A magyar nyelvről magyaroknak 1/6

Varga Csaba, szo, 10/28/2017 - 00:06

                                        

 

 

NÉHÁNY MAGYAR SZÓSZAPORÍTÁSI MÓD

 

Szavaink száma egymillióra tehető. Ez nem azt jelenti, hogy napi beszédünkben ennyi szót használunk. A szavak művészei, a költők is – szemben egy dokkmunkás ötszáz szavával – úgy 70-80 ezer szót használnak fel életművükben (pl. Arany János), de természetesen nem pontosan ugyanazokat a szavakat építi mindenki a szövegeibe, vagyis az irodalmi nyelvezetben eleve sokszázezer szó használtatik, de bizonyára nem egymillió. Az egymillió ugyanis úgy értendő, hogy ennyi szó értése szunnyad bennünk. Ez a jelenség egyrészt a ragozásnak köszönhető. E szóalkotói elv lényege az, hogy a mindig a szó elején álló szógyököket mindenki ismeri. Ez a szókezdő alapszó hordozza a jelentést, s az egymás után hozzá tapasztott szavak sorával elvileg addig „csűrhető-csavarható” az alapszó vonatkozása, ameddig akarjuk. Mert a lényeg az, hogy a szógyök folytatásával (a ragozással) csak szűkítjük, tereljük a jelentést, míg a megnevezendőig el nem érünk. Így azon a kijelentésen sem lepődhetünk meg, hogy ha az egymilliót kevésnek érzi valaki, könnyen előrukkolhat még rengeteg olyan szóval, amelyet senki sem hallott még, de megért mindenki, mégpedig úgy, hogy még csak a gyanúja sem éled fel senkiben, hogy azt a szót még soha sem hallotta. (Régen-régen össznépi, mindennapi szellemi sport volt a szóalkotás.)

Szavaink sokaságának mi az oka? Az alap: e hatalmas szókészlet csupán néhány elemi ősgyökből épül fel. Ezek a bennünk lévő ősképek, végső soron lényegi, látható változások megnevezései. Ezért képi nyelv az ősnyelv, az ősi szerves műveltség nyelve, amit ma magyarnak neveznek. Mi képekben gondolkodunk, s az alapképek az alapszavakba, a legelemibb gyökökbe vannak zárva. Ezek pedig zárt, kerek egész rendszert alkotnak, mégpedig úgy, hogy jelentéseik gyökeresen különbözőek, ugyanakkor együttesük „lefedi a teljes világegyetemet”, azaz csupán ezen ősgyökökre építve bármi megnevezhető a ragozás, a szóképzés segítségével. A szóképzés segédeszközeinek száma pedig már önmagában is olyan nagy, hogy kis túlzással kijelenthetjük: a gyökökből a ragozás segítségével létrehozható szavak számának határa elvileg a „csillagos ég”. Ez a ragozás egyszerű következménye.

Ám ez még nem minden. A megteremtett szó jelentése a kiejtéssel tovább árnyalható, s ezt kihasználva „gyümölcsözően” bővítjük tovább szókincsünket:

1) A magánhangzók mély és magas hangrendjének célszerű módosításával is növelhetjük a rendelkezésünkre álló szavak számát, anélkül, hogy magán a szón bármi egyebet változtatnánk. Mély hangrend ugyanis: nagy, távoli, régi, erőteljes, a magas hangrend pedig: közeli, kicsi, finom stb. jelentésű. (pl. a készülődő: frissen, a kászálódópedig csak ímmel-ámmal mozgó. A kis kendő libeg, ám a zászló lobog. Terebélyesebb az, amit ontunk, mint amit öntünk, de még a szipog vagy szepeg sem mindegy, pedig ugyaz a szó stb.) Íme még néhány példa:

kelepel – kalapál
tipeg – topog
döng – dong
feslik – foszlik
billeg – ballag
fergeteg – forgatag
sziszeg – szuszog

Nem csak mély-magas ellentétek létezhetnek, hanem sokszor a teljes magánhangzó sort végigjárja a szó, főként a szógyök. Például: lik, lék, luk, lók, lak, lák. Avagy: csisz, csesz, csosz, csász, csúsz: csiszol, cseszel, császkál, csoszog, csúszkál, csusszan, de régen a csöszög változat is ismert sok felé, amiben még humor is rejlik, az ö hang hozza a szóba. (Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy a csiszol szónak csupán kiejtési változata a csihol szó, tessék csak a kova kővel való tűzgyújtásra gondolni.) Ugye milyen finoman pontosítanak a magánhangzók? Pedig a szó ugyanaz, s ugyanazt a mozgás keltette surló hangot jelenti mindahány. De mi meghalljuk és vissza is adjuk a megfigyelt apró különbségeket is – pusztán beszédünk zenéjével. (Szófejtők, vigyázat! Nem a jellemzésből születik a szó, hanem – a hangok kifejező erejét szinte végletekig kihasználva – a szó kiejtését igazítjuk a megnevezendő valamely jellemzőjéhez.)

2) Nem csak a magánhangzó változhat a kép pontosítása érdekében, hanem gyakran a mássalhangzó megnyújtásával jelezzük, hogy az adott cselekvés erőteljes, avagy gyenge, hirtelen vagy hosszabban tartó.

Nem kell magyaráznom a csereg és a cserreg szavak közötti különbséget. S még: kop-kopp, top-topp, zör-zörr, tel-tell, pocs-poccs, cup-cupp, toty-totty.

3) Sokszor megfordítjuk a szógyököt, vagy változtatunk a gyökben lévő mássalhangzók sorrendjén.

Példák a fordításra: köp – pök, mos – som, siv – vis, kics – csek – csak, csav – facs, gub – bug, suh – hus, csup – puc, cserr – reccs (mosolyog – somolyog, sivít – visít, kicsi – csekély – csak, csavar – facsar [v – f], gubó – buga, suháng – husáng, csupér [csupasz] – pucér, cserren – reccsen.)

Példák csak a hangok felcserélésére: töpör – törpe, ugr – rúg (ugrat = rúgtat), nosz – unsz (noszogat – unszol), fentereg (h-val: hentereg) – fetreng, kalány – kanál, keltő (a költő is keltő) – kotló, par(ány) – apr(ó). Érdekes a bor, bur, bar (mint borító, burok) szógyök. Bor, bar a hangok felcserélésével: abr, miből az abrosz, abroncs, ábrázat, ábra (valamely test külseje, burka avagy annak másolata), s ide tartozik áttételes jelentéssel az ábránd szó is. De pusztán a kiejtés könnyítése érdekében is gyakran cserélünk fel hangokat. Pl.: szökcse – szöcske, zsákcsó – zacskó, pelyh – pehely, terh – teher.

A gyök forgatással, magánhangzó kiesésével szinte kaméleon életet élhet. Pl. a lap gyökből: lapos, lapát, lapul, lepény, lappang stb. A lap gyök megfordítva pal. Ebből a pala, palló, palást, palacsinta, palack (lapos üveg) stb. A pal gyök a benne lévő magánhangzó nélkül: pl. Ebből a platán (lapokban válik a kérge), platni, plató, plakát, placenta (=palacsinta) stb., mert lap, lapos mindegyik és sietek megjegyezni, nekünk még ez utóbbiak sem idegen szavak!

4) Sokszor beszúrunk a szóba egy vagy több „vedéghangot” díszítésül, avagy kiejtünk a szóból mássalhangzót.

Példa a vendéghangra: lágy – langy, mihelyt– mihelyst, sirám– siralm, cibál– cimbál, kopács– kopáncs, ilyet– ilyent, aláz– gyaláz, alap– talap, egyít – vegyít.

Példa a szókezdő mássalhangzó kiesésére: bomol– omol, bámul– ámul, hiszen– iszen, vás (váj)– ás, terjed– erjed.

5) Sokszor csupán megváltoztatjuk valamelyik mássalhangzót:

Így lesz például a szív szóból szip, szipp, szop, szopp. Példák általában: kópé– góbé, kopasz– csupasz, terep– telep, sanyar– fanyar, föveg– süveg, hentereg– fentereg, fodor– sodor, hápog– sápog, hervad– sorvad, surló– zsurló, zsupol– zsúfol, feslik– fejlik– foszlik, terped– tesped.

6) Szavainkat talán leglátványonyasabban az egykor közkedvelt kettős magánhangzó közül a második mássalhangzóvá válása szaporította.

Az igen régiesen beszélő kórógyiak ma is így ejtik: föüd (föld), hou (hó), teou (tó), jou (jó). Bennük az ősgyök: föü, hou, tou, jou.

A második magánhangzó már általában vagy kiesett, vagy mássalhangzóvá vált. E változások (megjegyezvén, hogy ez csak elvi összeállítás, a valóság bonyolultabb, ám a végeredmény mégis csak kitetszik):

a) Ha a szótő magányosan áll, akkor a szóvégi magánhangzó kiesésével hosszúvá válik az előtte lévő magánhangzó: föü - fő, köü - kő, szou - szó, bou - bú.

b) Szóba ágyazottan az u, ü mássalhangzóvá, pl. v hanggá vált: hout - havat, tous – tavas, louos – lovas.

c) Az u, ü válhatott h és j hanggá is, pl. hiu – héj, sziu – szíj, avagy a régi feüer így vált egyaránt fehér és fejér szóvá (jelentése: a világosság legmagasabb foka, ez alapján jelentett, s jelent ma is a németben, angolban tüzet is).

d) L hang is megjelenhet a folyamatban: föüd föld – főd, avagy zöüd zöld ződ.

Most nézzünk meg bővebben is egy szót. Válasszuk példának a csöü = ferde, görbe alapszót.

Csöür a magánhangzó kiesésével: csűr, a magánhangzó mássalhangzóvá válásával: csavar, s ugyanez az r hang l hanggá válásával s vékony hangon ejtve: csévél.

A csűr r-l változata: csál(é). Csálé jelentése: elcsavarodott, pl. „csálén (avagy csárén) áll a sapkád”. Ám a csöür csőr kiejtésű is lett, pl. a madár csőre, mert ez csöü, csöv, csöves alakú, hiszen cső: csavarodott forma. Csöveg szóval azonos a cövek és a csök szó (pl. bikacsök: a bika nemző tagja, vagyis csöve, cöveke). Cövek másként ejtve: töveg, vagyis tő. A cső-csöv összefüggése már abból is világos, hogy így mondjuk: csöves, ám a csöv v nélkül áll e szóban: csőbe. Ide tartozik a csörlő (csűrlő) = tekerő, csavaró szó is, s aki hamiskodik: csűri-csavarja a szót. Továbbá az csavarog, aki nem az egyenes úton, hanem görbén, ide-oda kanyarogva, tekeregve halad.

A v hang f hanggá is változhat, mint például: csavar – csafar. A csaf megfordításával keletkezett a facsar szó. E csaf gyök áll a csúf, csúfol szóban is: itt a valóság kifacsarásáról van szó. (Az igazság kifacsarása: kicsúfolása.) Magának a csúj szónak további facsarásai-csavarásai: olasz ciofa, zuffa, német Schimpf, egyaránt csúf jelentéssel. Mindezt igazolja a csűr cs-t változata, a tor, melyből többek között a torz, torzít, torta (tort = csűrt, azaz csavart sütemény), tortúra (a szenvedő, avagy a kínzópad csavarása, facsarása), torna (csavarodás, tekergés), tornác (eredetileg a lovaskocsi fordulására, általában forgolódásra szolgáló hely). Aki feltűri, az felcsűri, gy-vel ejtvén: felgyűri az ingujját. Aki tésztát csűr, gyűr, tűr az gyúr.

Vagyis mondhatnánk a gyúró deszka helyett: gyűrő deszka, csűrő deszka, csűrő-csavaró deszka, avagy tűrő deszka.

Így függ össze a csúfol (csavar) és a torzít szó: a szógyök (a KÉP) mindkettőben ugyanaz!

Tehát a fent felsorolt rengeteg szó egy és ugyanazon gyökből épül fel, mint ahogyan látjuk is a bennük lévő egy és ugyanazon KÉPET (csűr, tűr, gyűr, gyúr). Bármelyik szócsoportot is vizsgáljuk, hasonlóan nagy, összefüggő rendszereket látunk.

Egy-egy alapszó és rendre mindegyikük rengeteg kiejtési változata nem egy pillanat alatt jött létre, hanem szükségszerűen végtelen idők, akár tízezer évek alatt halmozódott fel a szókincsünk. A halmozódás tény: lásd a szókincsünket. A szószaporítás működési módját is láttuk: rendre új és új kiejtési változatok születnek, s ezek java a megnevezés finomításaként önállósodik. Törvényszerű, hogy a folyamat megállás nélkül működjön. Továbbá könnyen belátható, hogy ez a szószaporítási mód mindenképpen ellensúlyozza a lemorzsolódást – egyébként nem lehetne ilyen hatalmas a szókincsünk. Következésképpen aligha tévedtünk fent, amikor azt mondtuk, hogy szókincsünk tízezer évek szóleleményeinek s ezek kiejtési változatainak a tárháza. S ez nagyon erős eszközt ad kezünkbe nyelvünk, az ősnyelv, avagy kései leágazásaink kutatásában. Mint például az utoljára említett csöü-csöv jellegű szavak és változataik esetében elég nagy biztonsággal kikövetkeztethető még a kiejtés alakulásának időbeli sorrendje is.

*

Számos további szószaporító módot is említhetnénk, de már csak a fentiek alapján is leszögezhetjük: szavaink nagyon jelentős része nem különálló, egyedi szó: szavaink elsöprő többségét alkotó szócsoportok csak egy-egy „témára” alkotott kiejtési változatok. Könnyen belátható: ebből a szóalkotói gondolkodásmódból, szóalkotói elvből (világlátásból) is fakad (a gyökelv alkalmazásán túl), hogy lehetséges szavaink számának nincs felső határa. Ugyanis bármennyi szavunk is van egy adott pillanatban, a már használatba vett szavak kiejtésének módosításaival tovább és tovább bővíthetjük és bővítjük is a szókincsünket. Tehát elvileg tetszőleges pontosságal tudunk kifejezni bármit is – ez csak igényesség kérdése.

Végső következtetés: a magyarul beszélők (s gondolkodók) szóalkotói érzéke még nem húnyt ki. Részint ebben rejlik a magyarok titka, ugyanis a még pislákoló szóalkotói érzék mélyen összefügg a még őrzött, lényegét tekintve nyitott, a világegyetemet szerves egészként kezelő gondolkodással. Ahogy roppan meg ez, úgy húny ki amaz és viszont.

 

Folytatjuk

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap