A Magyar Operett Napja (okt. 24.)

Szerkesztő A, sze, 10/24/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

 

 

 

AZ OPERETT, AMELYBEN HAZÁNK VILÁGHATALOM!

 

Túlzás nélkül, nem csak a nemzeti büszkeség okán, hanem tényként állíthatjuk: az operett hungaricum, s az operettben hazánk világhatalom! Ez az a zenés, fülbemászó dallamú színpadi műfaj, amelyet Mozart, a nagy Wolfgang Amadeus nevezett el még a 18. században kis operának, operácskának, s abban a korban le is nézve, népinek, profánnak tartva. Aztán (már a 19. században) itáliaiak, németek s franciák kezdtek el vele foglalkozni, de az operett igazán Közép-Európában bontakozott ki. Hiszen a 19. század második felében és a 20. század fordulóján Bécs és Budapest – a birodalmi társfővárosok – s velük együtt hazánk minden városa, sőt kisebb községei is az operettől zengtek. Aki pedig nem volt olyan szerencsés, hogy színházban élvezhetett egy operettet, az megvette a népszerű művek kottáit, s otthon próbálta meg játszani, vagy akinek ez sem ment, az énekelte, dúdolta. Mert ez az operett lényege: mindenki magáénak érzi, mindenki látni-hallani, befogadni akarja, s énekli-dúdolja, boldoggá teszi magát vele.

Persze természetes – vagy természetesnek kellene lennie –, hogy minden művészeti tevékenység produktumának ez a lényege: elgondolkodtasson, vagy éppen feledtessen, esetleg a kettő egyszerre. (A művészet korántsem önmagáért van, vagyis a művészért, magáért. Bár akkor legalább egy embernek tetszik az alkotás, de ez kissé kevés!) Az opera, a másik nagy zenés színpadi műfaj nem csupán a fennkölt – vagy éppen annak gondolt – és misztikus, vagy történelmi, bibliai témái miatt nehezebben befogadható a nagyközönség számára, hanem nagyobb zenei műveltséget is feltételez, mint az operett. Bár az operett egyértelműen az operából fejlődött ki, annak egy népiesebb, könnyebben befogadható és nem utolsó sorban olcsóbban színpadra állítható változataként, a szülőjétől nagyon sokban különbözik. A hasonlóság csak annyi, hogy színpadi műfaj ez is, az is, ahol a zenének nagy szerepe van: az opera esetében a zene a befogadást erősíti, mégpedig annyira, hogy az ének és zene uralja a művet, az operettben a zene és a szöveg egymást erősíti. Míg egy-egy opera zenéjének vagy egy-egy áriájának rajongói tábora van, addig az operett esetében a történet a döntő, amelyből kiszikrázik egy-egy dalbetét. Bár a zeneiség itt is természetszerűen fontos, a szövegkönyvírók – librettisták – és a dalszövegek írói legalább annyira részesei a sikernek, mint a komponisták. A komponisták pedig nem kényszerítik magas ária-hangok skálája felé az énekeseket, hanem fülbemászó dallamokra törekedtek és törekszenek.

Ezért is van az, hogy az opera kedvelői általában nem kedvelik az operettet, mivel azt könnyen érthetőnek, profánnak, így nem eléggé művészinek tartják. Ezzel szemben az operettkedvelők túlzóan művészinek tartják az operát.

Egyébként az operett a kezdeteknél nem is színpadi, hanem sokkal inkább kisszínpadi, pódium vagy fogadói, vásári műfaj volt, amely máig meghatározza főbb sajátságait. Ilyen, hogy könnyed, természetes, hogy szerelmi történet, lehetőleg sok humorral fűszerezve, és könnyed dalokkal, kuplékkal, rigmusokkal és csak esetlegesen kórusénekkel. Viszont sok tánccal, pörgéssel, forgással és… az önmagukban sanzonná váló dalokkal. Amelyeket énekelve, fütyülgetve, dúdolgatva mindenki – aki hallja, az is – tovább álmodja az operettet.

Az operett a boldogság, a zene által közvetített boldogság műfaja. Történetei a „mindig van remény”, a „minden egyszer jóra fordul” történetei, az amerikai happy ending európai előzményei.

És az amerikai filmek kasszasiker előzményei! Mert ezek az operettek bejárták Európát, majd bejárták a világot. Mindenhol siker! Mert mindenhol, mindenki megérti, s máris játszaná, énekelné, hiszen ez ő!

Hiszen ki nem volt már szerelmes, s viszonzatlanul szerelmes, vagy néha annyira vágyódó, esetleg éppen pipogya, hogy már mindenki nevette őt? Hát most ő nevessen máson, a színpadi alakon, de azért érezze, ez ő! Vagy ki nem volt néha peches, vagy egyenesen  pechszériás? No, azért kevesen érezhetik úgy, hogy miatta zuhan a tőzsde, dől be az ingatlanpiac. De „Fekete Péter öcsém, te kis ügyefogyott. Ki szerencsemalac fülit sose fogod” esetében is van szerencse: a szerencsétlenségre valaki vállalatot alakít, meg nem utolsó sorban „akinek nincs szerencséje a kártyában – itt az üzletben –, szerencséje lesz a szelemben”, azaz megtalálja élete párját s a boldogságot.

A sort még folytathatnánk a jobbnál jobb, s mai napig érthető operettekkel, amelyek lehet, hogy – a történetük szerint –  kissé sematikusak, hiszen egy kis szegénység, egy kis bonyodalom, egy kis intrika, aztán minden jóra fordul, de persze közben jó sok lehetőség van a dalokra, éneklésre, táncra meg humorra… Könyörgöm: kell ennél több? Az amerikai sikerfilmek is sematikusak. De az igazán tartós sikerfilmek, a hosszú évekig, sőt évtizedekig emlegetettek valamiben másak!

A jó operett érthető alapról indul, nem kell senki számára nagy odafigyelés, gondolkodás, hol is vagyunk, mi ez a szituáció, hanem egyből érezzük a darabot, a játékot. Itt jön a komponista szerepe, aki ha elég jó, ha fülbemászó, szívhez szóló vagy éppen elringató melódiát alkotott, akkor az operett sikeres lesz!

Néhány színházi szakember azt állítja, az operettet – a népszerűbbet – el sem lehet rontani, hiszen ha jó a szöveg, jó a dal és a zene, ellensúlyozza az esetlegesen gyengébb színészi játékot. Viszont ebben az esetben érzi úgy a néző, hogy a színpadon egészen más van, mint ami a szívében, fülében, ereiben…

Még akkor is érezzük, ha csak dúdoljuk, hogy mi is ott vagyunk, mi cselekszünk, úgy, mint az operett mindennapi, velünk egyenrangú hősei, ha amiről énekelnek, azt mi nem élhettük a valóságban át. Ami már a régmúlt, mégis a dal ide hozza hozzánk.

„Éjjel az omnibusz tetején,

emlékszel kicsikém, de csuda volt.

Lent nyikorogtak a kerekek,

s felettünk nevetett a telihold…”

Ki az, aki nem nevetett fel a teliholdra, s jó, lehet, a villamos kerekeinek nyikorgását hallja fülében, de mindenképpen a szeretettel szeretne bandukolni Budán át...

Vagy felsóhajt, miután sikerült a szerelem, s lett belőle házasság:

„Asszonykám, adj egy kis kimenőt…”

Mert aki házasságban van, annak jármát érzi, aki még nem, az vágyón énekel:

„A jányok, a jányok, a jányok angyalok…”

Voltak régen, azok most is! Angyalok! S csak azért is legyenek „jányok”, így közvetlenül, népiesen nekünk!

De vegyük észre, s nem csak a szép nőt, hanem mindent, ami szép! Vidékről a fővárosba jőve, vagy a fővárosban élve énekeljük:

„Budapest, Budapest, te csodás!

Te vagy nékem a szívdobogás…”

Aztán az ősi Stefánián ne csak a forgalmi dugót lássuk meg, vagy ha az nincs, akkor a benzingőzt, hanem legyen ott, s ne csak ott, de ott mindenképp a fülünkben az, hogy:

„A régi mániám,

Végighajtani a Stefánián,

Egy fess fiákeren,

És a gomblyukamban virág terem…”

Ugye? Máris jobb a kedvünk!

Na, erről szól az operett! Ez az operett. Egy felzaklatott világban, akár terápiás célból is lehetne orvosi rendelvényre felírandó, vagy csak öngyógyítással önmagunknak boldogságszérumként beadandó.

Régen is, ma is megérezték ezt az alkotók, s érezték mindenkor az előadók meg a közönség egyaránt.

Bár van sok és híres külföldi operettszerző, a magyar operett más. Már csak azért is, mert ők a mieink! Voltak, vannak, lesznek. Egyrészt, mert az eredeti nyelv, amellyel a szövegkönyv íródott, a mi csodás anyanyelvünk, minden nyelvi humorával és romantikus szépségével egyaránt. Másrészt a legtöbb magyar operett mégis csak magyar környezetben játszódik, vagy legalábbis van benne magyar szál is. A dallamvilága meg teljes egészében magyaros! A mi cimbalmos, dobos verbunkosunk; múltba szóló töröksípunk; lelkünk pedző hegedű, és együtt annyi szép, minden hangjával ezt a népet, ezt a hazát idéző dallam.

Manapság (tragikus, hogy azt állítják „egyesek”) csakis idegen nyelven, idegen helyzetekről – szerintük nemzetközi, jó hogy nem már internacionális problémákról – és idegen dallamvilággal előadott dallal lehet a magyar énekes sikeres. Nézzük az operett máig tartó sikerét, és lássuk, hogy ez nem igaz!

Abban a korban, az operett fénykorában is lenézte a nyugat a keletet, a legjobb esetben is csupán különlegesnek tartotta. Mégis a 19. század végén, a 20. század elején a magyar operett világhírnévre jutott, mert a fülbemászó dallamok elől nem voltak képesek se Bécsben, se Párizsban, Londonban, ahogyan New Yorkban vagy másutt sem bezárni fülük és  szívük.

Párizs, Bécs és London színházai is játszottak – játszanak – operettet, ahogyan a híres Broadway-n több magyar operett fogalom lett.

A műfajt annyira meghatározó táncos-komikus – szubrett-vonal magyar „találmánynak” tekinthető, bár voltak más operettekben is ilyen összeállítások, mégis a magyar operett védjegyévé vált az énekes, könnyed, komikus szereplős és cserfes leányos vonal.

A kutatók szerint nincs olyan perc, amikor valahol a világon, filmen, színpadon, rádióban vagy televízióban fel ne csendülnének magyar szerzők operett-melódiái…

Magyarország az operettben világhódító nagyhatalom. De kedves nagyhatalom, a kultúra, a művészet eszközével hódító, a boldogságot és életörömöt terjesztő! Erre kell büszkének lennünk: ez igazán hungaricum!

Persze,ezt a sikert külföldön is és itthon is nyesegetik, sőt egyesek tagadják. Versenyt ordítják az osztrákokkal együtt Lehár Ferenc Franzos osztrákságát, vagy mostanság már morvaságát is. Csakhogy a mag jöhetett valóban morva földön és Bécsen át, de hallgassuk csak meg dallamait, és tudjuk, a magyar lélek szökkentette szárba a kiváló zeneszerző művészetét.

Mostanság Kálmán Imrét is Emerichezik, és apja neve után Kopsteinnek nevezik… De itt is, mint Huszka Jenő, Zerkovitz Béla, Ábrahám Pál, Eisemann Mihály esetében nem a származás a fontos, az igazán meghatározó, hanem a magot megtermékenyítő anyaföld és annak lelkülete.

Az tény, hogy az operett hazánkban először a külföldről behozott darabok játszását jelentette, de nagyon hamar megfogalmazódott a hazai közönségben az igény, hogy az operett legyen magyar műfaj. Magyar életekről, magyar nyelven, magyar zenei motívumokkal előadva!

Már 1883. december 3-án, a pesti Népszínházban bemutatott első – nem adaptált – darab, az Eleven ördög, Deréky Antal és Konti József műve akkora nagy sikert aratott, nemcsak hazánkban, hanem a határokon túl is, hogy innen, ettől a dátumtól szintén lehetne számolni a magyar operett születését!

Mégis október 24-e lett a nap, Kálmán Imre születési napja, és egy másik, nemzeti etalon – Lehár Ferenc – halálának a napja lett a kiválasztott.

De akármelyik nap is legyen, ne vitázzunk, hanem örvendjünk magyar nemzeti kincsünknek, az operettnek, amely sok-sok évtized óta minden diplomáciánál hatékonyabban viszi ki külföldre a magyar dallamvilágot, a magyar lelkületet és a magyar életörömöt. Mert az operett hungaricum, s az operettben hazánk világhatalom!

 

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap