Magyar önérzet

Kiss Dénes, k, 05/15/2018 - 00:06

Önérzet nélkül az ember kiszolgáltatott és teljesen védtelen szellemileg és fizikailag egyaránt. Így van ez az egész nemzet vonatkozásában is. Az egész mutatja, azaz hordozza a részek erejét és gyöngeségét. Az önérzet öntudatból és a méltóságtudatból ötvöződik. Mindezek pedig főképpen tu­dásból alakulnak ki. Ily módon jön létre az emberi tartás, ami a legfonto­sabb tulajdonságunk, mert ez a biztos önvédelmi erő. Az önvédelmi erő tehát ezek hiányában csökken, azaz kiszolgáltatottságunk növekszik. Mind­ezek vizsgálatára, javítására ki kell alakítani az eszmeképzés egyéni és kö­zösségi, nemzeti módjait. Amit tudásnak nevezünk az elsősorban az őstör­ténetünk és a történelmünk ismerete!

Az eszmeképzés eszköze a gondolat, a nyelv a szavaival és a nyelvtan – számtani képletek és levezetések – lehetőségeivel. Elsősorban a magyar nyelvre kell gondolnunk, mert gyökerei nemcsak a „földhöz ragadtság”, a valóság magjából valók, hanem egyúttal egész léte aszerint van jelen és működik, hogy érzékeli a nap, a föld, a bolygók stb., világűrbeli helyzetét és sajátos állapotát. Magyarán, nyelvünk kialakulásában olyan tudás közre­működése is látszik, ami szinte isteninek mondható. Hiába mondjuk, hogy „a felhők mögül kibukkan a nap” tudjuk, hogy a mi parányi felhőink mo­zognak ebben a rettentő keringésben és forgásban, valamint hogy a nap a földhöz képest roppant óriás! Nyelvhasználatunk sok-sok vonatkozásban igazolja a föld, az emberi létezés eme helyzetét. Például a már általam többször emlegetett egyenlítő jelentéséből is következik, hogy legalább két egyenlőről beszélünk ezt a szót használva. Még akkor is, ha valamilyen csapat „kiegyenlített”. Egyetlen más nép sem a saját „egy” szavát használja erre az igencsak láttató fogalomra, a gömb két egyforma nagyságú részé­nek kifejezésére, hanem az „eq” változatait, azaz a magyar egy, ig, igg, ek~ (ekkora, mint egyszeri nagyság!) igen, igaz, ige, ígér, igény igenes, egész ősi szótövét. A Halotti Beszéd és Könyörgés szövegében az „ig” és az „igg” vitathatatlanul egy-et jelent! Legjobb az „egyenlítő” szót megnézni más nyelvekben. Az egyenlítő megnevezése bizony magyarul történik! Va­gyis a föld gömbölyűsége nyilvánvaló volt azok előtt, már ki tudja mikor­tól, akik ezt a nyelvet beszélték! Tehát, – logikusan! – a megnevezés azoktól származik, akik a dolgot fölismerték. Ne feledjük! Eleinket sárgö­dör lakónak állították be és ez a „minősítés” még mindig erőszakosan tar­taná magát. Holott mára a nyelvészek szerint például a ház is ősmagyar eredetű szó! Tehát kik találták föl a házat? S ki tudja hány százezer éve? Azok, akik megnevezték! És így lehetséges a logikai levezetés: h+z képlet­ből, ház, haza, haza húz, hozzá húz, haza megyek, hoz-hez-höz. Nem egy szavunk, hozadék, hozomány, húz-von, huzal, vonal mutatja a következe­tességet. Sőt! Többhöz elöl is csatlakozik a h+z képletes szótag. Például hoz~adék~hoz, hoz~omány~hoz. Az „egy”, azaz az „ig” nem más, mint egyetértés, igenlés. Látjuk, hogy aki a másiknak „igent” mond, az meg­egyezik, egyezik vele. Azaz az „egy”~et (1), használgatja. A magyar igen­lés már ragozott egy. Nem a semmiből való. A kisgyerek által is fölismert ősegy. Persze később minden törött, tört darab is „egy” lesz. Csak az egyek összeszámolásával lehet számon tartani. Miközben maguk a szavak sem csupán közlő jelentéstartalmak, ha úgy tetszik, megnevezések, hanem a mögöttesükben sok évezredes tudás áll és észrevétlen is munkálkodik. Ez akkor is így van, ha nem tudunk róla. Ezért mondhatjuk, hogy a magyar világ-egyetemesen gondolkodik. Szüntelen érzékelhetjük, ha akarjuk, per­sze jelentős gyakorlattal, hogy a felfoghatatlan mindenségben lebegünk. És ez az ősi valósághoz való kötődésünknek titka is. Sajnos, hogy mindez nem tudatos, holott nagy előnyt jelentene a magyarságnak. Ez a mi fegyverünk! Nem támadó, hanem védő! A nyelvünk ősi emlékezetében sok és sokféle tudás rejtőzik, amelyeket meg kell találnunk, mert további létünk egyetlen lehetősége ez! Újra csak azt a példát említem, amely így hangzik: aki fázik fát keres. Nagyon ősi, – megítélni sem könnyű, hogy mennyire az, – annak a tapasztalatnak elrejtése a „fázik” szavunkban, hogy a hideg ellen tűzzel, azaz fa használatával meggyújtásával, egész pontosan tűzgyújtással, az élethez szükséges meleg létrehozásával védekeztünk. Tehát a „fázik”, „fá­zom” azt jelenti, hogy melegre van szükségem! Nem semmiből jött elő a fa~zik, fá~zik, hanem a fa után való járás, a fa gyújtáshoz való előkészíté­sének emlékezete alkotta és tartotta meg a szót! Az ősi valóságból való meleg utáni vágyakozás, de mindenképpen az élet feltételeinek biztosítása. Örök kényszer! Aki megtanul igazán magyarul beszélni, az valójában tér­ben gondolkodik. Az tudja, hogy kényszer állapota ez az állítás: fölnézünk az égre. Mert a mindenségben nincs se fő irány, se föl, se le, se ég. Az ég­bolt a levegő fénytörése, a lent és a fent éppen az ellenkezőjét jelenti Ame­rikában, mint Európában. Tehát tudnia kell, hogy „meghosszabbításosan” beszél. Valójában minden szó értelmét kötelezően tovább kell gondolni! Mintegy kitágítani a múltba, ezáltal messzebbre mutat a jövőbe is. Külön­ben is a nyelv világában lehet a legmesszebbre ellátni a múltba. Gondolhat­juk, – szándékosan idegen szót használva – a magyarok híres kreativitása, azaz képzelőképessége, tehetsége a nyelv térbeli működéséből fakad. Ez is a magyarán való magyarázathoz tartozik.

De egyre inkább az a meggyőződésünk, hogy a népnevünk sem más, mint ennek a rendkívülien kifejlődött és ma is fejlődő logikai, számtani rendszernek a következménye. Általa megmutatott magyarázat. Az is gya­nítható, hogy ősi megnevezésünk nem annyira népekhez, fajokhoz köt ben­nünket, hanem a nyelvünkhöz! A három a magyar – magyar és nem más! – igazság. Az igazság tartalmazza a már sokszor emlegetett „ig”, azaz egy szavunkat. Hátha három fontos rokonság tartozik első sorban hozzánk, és ezt jelenti a réges-régi „három a magyar igazság”? Igen a magyar tehát, mint minden más szavunk megnevezés! A magyaráz, magyarul, magyarán nem egyszerűen az értelmezést jelenti, hanem egyfajta gondolkodási mód­szert, formát, illetve rendszert. A jelentés ugyanis nem más, mint ami az értelmezés nyomán elénk áll. Az értelmezés a gondolati megközelítés és elemzés megnevezése. Amit magyarázatként emlegetünk, az pedig elemző okfejtés. Aki tehát valamit megmagyaráz, az elemző okfejtést folytat. Az „okfejtés” is kitűnő szóösszetétel. Mert az okok már maguk választ adnak arra, hogy miből következtek a történések. Az ok a logika magja, amiből kinő. Ez az, amit logikának mondunk, és amit csak e nyelven tudunk ily módon érzékelni és láttatni. Hasonlattal próbálkozva, olyasmit kísérelünk meg, mint amikor a gyümölcsből következtetünk a fára. Magyarán, azt kí­vánjuk érzékeltetni, hogy kérdésekre találhatók más válaszok, feleletek, csak előbb a megfelelőbb kérdést kell kialakítani, megtalálni. Különben is, a kérdés megfogalmazása a legnehezebb, mert a kérdés már maga is felis­merés. Ha nem az, érdektelen a válasz is. Az igazi, azaz a megfelelő felele­tet pedig a világ végéig hiába várjuk! És itt álljunk meg. Két szavunk van erre a fogalomra is: válaszol, felel. Úgy kínálja nyelvünk, hogy az egyik „választás” legyen, a másik pedig „felelet”, azaz maga a kérdés is akkor lesz egész, ha a felelet teszi teljessé. Így kap értelmet ez az általunk hasz­nált gondolat, hogy a válasz megszüli mindig a kérdéseit.

Egyre inkább erősödik az a meggyőződésünk, hogy a „magyar” sza­vunknak különleges jelentése van. Először is, nem annyira népnév, mint különleges közlő rendszer, élő és így önépítő nyelv jelzője, módszer, ha­gyomány stb., megtestesülésének, például sajátos ősi tudásnak és emléke­zetnek a megjelölése. Nem faji hovatartozásunkat tudjuk meg belőle, nem annak magyarázata, hanem egész lényegünk meghatározásának neve.

Tehát nemcsak más népnevekből, egyáltalán nem népnevekből lehet a magyar népnevet kikutatni. Sem azt, hogy hol voltak magyarok. Mert ahol ténylegesen magyarok voltak, ott minden bizonnyal magyarul beszéltek. Még akkor is ez a döntő, ha nem nevezték őket magyaroknak. Nyugodt lélekkel vélhetjük úgy, hogy ezt az utat sem szabad kifelejteni, főként nem kirekeszteni a többi megszokott közül! Ezért is lehet annyi nyelvrokonunk, még az óceánon túl is.

Minden ismeretet e föntieknek kell alárendelni, mert a nyelv az a közeg, amelyben és amelynek segítségével a legmesszebbre lehet vissza látni a múltunkba. Nemcsak ősi tudás tárháza, hanem önmaga az egyetemes tudás!

Mint látható, néhány dolgot többször is tárgyalunk, de az is igaz, hogy mindig más irányból, fölismerésből közelítjük ilyenkor a nyelvünket. Ezzel nemcsak azt kívánjuk bemutatni, hogy milyen sokoldalú és gazdag a ma­gyar nyelv, hanem azt is érzékeltetni akarjuk, hogy működése – akár az agyé – egyszerre több szálon történik. Rendkívülien gazdag a magyarok gondolattársító lehetősége. Már szavaink fölépülése, létrejötte is jórészt ezen alapul. És ez az a lehetőség, amit költőink is gazdagon kihasználnak, a jelentés jó értelmében.

 

 

(Beszélgetések az aggyal,2009)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap