Madách szava

Jókai Anna, cs, 10/05/2017 - 00:06

Madách Imrét ünnepelni jöttünk össze. Madáchra lehet és kell is emlékezni, művét azonban élni kell: a Tragédia szépségét nemcsak élvezni, de megtanulni belőle azt, ami megtanulható.

Egy szikár, inkább szomorú semmint derűre hajló férfi vidéki magányban, megviselt lélekkel írja a világszínvonalú, szilárd filozófiájú magyar Faust-történetet. Az ember tragédiáját. Nem tudja, hogy századokra előre ír, nem spekulál, nem modernkedik. Alázatos a nagymester, Goethe nyomában maradva, ugyanakkor magabízó: nem fél az összemérettetéstől, vagy ha fél is, tehetsége lendülete ezt a félelmet legyőzi.

Saját keserűségével, a nemzet tompa szürkeségével az írás hatalmát, megtartó erejét veti szembe, a meggyőződést, amit már 1861-ben, a Mózesben is kifejezett:

„Jaj a népnek, ha nincs költészete,
Lelkét elfojtja a körültekintés,
S csak lelkesülés szül mindég nagyot.”

Lénye két szélsőséges asszony hatását szenvedte: egy kevély, rendbe-rögződött anya és egy lidérc-nyugtalanságú feleség próbálta uralni, végül is sikertelenül, de mégis magánéleti nyomorúságba sodorva. A Mária-eszményt és a hús-vér kísértő „évaságot” együtt sohasem találta meg egy személyben: megformálta hát a Nőt gyönyörű kettősségében a képzelet színterén. Pszichológus nem tudhat annyit a női lényegről, mint amennyit Madách tudott. Szegény Fráter Erzsi is: felmentését itt, a tragédiában kapta meg, bevallatlanul és szemérmesen.

Az ember tragédiájában minden benne van: a személyiség fájdalma és szubjektivitása – a korabeli haza állapota – a szerzett történelmi ismeretrendszer – és a megnevezhetetlen adomány: a felfedező szellem, az anyagon túlemelő transzcendencia. Nem véletlen, hogy Madách nem avul el soha – nem véletlen, hogy a magyarsággal szemben oly értetlen világszínpad is befogadta. Az sem véletlen, hogy az ötvenes években megpróbálta az anyagelvűség kiiktatni – holmi romantikus téveszmeként – a madáchi bölcseletet. Beszélhetnék verseiről, más drámáiról, ma este is: de akkor vége-hossza nem lenne a mának. Irodalomelemzést is tarthatnék, de akkor túllépném tisztemet.

Én pusztán arról szeretnék beszélni, milyen mélységben van jelen a madáchi gondolat – még ha nem is figyelünk fel rá a mindennapokban – mindabban, ami velünk most történik. Minden teremtésnél – az emberi társadalom teremtésénél is –, minden új születésénél törvényszerűen megjelenik Lucifer; részben mint kisajátító és eltorzító, részben mint konok tagadó. Részben hibásan művelteti, amit jól kellene – részben kigúnyolja a valóban jót is. Lucifer nem itt van vagy ott: hanem itt is és ott is ezer alakban. Ezért oly nehéz felismerni. Nincsen földi édenkertünk, Éva nem kiálthat: „élni, élni: mily édes, mi szép!” – mert az élet kemény. Úgy tetszik, túl vagyunk a falanszteren, s mintha csúsznánk a londoni színbe vissza. Pedig most Madách megíratlan jelene várakozik előttünk: nem a Földtől való felelőtlen elszakadás meddő kalandja, s reméljük nem a Naptól elhagyott embervilág bamba halála, hanem valami más. Nem vissza a vásáros, talmi, pusztán üzleti létbe, hanem az út előbbre visz: előbbre kéne, hogy vigyen. Oda, ahová a sorsából kiszakadni vágyó Ádám visszapottyan: az eszkimó rémlátomást megelőző, tizenharmadik szín megíratlan végére. A szörnyű tanulságok utáni újrakezdés lehetőségéhez. Ebben van a kor felelőssége: ez az a fehér folt, amit még a madáchi lángelme is üresen hagyott: mi legyen a csalódott, hitében mégis makacs Ádámmal és az ő téveteg „Évájával”, mi legyen a nyugati közömbösségből és a keleti erőszakosságból egyaránt kiábrándult emberiséggel? Hogyan éljünk mint végre szabad személyiségek úgy, hogy a mindenkori másik iránti figyelem és részvét ne vesszen ki a szívünkből? Hogyan csináljunk szükségszerű, átgondolt földi programot e sokat szenvedett országnak úgy, hogy ez a program a szellem szférájában is igaz, érvényes legyen? Ez a huszonegyedik század feladata: az isteni lecke, amire Madáchnak sem volt receptje: csak sugalmazza óvatos terápiáit a kíméletlen látleletek közepette.

Bár Lucifer mondja, érdemes megszívlelni: „a tett halála az okoskodás”. „Okoskodásra” nincs szükség, de megfontolásra igen. Az okoskodó irritál, a fontolgató mérsékel. A dicsőség nem cél, nem orvosság: a fáraó is bevallja: „Űrt érzek, mondhatatlan űrt.” S a rabszolgának – minden alávetettnek igaza van, az nem lehet, hogy „milliók egy miatt”.

Naponta kéne fórumainkon idézni: „minden ember uralomra vágy. Ez érzet az, s nem a testvériség Mi a szabadság zászlajához űzi A nagy tömeget”

Talán a hírnév? „Pár ezredév gúláidat elássa, Homoktorlaszba temeti neved, Kéj-kertjeidben a sakál üvölt, A pusztán koldus, szolganép tanyáz.”

S nincs-e polgár, aki – mint az athéni színben – demagóg szavakra hajlik, s ezért napról napra vezért cserélni kész? S kinek nem fáj, hogy egykori barátok, az önkény ellen vállvetve küzdők, ma meg sem akarják ismerni egymást, sőt egymás ellen fordulnak, új csatateret teremtve a régi helyén, amit bizony közös energiával végre szántófölddé kellene varázsolni: verejtékkel és nem vérrel öntözni többé.

Megfogalmazta ezt a jelenséget Madách. „A bűnös önmaga a győzelem, Mely szerteszór, száz érdeket növel, A vész, amely összehoz, mártírt teremt, Erőt ád…”

Mindannyiunknak – látva a felszínen forrongó indulatokat, egyes önérvényesítések gátlástalanságát – nagy kísértés az elvonulás, visszahúzódás vágya. Mennyire értjük a konstantinápolyi szín csalódott Ádámját:

„Ne lelkesítsen többé semmi is, Mozogjon a világ, amint akar, Kerekeit többé nem igazítom, Egykedvűen nézvén botlásait. Kifáradtam – pihenni akarok.”

Természetesen mégsem tehetjük. Az emberben él valami, ami nem hagyja a passzivitást, ami a tévedések között is szüntelenül sarkallja, valami folyton felülkerekedő örök-ádámi optimizmus.

„…fejlődni látom szent eszméimet, Tisztulva mindig, méltóságosan, Míg lassan bár, betöltik a világot.”

Objektivitás és optimizmus, együtt, amit Madách sugall:

„…az igazság rettentő halálos, Ha a nép közé megy a mai világban. Majd jő idő, óh bár itt lenne már, Midőn utcákon fogják azt beszélni, De akkor a nép nem lesz kiskorú.”

A nagykorú nép látomása fűti, a nép, amely nem azonos a tömeggel. A tömeg manipulálható és a demagógokat kedveli, eleddig mindig és minden korban. A népnek arca és nem maszkja van; a szabad személyiségek önkéntes gyülekezete.

Madáchot a pénz világa sem ejti illúzióba, keserűen mondja, s olykor – némely ügyeskedők gusztustalan buzgalmát látva – mondhatjuk vele: „Kutyáknak harca ez egy konc felett. Én társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, Közös erővel összeműködik, minőt a tudomány eszmél Magának, És melynek rendén értelem virraszt.”

Persze, tudjuk már, ez a „társas lét” nem a megvalósult szocializmus volt, ahol a fő eszme, ahogy a falanszteri tudós vallja, csupán a megélhetés, no meg a félelem, mi tapasztalatból hozzátehetjük. S nem kell ahhoz a világ kihűléséig várakoznunk, sajnos, hogy némely eszkimólelkületűvé zsugorodott embertársunk meg ne alázná az Istent, ekképpen imádkozva: „Ha Isten vagy, tegyed, Könyörgök, hogy kevesebb ember legyen… S több fóka.”

A Föld, a jóakaratú nemzetek másra áhítoznak: csak körülírni lehet, meghatározni nem. A Teremtésből nincs kiugrás: végig kell csinálni. Lucifer – az isteni szándék szerint – „csak élesztő, mely forrásba hoz”, a nagy művet szolgálja akarata ellenére is. A küzdelem folyik: ez az ember dolga. S ami segít: „Az édenkertnek egy késő sugára”, amely áttör az anyagon, a szenvedésen – mint ahogy „legédesebb percünkbe is vegyül egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak.”

Madách kereste a múlandóban a múlhatatlant – tiszavirág-életű szentenciák között a halhatatlan igazságot. Magyarságában gyökerezett, de felnyújtózott a csillagos égig. Világfiaktól elvonulva lett a világ fia. Műve csendben fogant, de ma is tart harangerejű zúgása. Tanításában arány van: a bátor, szüntelen cselekvésnek a ráhagyatkozó gyermeki alázat: testvére. A kettő együtt és nem egymás helyett: „Küzdj és bízva bízzál!” A felszólítás legyen bennünk nemcsak szép szó, de termékeny élet.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap