Magyar magyarnak magyaráz

Kiss Dénes, szo, 09/20/2014 - 00:04

Nagyon sokszor használjuk ezt a szót magyaráz, magyarázat, magyarázkodik, illetve megmagyaráz, elmagyaráz, megmondja magyarán stb. Nem jut eszünkbe azonban, amit e sorok írója évtizede különös borzongással fedezett fel – és meg is írt –, hogy ez is egészen sajátosan magyar nyelvi jelenség! Ugyanis nincs más nyelv, amely önnön népének nevével nevezné meg az értelmez, értelmezés, értésére ad kifejezéseket. (Minderről sok előadáson beszéltem, főként Miskol­con, de Budapesten is. Már több felől visszahallottam ezt a valóban érdekes és különös, csak a nyelvünkre jellemző szót, kiderült olyanok adják tovább, akik jelen se voltak előadásaimon. Miként a tévében Vágó István műsorve­zető jegyezte meg nemrég a versenyzőnek magyarázatul: „Hát nem tetszik tudni? Ez a becézés, benne van a cé!” Nos valójában örülök ezeknek, bár a be~CÉ~zés lényegét először a Kortárs című lapban írtam meg 1973-ban. S főként iskolákban beszéltem erről azóta legalább száz alkalommal.) E kis zá­rójeles kitérőt azért vetettem közbe, mert e dolgok oly feltűnően érdekesek, izgalmasak, hogy mindenki első hallásra megjegyzi őket és szinte úgy véli már másnap, hogy ezt ő mindig is tudta és így is adja tovább. Vonatkozik ez a FÖLDÖNFUTÓ, a MEGÚSZTUK stb., szavainkra is. Azért vezetem így be ezt a magyarázkodást, mert az okokról elfeledkeznek, hiszen azokat nem tud­ják. Engem azonban az okok érdekelnek, sőt, az efféle folyamatos érdeklődés nélkül, mindezeket nem is mutatta volna meg a nyelvünk. A kiindulás tehát az immár négy évtizedes kutakodás volt, vagyis magam zömében ismerem, legalábbis elég nagy bizonyossággal föltételezem nyelvünk rendkívül gazdag s hasonló sajátosságainak hátterét is. Ugyanis így egész ez a tudás, ismeret. Többen és többször figyelmeztettek, hogy e dolgokat mások mint a maguk felfedezését mondják el, sőt meg is írják sajátjukként. (Ez valóban már meg is történt!) Én mégis nyugodt vagyok, mert a teljes rendszert kell ismerni ahhoz, hogy e példákhoz eredendően hozzájussunk, így hiába írják le ezt vagy azt a nyelvi különlegességet, ha az okokat nem tudják, nem ők a szer­zők! Kérem, nézze el a Kedves Olvasó ezt a „személyeskedést”. Folytassuk azonban a háttér bemutatását. Ugyanis éppen ezek az egészen sajátos ma­gyar nyelvi jelenségek MAGYARÁZZÁK meg a nyelvünk különleges jellegét, működési rendszerét. Ezek, úgymond, nyelvünk működési jelvényei. Ezeket a kitűzőket vesszük észre a legjobban és aztán el se feledjük többé. De minden bizonnyal kutakodhatunk még eleget a társadalmi, de főképpen történelmi háttérben. Meg is tettük és alább vázlatosan be is számolunk arról, hogy mire jutottunk.

Először is mondjuk ki, már önmagában a magyaráz, azaz magyaroz fogalmi körébe tartozik például a becézés, a pösze, a selypít, az ötöl-hatol, az óhajt-sóhajt – ó~haj~tás só~haj~tás szó~rag~ozó, szó~rak~ozó szó~haj~tás! – és így to­vább, mind a hasonló nyelvi jelenségek. A szavak, szórészek alakultak és alakulhatnak így, a nyelvünk megnevezi (név – nép – nemz – nemzet stb.!) saját azaz önnön tevékenységét. Ez az egyik magyarázat a MAGYARÁZATRA! Azonban, mint eddig láttuk, mindennek valamilyen va­lóság-háttere, oka van! Mi lehet ez?

Már emlegettük többször is például a pösze kifejezést. (E szavunk is értel­mez, kifejt tömörítve valami lényegeset a beszélőről.) Az igazi pösze kisem­ber például a fészek szavunkat pécek-nek ejti. Téveszti az eF és az eSz hang­zókat, mert ezeket nehezebb megformálni. Meg kellene vizsgálni, hogy az ilyen tévesztések, beszédhibák mögött, milyen mértékű-arányú okként sze­repel a nagyothallás, a rossz hallás? Nos e szóban is az a magyaros, hogy azokkal a hangzókkal alkotja meg a szót a nyelvünk, amelyeket rosszul vagy egyáltalán nem képes ejteni például a pösze gyerek. Természetesen ezek mind mássalhangzók! A tudatos beszéd hangzói.

Ne feledjük, hogy micsoda műveleteket végez tudatunkon túl is nyel­vünk, amikor nemcsak észreveszi az ilyen és hasonló jelenségeket, majd egy idő – száz év? – után, ezeket is beépíti a szókincsébe éppen úgy, mint a rend­szerébe!

Elemezzük kicsit, hogy mit is jelent pontosabban a MAGYARÁZ szavunk. A jelentéstartalom több jelentés együttese. Benne van a kifejt, elmond, meg­mond, de az elemez, értelmez, megbeszél, közöl stb. jelentés is. Aligha kell sokkal hosszabban kifejteni, hogy az elmondta, megmondta stb. egyáltalán nem biztos, hogy azt is jelenti, hogy megmagyarázta, azaz elemző módon értel­mezte a dolgokat, hanem mindössze közölte őket. Aki valamit megmagyaráz, az most már ezek után mondhatjuk így: elemez, azaz ok~osan értelmez, megmutatja az összefüggéseket is. Ugyanis megint arról van szó, hogy a ma­gyar nyelv önmagát alkalmasnak tartja arra, hogy amikor ennen-önnön népének-nemzetének nevével jelzi a közlés minőségét, hogy azt a lehető legjobbnak vélje! Vagyis annál pontosabban ismereteket, tudást nemcsak megfogalmazni, közölni, hanem átadni és elfogadtatni nincs mód! Amit úgymond ezen a nyelven mondunk, MEGMAGYAROZUNK, azaz MEGMAGYARÁZUNK, az mértékadó, az pontos, igaz, tényszerű és érthető, világos. Ez az egyik logikusan mutatkozó háttér és ok. Vagyis a nyelvünknek arról is emlékei, egészen sajátos sejtelmei vannak – a sejt a legkisebb élő egy­ség a testünkben, sőt az egysejtűek lényegében a további teljes rendszert meghatározzák, magyarán minden lényeges dolog, ami az életet jellemzi, megtalálható bennük s nagyon remélem, ezt a feltételezést igazolja dr. Kellermayer Miklós, a nemzetközi hírű agysejt kutató – így tán a sejtelem, mint a tudás első csírája, részecskéje, megintcsak nem véletlenül jelenti a sejtést, amelyben még több a megérzés, mint a megtapasztalás. (A TESZ szó­cikke szerint a sejt, sejdít, sajdít stb. összefügghet. Istenbizony azután néz­tük meg, hogy magunk így gondoltuk. Örülünk az egyetértésnek.) Hiszen mondhatjuk, hogy belénk sajdult valami emlék, tehát sejtelemmel kezdődik az emlékezés is. De vonatkozhat a megérzés kifejezése a jövőre is, hiszen megsejtjük, hogy mi következik. Sej-haj, baj! Ez következik, ha nem ismer­jük meg nyelvünk csodálatos voltát, ha hagyjuk pusztítani. Nos, tán úgy vél­hetik, nem ide tartozik, de minap meglátogatott egy öreg úr, a Trianon Tár­saság tagja és a következőket mondta: Ő nem tartja helyesnek, hogy a Bol­dogasszony anyánk kezdetű himnikusan szép egyházi énekben az áll, hogy „romlott hazánkról”. Igazat adtam neki, mert magam is így gondolom. (Ágh Istvánnal a Ság-hegy lejtőjén, Dala József présházánál is így énekeltük több mint tizenöt éve: édes hazánkról és így tovább. Valóban meg kellene nézni az eredeti szöveget, mert miért volna hazánk romlott? Azaz rosszabb más or­szágoknál? Ki írt és milyen meggondolásból ilyen szöveget? Vagy netán ki változtatott rajta gonoszul?) De folytassuk a magyarázat magyarázatait.

Természetesen megnéztük szótárakban, megérdeklődtük nyelveket jól tudóktól, nem tudnak olyan nyelvről, amely önnön nemzetiségének megne­vezésével „magyaráz”, tudat, közöl, ismertet, mond el, fejt ki, értelmez és elemez. Ez a dolog azonban más vonatkozásban is különleges. Nem felejtem el, amikor nagyanyám – nagyszüleim neveltek –, ha valamit nem jól, azaz úgy csináltam, ami neki szomorúságot okozott, akkor szokta mondani. „Majd meglátod, ha felnősz, hogyan is van ez, akkor megismered a magya­rok Istenét.” Valóban szomorkás hangon és sejtelmesen mondta ezeket ne­kem, hogy néha bele is borzongtam, mi is az a magyarok Istene, de sosem mertem ilyenkor rákérdezni, máskor pedig elfeledkeztem róla. De ezt a kife­jezést sokféle formában hallottam másoktól is, halkan, hangosan, kiáltva például veszekedés közben: Majd megismered a magyarok istenét! Ezt se felejtem el soha. Majd avatottabb tudós emberek, talán Pap Gábor vagy mások, kide­rítik, hogy miféle hiedelmekkel rendelkeztek eleink? S volt‑e valamilyen fé­lelmetes istenség a környezetünkben? Akitől tartanunk kellett. Persze nem ilyen egyszerű ez a dolog sem, mondom, miközben ugyanennyire egyszerű is, hiszen másra is emlékszem világosan, tisztán. Arra, amikor egyik magyar mondta azt a másik magyarnak: „Majd megmondom neked magyarán, hogy értsd!” Vagy: „Magyarán mondom!” „Megmondom magyarán!” És így to­vább. Az a dologban a különös, hogy emlékezetem szerint, ilyenkor némi ki­sebb-nagyobb fokú fenyegetés is érződött abban a „magyarán”-ban. Még job­ban közelítve, mintha az egyik magyar valamilyen fensőbbséggel, felsőbb állásból, rangból stb. szólt volna, a nem annyira, nem úgy, nem olyan ma­gyarhoz!? Jelezve önmaga felsőbbségét. Igen, a fenyegető árnyalat egyér­telmű volt, de a másikra ható nyomaték teljes mértékben érződött. Hát ez az, ami izgalmas a magyarán-ban.

Magyarán szólva, sokkal nagyobb körű az összefüggés rendszere, mint ahogy az az első pillanatban mutatkozik. Már az eddigiekből arra is lehet következtetni, hogy két, nem egyforma – jogú, szerepű, netán származású? – magyar beszélgetett egymással. Ez az idő olyan tetemes (jelentős), ami ezer éveket is jelenthet. Az egyikben jobban buzgott az öntudat, legalábbis ez nyilvánul meg e szólásban. (Emlékezünk a nyíl, nyil~van~os, nyil~van~os~an, nyíltan, azaz szemtől szembeni szólásra? Ez is amolyan magyaros jellegzetesség, a ló, lovall, lóvá tesz, lókötő vagy lófő, ezt nem is tárgyaltuk – a lovas székelyt jelenthette – szavakra?!) Mindezek bizony a magyarosság, ezzel együtt a magyarázat szavunk nyelvi jelei, jegyei.

Illő volna néhány mondatot szólni a JEL, illetve a JEGY szavainkról. A jel jelentései: jelez, jelző, jelen, jelenlét, jellem, jellemző, fényjel, hangjel, jel­vény, jelentés, bejelentés, jelentős, kijelöl, megjelöl stb. A szó jel~entésének belső logikája, hogy az van jelen, a jelen időben – itt és most –, aki jelenlété­vel jelt ad, jelet hagy, (nyoma van) és természetesen mindez jellemzi is őt. Az ilyen jel~leg~ű szavak általában elvont fogalmat jel~öl~nek. Zalában a jel szót gyel-nek is mondták. Akit megjelölnek, azt meg~jegy~zik. A jellem az embernek jellemző jegye. Ha például olyan erős a jelenlét jellege, jegye, ak­kor azt mondjuk a most helyett: jelen~leg. Ez leginkább a felsőfok jele! Ami pedig a jegy szavunkat illeti, több megjegyzésre telő megjegyzésünk lenne, az egyik a jegy~es~ség (nemcsak az anyajegy, jegyzék, jegyző, jegyez, jegyzet, eljegyez, a jegy, mint látvány vagy belépő-, utazási stb. jegy, az is érdekes, hogy megjegyzünk valamit, azaz magunkban megőrizzük, emlékezünk rá), amihez valóságos tárgy, a jegykendő, jegyajándék is tartozik. Másik fontos megjegyzésünk – és ezt el kell hinnie az olvasónak – nem más, mint az, hogy magunk is arra a következtetésre jutottunk ezúttal is, hogy a JEL és JEGY szavaink jelentésbeli és hangzóbeli rokonságban vannak! Örömünkre szol­gál, hogy a TESZ is erről tudósít. Ugye tudják, hogy ez nem jelentéktelen megjegyzés! A JEL ősi örökség, és így írják: „a jel főnév alakváltozata” a jegy. Csak az az érdekes, hogy nem használjuk sem a jegy~et~len, sem a jegy~te~len kifejezéseket! Ez meggondolkodtató! Mert a jel~te~len remek kis nyelvi alakulat, hát még a JEL+MEZ, a JEL+KÉP! Ugyanis, mint annyi­szor, két teljesen önálló jel~entésű szó alkot új szót. Hiszen ragozható, ké­pezhető a mez és a kép is: mez~telen, mez~ít~láb (nincs a lábon semmi), a máz, méz, sőt a míz-máz is ide tartozik. A ruhánk vagy másként mez~ünk (manysi–vogul nyelven masi, elnagyolt átírással a masapékhum azt jelenti, hogy felöltözöm, azaz mezt veszek magamra, gondoljuk meg, milyen külön­leges kifejezés volna, ha a vetkőzés helyett azt mondanánk: meztelenítjük magunkat), tehát a jel~mez jellemez bennünket, sőt a jellemünket is jelen­tős mértékben jelzi. (Mintha megvolna a mez mélyhangú alakja is? Lássuk csak a hal~maz szavunkat, ami ugyan a TESZ szerint a hal~moz~ból alakult. Lehetséges, de igazában nem változtat magán a tényen. Hiszen, aki fog~al~maz, az bizonyos fok~ig – a fog és a fok bizony összefügghetnek! – ér~tel~mez is!) A „fogalmam sincs róla” kifejezés igen nagy, sok ezer éves nyelvi alakulás ívét jel~zi! Visszatérve a nem használatos jegy~te~len kife­jezésre, ebben az esetben a jegy nélkül a szokásosan használt kifejezés. A jegy szavunk, inkább második része a belőle lett összetett szavaknak: véd~jegy, név~jegy, név~jegy~zék, ámbár említettük a jegy~kendő, jegy~zék, jegy~ző, jegy~bank, föl~jegy~zés stb. szavakat is. Mindezek azt is jelzik, hogy azért egyáltalán nem ugyanaz a szó a jel és a jegy. Ám talán e kis jellemzéssel a rokonságot is megjegyeztük.

Mielőtt tovább mennénk, hadd mutassuk meg a HALOM szavunkat, úgymond, soron kívül. Több helységnévben is szerepel a halom szavunk, mondhatnám, egész halomnyiban. Előfordulását írásban, 1055-ből említik. (Helységek neve például Pannonhalma, Halmajugra (különösen az utóbbival érdekes volna foglalkozni!), de maga a szó is olyan, hogy játékra kínálja ma­gát. Mi magunk se tudtunk ellenállni s miközben ennyit leírtunk, megindult a nyelv szinte önállónak mondható burjánzása, egyik szó szülte a másikat! S mint annyiszor, igazi és érdekes ajándékot kaptunk tőle. Már az is játékos lelkületű dolog, hogy amikor halomba rakjuk a dolgokat, tárgyakat, valójában akkor keletkezik a halom! Tehát az elsők nem is tudják, hogy halomba rak­ják, csak leteszik őket vízszintesen egymás mellé. Íme eltörve a szó:

 

HA~LOM – LOM~HA

 

Versre is csábított bennünket, a vers – legfrissebb termékként, e könyv írásakor, 1998. szeptember 1-jén íródott – természetesen olvasható e könyv­ben is. Mert régóta abban hiszünk, hogy a játék csakis a nyelvünk törvényei szerint történhet és közben is mindig megtudunk valami újat nyelvünkről. Így máris vessünk egy pillantást a

 

HA~MAR – MAR~HA

 

szavunkra, mert van ám értelme! Gondoljunk csak Balassi Bálint hamar lo­vaira, és arra, hogy a marha jelentése nemcsak gyűjtőnév ökör, tehén, bika stb. szarvasmarha kifejezésre, hanem általános vagyon, általában a jószágra vonatkozik. Így hát a hamar marha lehet akár a gyors ló is, a rárószárnyú!

Mi még továbbra is tartozunk a FÖLDÖNFUTÓ és a MEGÚSZTUK kifeje­zések, amelyek ugyancsak magyarázatok, vagyis jeles nyelvi sajátosságok, részletezőbb magyarázatával.

Földönfutó, összetett szó. A TESZ nem tud vele mit kezdeni. Mert szükség lett volna némi képzelőerőre. Mert mint minden felfedezéshez, a legkisebb­hez is, szükséges a képzelet különleges ereje és a szellemhez társulnia kell a lelki bátorságnak is. Kivételesen az angol nyelv szótárban megjelölt szavával – földönfutó = homeless hasonlítjuk össze. Nos ebben az angol szóban nin­csen benne angolul sem a föld, sem a futás! Még leginkább a hontalan (home = hon) kifejezés látszik a legközelebbinek. Csakhogy van itt néhány tény és a tények makacs dolgok. Először is, aki fut, az általában nem a vízen, nem a levegőben teszi, hanem a földön! A magyar nyelvben mégis külön megjelölik a futás helyét! Hát nem elég, ha csupán fut? Úgy látszik nem volt elég annak idején! Tehát a földönfutó jelentése ennél több! Bizony így is van. Hiszen ha a magyar „földönfutókról” beszél, akkor sajnálkozik és kimondva vagy ki­mondatlanul ehhez a szavunkhoz hozzáteszi, hogy szegény, szerencsétlen! Vajon miért? Azért mert ennek a szavunknak is ősi árnyékjelentése van! Ahogy már néhányszor szóltunk róla: a lovon ülő nép szemszögéből nézve, akinek még lova sincs, az szegény, szerencsétlen FÖLDÖNFUTÓ. S az a lábára hagyatkozhat, nem lovon halad, nem azon lohol, lót-fut, lódul stb., hanem csak gyalog megy – mene~kül! –, két lábán jár, tehát nem véletlen, hogy megjárja! Íme, hány szó járul hozzá ahhoz az elképzelésünkhöz, amit itt kifejtünk?! S ezek mind erősítik azt az eredeti felismerést, hogy szavaink társadalmi, emberi, földrajzi stb. állapotokat is őriznek. A magyar SZÓKINCS valóban külön ér­ték, emlékezete sok ezer éves tárgyakat, dolgokat is őriz, miközben mi nyu­godtan használjuk erre-arra. Tehát a földön való járás sajnálatos, szeren­csétlen is lehet. Ott és amikor e szó keletkezett, hatalmas síkságok voltak körben, nem volt jó semmire a földön való járás, kellett a LÓ~ti-futi! A ló az életet jelentette. A ló ellopása – lopva, loppal, lopakodva – igen nagy vétek lehetett! Akinek nem volt lova azokon a tájakon, az olyan volt, mintha fél­lábú lett volna a kétlábúak között! Aligha lehetett jogosultsága vadászato­kon, élelemszerzéskor, nem szólva a csatákról, a menekülésekről. Vége volt! Elsőként pusztulhatott a szegény, szerencsétlen. Aki nem volt hontalan, sem hazátlan, csupán lovatlan. De ez, a több ezer éves tapasztalatok után elég volt a sajnálatra-méltóságra! Teljes okkal és joggal. Nyelvünk pedig máig őrizte emlékezetében ezt a nagyon régi fölismerést. (Azt se feledjük, hogy az a ló, amelyen lovagolnak, sokkal értékesebb, mint azok, amelyeket másra használnak, vagy még nem törtek be. A nomádoknak sokat kellett foglal­kozniuk lovaikkal, amíg azok hadra foghatók lettek!) Azt is mondhatjuk, hogy bizonyos időszakokban a ló léte, nem léte maga volt az emberi élet fel­tétele!

Megúsztuk! Ezt mondja a magyar, noha szó sincs vízről, úszásról, csak va­lamilyen baj vagy fájdalom, kellemetlenség lehetősége elkerült bennünket. Ezt mondtuk akkor is, ha nem kaptuk meg a megszolgált pofont otthon, ha elmaradt a dolgozatírás, de ezt mondták azok is, akik bombázások után épen előjöttek az óvóhelyről. Vagyis kis és nagy bajok, egészen az élet-halál hely­zetekig, benne foglaltatnak a megúsztuk kifejezésben. S ahogy mondottuk, szinte mindig hozzájárul egy-két árnyékjelző jelentése, főként a két említett szavunk, a szegény és a szerencsétlen, ha a földönfutókról szólunk. Illetőleg, ha ez halványan is van jelen olykor, akkor is ez a szó, önmagában is jelez valamilyen szerencsétlen helyzetet. A megúsztuk pedig szintén egészen sa­játos kifejezése azonos állapotnak, noha ennek az állapotnak a minősége időben igencsak sokkal távolibb! Mégis, annyi bizonyos, hogy ebben a sza­vunkban valami régi és hatalmas, rettenetes VÍZVESZÉLY emléke lappang na­gyon-nagyon mélyen. Ámbár értjük mi magyarok – más nyelvűeknek még megmagyarázni sem lehet, annyira magyar~os ez is! – igen, mi értjük, anél­kül, hogy ezt külön-külön minden kisgyereknek elmagyarázta volna valaki. Sem a nagymama, sem a nagypapa, sem a szülők, tanítók nem szólnak róla. És mégis, amikorra felnövünk, már használjuk, értjük a dolgot. Holott bi­zony most már szó sincsen semmiféle vízről vagy úszásról, ha csak nem arról beszélünk, hogy sikerült a zápor elől fedél alá menekülni. Más nyelveken ennek a szónak semmi különös jelentése nincs! S ha megkérdezzük, márpe­dig megtesszük évek óta iskolákban, másutt, a válasz: az ÖZÖNVÍZ vagy VÍZÖZÖN.

Valóban nem folyók átúszásáról van szó, hanem mivel a hajó is úszik, maga Noé mondhatta volna a vízözön után, kikötve: NA URAM, EZT IS MEGÚSZTUK. És ha ezt a magyar mondatot ezek után lefordítanák más nyelvre, az olvasóknak fogalmuk sem volna az ÚSZÁS mögöttes jelentéséről és e szavunk időben nagyon távoli gyökeréről!

Miféle következtetéseket vonhatunk le még ebből a szóból és a jelentésáből? Nyelvünk ott volt a vízözön közelében! Illetve azok, akik ezt a nyelvet beszélték, már ott voltak! Amerikai tudósok megállapításairól írtak nemrégiben a lapok. Szerintük – és ezt a körben lévő, oldódó mészkövek ta­núsítják – mintegy hétezer éve emelkedett meg 150 méterrel a Fekete-tenger szintje, s akkor került kapcsolatba a Földközi-tengerrel. Tehát viszonylag nemrég lett sós a vize, ezt igazolja a sótartalom közötti lényeges különbség is! Nem is tudjuk elképzelni, hogy a jégkorszak végén, a melegedés követ­keztében, a 150 méteres függőleges víznövekedés, hány száz, inkább hány ezer kilométeres szélességi kiterjedést jelentett. A kis édesvízi tóból lett a tenger. Ezt megállapították sokféle vizsgálat, mérés nyomán a tudósok nem­rég, s mit ad Isten? A magyar nyelvben erről is találunk emléket. Ha csak jelzést is, ám az sincs kizárva, hogy majd valami kis jel, még közelebbi nyo­mokat is fölmutat. Mindenesetre, akik e veszélyérzetet szóval kifejezték, nemcsak megmaradtak, hiszen MEGÚSZTÁK, hanem át is élhették a ször­nyű élményt. Tán szökőár, vihar, végtelen eső, együtt évekig tarthatott. S ezért lett ennyire, máig tartó értelme az ősi félelemnek. S lett külön~leg~es időmérő, a nyelv ősiségét mérő műszer a megúsztuk szavunk.

Mindezek a címben említetteket igazolják. Főleg abból a szempontból, hogy a magyar nyelvhez nem szabad – és nem is lehet – hagyományosan, például más nyelvek nyelvtana, szókincse felől közeledni, mert csupa félre­értés vár így ránk. Tehát a mai magyar nyelvtan sem a nyelvünk ősi törvé­nyein alapul, ez nem is lehetséges akkor, ha az előbbieket, illetőleg a magyar nyelv egyedüli sajátosságait nem vesszük figyelembe. Az enélkül létrehozott nyelvtan (német és latin mintára?!) meglehetősen idegen test a magyar nyelvben. Ennek következtében nem is dúl a magyarul jól tudó gyermekek­ben a magyar nyelvtan szeretete. Sőt a többség csaknem fél ettől a tan­tárgytól. Ez pedig nem természetes. Különösen akkor mondhatjuk ezt, ha látjuk, tele van látványos mutatványokkal, gyönyörűek a törvényei, csillog benne a logika. Ez a nyelv emlékezik és mesél, rendkívüli szellemi torna­mutatványokra késztet bennünket, valamint akár akarjuk, akár nem, közel visz a számtanhoz, az elvont, nagyon kifinomult gondolkodáshoz.

Alighanem ez az oka annak, hogy annyi jelentős, nagy magyar költő van, és sokfelé a világon a költők népének neveznek bennünket. (Ha ez még ér­dekli a világot? De e sorok írójának, még 1973-ban bizony ezt mondta egy akkor fiatal holland költő! S nem is akárhol, a finnországi Lahtiban, ahol nemzetközi költőtalálkozó volt.) Ma már viszont teljes nyugalommal lehetne bennünket a számtan népének nevezni, mert évtizedek óta feltűnően sok magyar fiatalember szerez kitűnő helyezést a matematikai világversenyeken, olimpiákon! És kiküldött csapataink általában az első helyek egyikén végez­nek nemcsak évtizedek óta, hanem évtizedeken át! Nos éppen ez a makacs folyamatosság az, ami elgondolkodtató. Hiszen nagy népek diákjait előzik meg sorra, maguk mögé utasítva hatvan-hetven nemzet tanulóit. Igazán sajnálatos, hogy mindezekről igencsak szűkszavúan számol be a sajtó. (Ahogy alig esett szó Lovász László Wolf-díjas tanárról. 1999-ben ő kapta megosztva a matematikai „Wolf-díjat”!)

Figyelem! Tanítók! Tanárok! Szülők! Tudjunk erről. Mert manapság ez a tudás valóban hatalom!

 

Szó szó szó

szószóló

óhajtás

sóhajtás

szórakozó

szóragozó

sóhajtás

 

Nyelvünkben nemcsak ősi emlékek rejtőznek, hanem ősi – talán az ős­nyelv – maradványai is, akár az ókori romok. Csakhogy ezek nem romok, hanem ép nyelvi maradványok, amelyek össze is illeszthetők. Magam ilyen­nek tartom például az IZÉ szavunkat. E szóról külön is írtunk, ám ott és ak­kor (esztendeje írhattam, 1997 tavaszán) nem vettem észre ezt a két válto­zatot, noha ismertem őket. Az egyik a „testi-lelki” jelzős iker-alak, a másik pedig szintén közismert, a „ízig-vérig” kifejezés. Csak a napokban gondoltam arra, hogy azonos dologról van szó! Nemcsak azért, mert első hallásra is érezzük a jelentésközeliséget, hanem maga a gondolat is rokon. Mindkét szó lényege a teljesség. Csakhogy, amíg a testi-lelki támogatás, fölkészülés stb. esetében pontosan értjük, hogy testről és lélekről van szó, az ízig-vérig szópá­ros, ha úgy tetszik tömörebben, mélyrehatóbban fogalmaz. Azt értjük, hogy „vér-”ig. Ott van a „vér” a testvér, nővér, fivér szavunkban és természetesen, logikusan van ott. De az IZ már más eset. Kétségtelenül igaz, hogy az íz, ezúttal az ember legkisebb részét, por~ci~ká~ját jelenti. Vagyis egészen a legkisebb részéig átérzi a dolgot, ízig-vérig magyar és így tovább. Valóban csak a napokban tűnődtem el azon, hogyha a VÉR a hús-valóság, vagyis a TEST, akkor az ÍZ a LÉLEK! Mégpedig az a lélek, amiről az ízről szóló külön részben említést tettünk. Tehát maga a nyelv is külön megőrizte ezt az iga­zolást számunkra, részünkre, nekünk, minekünk és így tovább! Ez is amo­lyan MAGYARÁZAT, amikor is a szónak önmagán belül is több értelme léte­zik, több jelentése, ám az logikusan rokon is egyben. Hiszen az ízzé-porrá, minden ízében reszket stb. már az embernek olyan tartományaiból tudósít, ahova nem férhet a képzelet sem. Valójában ezért jelentheti a szó, az IZ~galom, IZ~gul, IZ~gága stb. ezeket a már elvont fogalmakat. Tehát való­ban jelentheti a lelket. Sőt, hittel és meggyőződéssel jelenthetjük, az ÍZIG-VÉRIG azt is jelenti, hogy például „testestül-lelkestül” a magyar nyelv hívei va­gyunk. Tehát „ízig-vérig” csodálói, óvói, védői.

Természetesen léteznek éppen a ragozó tulajdonságok miatt, másféle ma­gyarozó szavak is. Másutt említettük a SENKISEDÉSÜK kifejezést. De gon­doljunk Kölcsey Huszt című versére, amely így kezdődik: „Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék,” gondolható, hogy a szó, amit közelebbről meg­vizsgálunk a DÜLEDÉKEIDEN. Mennyi minden van ebben a szóban is. Az alapszó a dűl, régies a düle, mondjuk eldüle valami. Düled, ilyen szót nem használunk, legföljebb a szeme kidülled. (Persze rokonértelmű!) Vagyis a következő szóegység a düledék. A dék a düle szóhoz csatlakozott, mint például a töre~dék, hiszen töred szavunk sincs (csak törek van, aminek nem hasz­náljuk a többesszámát, akárcsak a mák, homok stb. esetében, mert az ott lévő „k” is jelzi, hogy sok apró dologról van szó), és ott tartunk, hogy düle~dék. Lássuk tovább Kölcsey szavát: dül~e~dék~e, a birtokos alak után következik a többes birtokos alak: dül~e~dék~e~i, majd ennek egyes szám második személyes ragja nyomán a dül~e~dék~e~i~d, s ehhez csatlakozik a helyhatározó rag. Így alakult ki a végső alak: DÜL~E~DÉK~E~I~D~EN. (Érdekes volna megnézni alaposan, hogy költőink mennyire éltek nyelvünk­nek e lehetőségeivel? Olyan izgalmas példatár gyűlne össze, amit iskolákban kellene tanítani. Arany János jut eszükben ezúttal, aki a teher szavunkat használja így: tereh. Azonban ez teljesen beleillik nyelvünk törvényébe, hi­szen ismeretes a kanál kalán szótagfordítás, illetve végül is használatos a terü széna, amit a jószág elé vetnek. De az összetételek és tömörítések szótára rendkívül hasznos volna!)

Minden bizonnyal mutatunk még később is hasonló példákat, amelyek különféle okok miatt lesznek a számunkra érdekesek. Mint például a BETETÉZTETHETETLEN vagy itt van az ELLEHETETLENÍTETTEKÉ, a már többször említett MEGHÍVATTATHATNÁTOK szavunk, amelyet a legtöbb nyelven öt-hét szóval tudnak kifejezni. Ám ne feledjük, mi magyarul is mondhatnánk többféleképpen. Például így: „Legyetek szívesek és szóljatok nekik, hogy hívjanak meg” és így tovább. De a szó lehető hosszúságára nézve, most idézzük a tanulságos és érdekes, meglehetősen ismert, talán a lehető egyik leghosszabb szavunkat, ám azt is jegyzzük meg, hogy vannak változatai. Íme az egyik:

MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSEEITEKÉRT

és így tovább.

Nem az a lényeg és fontos, hogy ilyen és hasonló hosszú szavakat írjunk, hanem az, hogy írhatunk, ha kell! Itt az alapszó, a SZENT, a többi rag, képző, jel. Egyszóval valamilyen toldalék. Általában a fosztóképző és a felté­teles mód együttes és kevert használata hosszabbítja a szavainkat. Érdemes időzni ennél szavunknál, mert ebben is benne van a TALAN, illetve a TELEN, de a LEN is.

Mielőtt újra tovább folytatnám, a Kedves Olvasó kedvéért hadd írjuk ide azt a szót, amelyet alighanem a leghosszabbként tarthatunk nyilván, de ha valaki hosszabbat tud, kérjük írja meg. Tehát a leghosszabb magyar szó:

 

MEGSZENTSÉGTELENÍTHETETLENSÉGESKEDÉSEITEKÉRT

 

Reméljük, hogy hiba nélkül írtuk le és úgy is jelenik meg. De lássuk a szó egyes tagjait.

Sorba véve az egyes részeket, az első az igekötő: a „meg”. De a „megszent” nem értelmes magyar szó! Sőt, a „megszentség” sem. Az első értelmezhető összetétel: a „megszentségtelenít”. A következő, a „megszent­ségteleníthetetlen”. Már ebben két~szer szer~epel az et~len és te~len fosztó­képző, illetve éppen kétszer a LEN. Aztán az egész szóban ugyancsak kétszer találjuk meg a -SÉG növelő képzőt. Láthatjuk, ha a MEG a szó elején talál­ható, mint igekötő, akkor nem végződhet az értelmes szó főnévképzővel, csak igeképzővel. Így jött létre a hosszú összetétel első része. Ehhez járul~hat a het: „megszentségteleníthet”. Ekkor a ha-he már nem a feltételes módot, hanem a HAT~ást, a HAT~HAT~ó~ság~ot képviseli! Most jön az a része a szónak, amikor két „Té” hangzó jönne: a tet~len~ség formájában.

De mivel már ott van az egyik „Té”, alakul így a szó: meg~szent~ség~te~len~ít~he(t)~tet~len~ség. A Té hangzó, mintha a TÉT, TETT stb. hangzója volna és a tévesztés, ahogy emlegettük, maga lenne a tett elveszítése, illetve annak meg nem valósulását érzékelnénk? (Persze a téveszt, tévesztés, megtévesztő, eltéved stb. szavaink azután gazdagon ágaz­nak-bogaznak, mint annyi más szavunk a nyelvünk csodálatos törvényei szerint.) Ezután az -es képző következik, itt is végződhetne a szó, de azután már csak a ked~és zárhatná e hosszú szót, illetve az ~e~i~tek egyes és többes birtokos ragja, majd a TIK változata a tek, valamint az ér~t. Ez az utóbbi rag is két részből áll, noha erre nem szoktunk gondolni. Az ÁR, ÉR stb. össze­függéseiről hosszabb tanulmányt is írtunk! A Té ezúttal a tárgy jele. Azt tudjuk, hogy a dologból (tárgyból) így lesz azután cselekvés: tárgy~al~ás. (Azonban jegyezzük meg, hogy nyelvünk roppant rugalmas! Hiszen aki föl~tár valamit, az elmondja, ki~tár~ja tudását, elénk tár~ja ismereteit és máris újra ott vagyunk a tár~gy~al szavunknál! Zalában a tárgyuk föl azt je­lenti, hogy tárjuk föl.) A lehetőségek oly gazdagok, hogy a más anyanyelvű­nek sok évig kell magyarok között élnie ahhoz, hogy mindezekből megsejt­sen valamit. Hiszen mi magunk sem merülünk ilyen nagy tudati mélysé­gekbe, ha a nyelvünket használjuk. Tehát nem várhatjuk, hogy idegen anya­nyelvűek mindezt hamar – egyáltalán! – megsejtsék. De azok számára is tanulságos mindez, akik például más nyelvűeket tanítanak magyarul, pon­tosabban magyarra. Ezek a sajátos és példákkal tűzdelt MAGYARÁZATOK is sokat segítenek. Mert valóban nem túlzás, hogy immár tudatosan használ­juk ezt a szót, más anyanyelvűek számára e dolgok nagy része megmagya­rázhatatlan.

 

 

(Bábel után,2004)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap