Magyar egység, vagy egységes-e a magyar?

Kenessey Csaba, cs, 12/08/2011 - 01:50

 

 

 

 

 Aggodalom és reménység 1990 - 1998 

 

 

Folytatás 

 

Megjelent a Napi Magyarországben 1997 december 24.-én

 

Az ezeréves magyar történelem során talán sohasem volt a magyarság annyira egységes, mint 1956-ban. Ezt már sokan megírták és elmondták, nem mondok vele újat. Ami azonban foglalkoztat, az az új idők fejleménye, a nyugati és az anyaországi magyarság egymástól való eltávolodása. Ezt kell fejtegetnünk, az okait megismernünk, mert ha ennek a folyamatnak nem állunk ellen, akkor még nagyobb károk fognak az ország, a magyar nemzet lelkületében keletkezni.

 

Az hogy ki magyar, ki számít magyarnak, nem a parlament, a politikusok vagy valamilyen mondvacsinált szervezet, esetleg párt szabja, szabhatja meg. A mai Magyarországon azonban ez a joggyakorlat, mely a nemzetközi bevett szokásoktól merően eltér. Ilyen jogi torzszülött a mai választási törvény is, mely kirekesztő hatása miatt tükrözi az időszerű politikát, mely a határokon kívül élő, de a magyar nép sorsa iránt sok évtizeden keresztül érdeklődő és tettekkel is bizonyított tevékenységű magyarságot alkotmányos jogaiból kizárja. Ezen joggyakorlat törvénytelen és megalázó, ha alapelveit elfogadjuk, nem kerülünk messze a totalitárius rendszerekben alkalmazottaktól, mikor is a választások előtt a számukra veszélyesnek látszó embereket rendőri felügyelet alá helyzeték, ily módon megakadályozva őket választójoguk gyakorlásában. Az elv ugyanaz maradt, a mai gyakorlat csak változat ugyanarra a témára. Már ez a külföldre elüldözött, de magyarságát megtartó magyarok körében nagy csalódást váltott ki, mely törés a későbbiek folyamán tovább erősödött.

 

A magyar egység mindaddig fennállt, amíg az ország idegen hatalmi szférához tartozott és megszállott volt. Minden jóérzésű, bárhol élő magyar azon tevékenykedett, hogy végre az ország felszabaduljon,  a megszállás megszűnjön és egy többpártrendszerű demokratikus rend kereteiben szabadon fejlődhessen. Ezen célkitűzés ellen csak azok voltak, akik a parancsuralmi rendszernek haszonélvezőiként, megszerzett előnyeiket féltették a demokratikus fejlődéstől, azaz látták veszélyeztetve.

 

Az 1990-es választások után a magyarság a világ minden táján fellélegzett, úgy érezte, újra hazára talált, vagy legalább is úgy vélte. A csalódásra nem kellett sokáig várnia. Az igazságosság helyett egy mindeddig érthetetlen meghunyászkodó, elnéző vagy inkább takargató politika domborodott ki, mely a félreértelmezett keresztényi megbocsátást zászlajára írva meghagyta a lebukott rendszer képviselőit addigi hatalmi pozícióikban. Ez a mindenki számára érthetetlen viselkedésmód volt az a második csalódás, mely egyre inkább a külföldi és az anyaországi magyarság szétszakadásához vezetett. Megjegyzendő, hogy sajnálatos módon ugyanez a jelenség megtalálható az anyaországi és az elszakított területeken élő magyarság egymáshoz való viszonyában is! Az eredmény nem váratott sokáig magára. Amikor a volt pártfunkcionáriusok észrevették, hogy nem ugyanaz a sors vár rájuk, mint azt dicső elődeik a magyarság széles rétegeivel tették, egyre hangosabbakká váltak. A nomenklatúra beépült a demokratikus Magyarország minden területébe, épp olyan felügyeletet és hatalmat gyakoroltak, mint azelőtt. Nekik nem változott semmi, sőt a jól előkészített rendszerváltozással sokak hatalmas vagyonokra tettek szert. Mindezen visszásságok tovább élezték a külföldön élő és az otthoni magyarság közötti szakadást.

 

A legnagyobb tragédiát az 1994 évi választások eredménye okozta. A balga módon félrevezetett magyar társadalom azokat választotta vissza a hatalomba, akik évtizedeken keresztül elnyomták, az országot kifosztották, akik rabszolga módon szolgálták ki az ország nyakára telepedett idegen hatalmat. Ezt már a külföldre kényszerült magyarság nem csak nem volt képes megérteni, hanem benne egyenesen ellenszenvet váltott ki. Tudatosodott bennük az, hogy az elmúl 50 esztendő olyan mély kihatással volt az ország lakosságára, hogy lelkületét, értékrendjét megváltoztatta. Be kellett a nyugati magyarságnak látnia, hogy a mai Magyarországnak nincs már semmi köze ahhoz a Magyarországhoz, amelyik képes volt 56-ban szembe szállni az akkori idők legerősebbnek hitt hadseregével. Szomorú felfedezés volt ez és sokakban súlyos válságot idézett elő. Mindezt az ország lakossága nem értette meg, sőt a külföldi magyarok reakcióit túlzottnak tartotta. Nézzük meg, tényleg ennyire eltúlzottak voltak-e a külföldi magyarok meglátásai?

 

Itt egy példával szeretném a helyzetet megvilágítani. Tegyük fel, a 2. Világháború után valami csoda folytán életben maradtak volna a náci vezetők, mert saját ”jószántukból” adták volna át a hatalmat. Mit szólt volna a világ közvéleménye ahhoz, ha Magyarország az 1948-as választásokon Szálasi Ferencet választotta volna meg miniszterelnökéül? És a hazatért, meghurcolt Holocaust-áldozatok, meg a volt munkaszolgálatosok? Bizarr ötlet vagy hasonlat? Az! De épp ennyire bizarr az is, hogy a több évtizedes diktatúra után az ország az átvedlett MSZMP-seket választotta meg. Ezt a mai napig az anyaországi magyarok nem akarják, vagy esetleg nem tudják elfogadni.

 

Egy további teljesen érthetetlen jelenség a nagy Kádár-nosztalgia, amivel az emberek egy része a mai napig azt az embert övezik körül, aki képes volt (jó bolsevik módra!) legjobb barátait és az ártatlanok százait felakasztatni vagy agyonlövetni. Gondolják át, tényleg nosztalgiázásra alkalmas jelenséggel nézünk itt szembe? A történelem érdekességei közé tartozik, hogy az 1945 utáni ”Vörös Csepel” a háború előtt a Nyilaskeresztes Párt bázisa volt és 1956-ban is ott folyt az ellenállás a legádázabban.

 

A magyarságban megtörtént a nagy szakadás. A sebek nem hegedtek be, a reménysugár egyre jobban elapad. Az országra rátelepedett a nagy magyaros elfásultság. No de tényleg magyaros jellemvonásról van-e itt szó? Vagy egy beteges beidegzésről? Ilyenek lettek volna őseink, akik képesek voltak a törökökkel, a Habsburgok elnyomásával szembe szállni? Lehetett volna egy ilyen letargikus néppel 1848-as forradalmat csinálni? Nem!  Milyenné vált a közel 50 éves diktatúra hatására a magyar jellem? Erre is választ kaphat mindenki, aki tud olvasni, hisz a dokumentumok ma mindenki számára elérhetően bizonyítják, hogyan hálózta be pontosan az a Kádár-rendszer a III/III-as Alosztály és más karhatalmi szervek fedezete alatt az országot besúgóival. Orwell állatok farmja hazánkban megvalósult. Ne csodálkozzunk ezután, ha az ország oda jutott, ahol ma áll.

 

Mi a kiút? Nem siránkozni kell, hanem az ország érdekében összefogni, vagy már ez a készség sem található meg a magyar népben? Vagy csak a politikusokban? Ha ez így van, akkor szomorú szívvel, de be kell látnunk, hogy egy igazi Magyarország már nem létezik. A magyar nép elnyomásához nincs többé szükség külföldi hatalom páncélosaira, elvégzi ezt a jó magyar választópolgár saját maga az urnánál, vagy a választástól való távolmaradásával.

 

Az ország lakosságának elszegényedése már olyan mértéket ért el, hogy nyugodtan beszélhetünk ”szegény proletariátusról”. A különbség csak az, hogy ennek a néprétegnek már nem állhatnak a szocialisták az élükre, mert hitelüket vesztették, hisz ők okozták ezeket az áldatlan állapotokat. És ha mégis fellázadnának, tessék kérem megnézni, kik ellen lázadnának fel, kik a mai meggazdagodott emberek? A volt szocialista vezetők! Nem a volt mágnások, gyárosok, földbirtokosok, kulákok stb. Furcsa világot élünk. Kiket lehetne ma a régi elnevezéssel élve a ”nép ellenségei”-nek nevezni? Ne csodálkozzunk azon, ha a kádári agymosó politika tovább él és folytatja a magyar nép elleni tevékenységét, lásd alapszerződések, Bős-Nagymaros-i vízlépcső stb. A mai politikai pártok vezetésében régi közismert pártideológusokat találhatunk. A hatalom restaurációja igen érdekes, figyelemreméltó eredményekhez vezet.

 

Kevés vidám, pozitív hangú cikk vagy tanulmány jelenik meg az utóbbi időben. Nézzünk szembe ezekkel az itt felsorolt tényekkel és kérem a Magyar Választópolgárt, gondolja át felelősségét, igen felelősségét, mely nem csak önmagával, hanem gyermekeivel, unokáival, és más embertársaival szemben kötelezi a gondolkodásra. Ma már bebizonyosodott, hogy a 3.60-as kenyér és az ötforintos sör választási trükk volt csupán. Ha a Magyar Választópolgár nem megy el szavazni, ha nem képes saját sorsát a kezébe venni, ha képtelen felelőssége tudatában cselekedni, akkor barátaim vége van az ezeréves Magyarországnak.

 

Ezért kérem a magyarságot, a választópolgárokat arra, hogy legyenek végre megint egységesek, ami nem azt jelenti, hogy nem lehetnek különböző vélemények, gondolatok. A fő az, hogy az ország felemelkedése érdekében kell összefogni és a különböző járható utakat keresni. Csak és kizárólag ebben lehetnek alternatívák. Hiteles becsületes emberekre van ma az országnak szüksége, nem olyanokra, akik saját múltjukat sem tudják már vállalni, és csak a nomenklatúra hatalmának további átmentése érdekli őket, nem az ország lakosságának szociális helyzete. Vitatható ”sikerdíjak” felvételéből nem lehet az országot a gazdasági és erkölcsi mélypontról elmozdítani.

 

Hogy a magát ”liberálisnak” nevező kormánykoalíció hová vitte az országot, legkésőbb kimutatkozott akkor, amikor Pongrátz Gergelyt rohamrendőreivel megbilicseltette. Arra hivatkozni, hogy a tüntetés nem volt engedélyezve, elfogadhatatlan érv, mivel egy valóban demokratikus berendezkedésű államban nem lehet egy tüntetést nem megengedni! Javaslom a listavezető Kuncze Gábor Belügyminiszter úrnak, választási kampányában használja fel a régi, de általam megmodernizált (tudathasadásos) jelszót:

 

 

 

 

HA KELL, DIKTATÚRÁVAL IS MEGVÉDJÜK ... A  DEMOKRÁCIÁT!

 

Tisztelt Magyar Választópolgárok, nem szívesen írtam le fenti gondolataimat, de kötelességemnek tartottam ezeket Önökkel megosztani. Májusban Önökön a sor!

  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap