talán nem is egyszerre mondta mindezt, hanem a napok során összesen.

 

Összefüggő, folyamatos ágyúdörgésre riadtunk november 4-én hajnalban. Tankok dübörögtek minden irányból, gépfegyver kattogott, a páncélautók harci alakzatban vonultak. Ezek nem fenyegetések, nem helyi akciók, ez a Vörös Hadsereg. Éreztük, vége mindennek.

A rádióból ismét csak Beethoven szólt, indulók, a fegyverropogás a gyászzenén is átszűrődött. Nagy Imre beszélt, rövid, megrendítő kiáltvány: “A kormány a helyén van!” A kormány nem volt a helyén, már kormány se volt, – ezt mindenki érezte. Aztán a rádió elhallgatott, az indulók is. Órákra. Amikor újra megszólalt, már Kádár János beszélt. Azt mondták, Szolnokról be­ szél, aztán azt, hogy Ungvárról, valamelyik szovjet laktanyából. Mindegy volt.

Tankok lőtték végig az utcát, rémülten menekültünk a fürdőszoba védelmébe, anyám halkan imádkozott, apám hango­san szidta az oroszokat. Bekopogtak, hogy menjünk le az óvóhelyre, apám kijelentette, ő életében többet nem hajlandó óvóhelyre bújni. Mások is a lakásban maradtak. Mindenki a rádió mellé húzódott, a Szabad Európát hallgattuk. Sóhajtozó kéz­ tördelés, tanácstalanság és semmitmon­dás volt a “szabad világ” kínálata. Ahogy a költő írta később: “álszent röfögés”.

Délután hüledezve hallottuk, hogy a házunk padlásán fölkelepel egy géppuska. Lőttek a Nagykörút felé, a vonuló tan­kokra, meg az utcánkba tévedt páncél­ autókra. Vajon kik lehetnek, és hogyan kerültek ide? Reszkettünk az életükért, meg a magunkéért is. Este is, éjszaka is szólt a fegyver, rövid sorozatokkal. A pin­cében már egy nap után kitört a marakodás. Nappalra polgárőrséget szerveztek a lakók, de ez most már inkább a félelem jele volt. Alkonyattól elsötétítés, féltünk a repülőtámadástól, a belövésektől. A ko­rom­sötét lépcsőházban véletlenül botlottam a házmester nénibe és ezermester férjébe. Hatalmas lábost cipeltek, meg konyharuhában kenyeret. Föl a padlásra. Csak a szemük villant. Az udvaron, az ajtajuk mellett volt egy aprócska pad. Másnap láttam ott üveg befőttet, kalácsot, kancsó bort… Anyám leküldött velem egy szép darab szalonnát. Az ennivalók másnapra mindig eltűntek, aztán újra gyűltek. Még három napig szólt a gépfegyver a padlásunkon. Aztán elhallgatott. Soha senki nem mondott, és nem kérdezett semmit.

Az első emelet utolsó lakásában lakott egy magányos asszony, mindig a fal mellett osont, és sose nézett arra, akivel be­ szélt. A lakása után úgy hívták a házban: Utolsó. Tudtuk, hogy rendőrbesúgó, a Szabad Európa többször figyelmeztetett a tevékenységére. Október napjaiban három hétre a lakásába zárkózott, nem nyitott ajtót, nem gyújtott villanyt. November kö­zepén előjött és mindenkinek így köszönt: – “Gerő, egészség!”

Anyám soha többet nem állt szóba vele.

 

Apám december elején ment vissza a munkahelyére, együtt a másik két pestivel. December 12-én véres sortűz dördült el a salgótarjáni főtéren, soha nem számolta össze senki, hány áldozatot követelt. Apám még aznap este hazautazott, januártól az ország másik végén, Zalaegerszegen vállalt állást. Még öt évig, nyugdíjazásáig vidéken tengődött.

Testvéröccsét, aki körzeti orvos volt a szülőfalujukban, a forradalmi bizottság el­nökévé választották. 1957 januárjában letartóztatták, négy évi börtönre ítélték.
A büntetés nagy részét a váci rabkórház­ban töltötte, végül Kistarcsára internálták. A fiát – ekkor tizenegy éves volt  kizárták
az ország összes állami középiskolájából.
A ferencesekhez járt Esztergomba, kilencszer felvételizett az egyetemre, soha nem szerzett diplomát.

Farkas tanár urat három napig tartották fogva, aztán hazaengedték. A házkutatás során semmit sem találtak nála, csak a Vörösmarty kötetet. Ábrahám tanár urat három évre ítélték, elvették a diplomáját.
A következő évtizedben vízvezetékszerelő­ként kereste kenyerét.

Unokabátyám városuk forradalmi bi­zott­ságának a legfiatalabb tagja volt, no­vemberben élelmiszert vásárolt és szállított éhező városának. Nem emeltek vádat el­ lene, de figyelmeztették: soha többet ne próbáljon a lakóhelyén elhelyezkedni. Har­mincnégy éven át naponta vonattal ingázott Budapestre.

Az öccsét munkaszolgálatra hívták be még 1955 végén. Fegyvertelenül, ingyenes építőipari segédmunkát végeztek, – vesz­ tükre a Kilián laktanyában. Október napjaiban szanitécnek képezték ki, november 2-án 48 óra eltávozást kapott, személyesen Maléter Pál laktanyaparancsnoktól. Malétert másnap törbecsalták, letartóztatták, majd kivégezték. November 4-én, az orosz támadáskor, a laktanyát védő honvédekkel árulás végzett: a laktanyaudvarra fölállított tizennégy géppuskából a vezénylő tiszt kiszedte az ütőszeget. Akik az udvaron voltak, mind meghaltak. Tudják, ki tette. A leszerelt szanitéc lábujjait a vallatáskor bakanccsal széttaposták. Diplomát nem szerezhetett, szülővárosában a rendszerváltozásig nem vállalhatott munkát. Mindketten kérték, ne írjam ide a ne­vüket, máig rettegnek az ötven éve hatalmon lévők bosszújától.

A tanítás 1957 január közepén indult újra. Az utat, amelyen iskolánk emelkedett, akkor már Népköztársaság útjának hívták…

 

2005. december 30.

 

Forrás: Polísz, 2006. 98. szám

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap