A magyar sajtó helyzete a Kárpát-medencében 1/2

Skrivanek Dániel, sze, 08/21/2013 - 00:10

 

 

 

„Az időszaki sajtó szabad nemzetnél hivatva van, hogy legyen óramutató a nemzet életében; legyen hajnalcsillaga a világosság napjának; legyen a jelennek izzadó munkása, mely a jövendőt előkészíti, legyen élesztő fuvalma a rejtekben csillámló szellemszikrának; legyen őre a jogszerűségnek, reményhorga a szenvedőnek, a bűnnek ostora, a szerény érdem koszorúzója; legyen zászló, mely körül szellemi tábort üssenek, kiket egyenlő elvek vezetnek, kiknek szívökben egyenlő érzelem ég.” (Kossuth Lajos)

Ha csupán az lenne a feladatom, hogy e lap hasábjain a sajtó, az újságírói hivatás küldetéséről, a tollforgatók „ars poeticájáról” értekezzek röviden, akkor bizony máris letehetném a tollat, s befejezhetném a munkát. Tehetném mindezt lelkiismeretem legnagyobb nyugalmával és teljes megelégedettséggel, azzal a meggyőződéssel, hogy a megbízásnak maradéktalanul eleget tettem. Kossuth szavainál ugyanis aligha lehetne ragyogóbban megragadni e hivatás – az újságírás – lényegét. Pontosabban azt, amilyennek lennie kellene. És higgyünk neki: a pozsonyi diétáról szóló tudósításai, majd pedig az általa szerkesztett Pesti Hírlap elegendő bizonyíték arra, hogy lehet ezen igények szerint alkotni.
Lehetne ma is, ámde hogy mennyire nem így van, erre a legékesebb bizonyíték korunk magyar sajtójának állapota, országhatárokra való tekintet nélkül. Válságról beszélni talán (még) túlzás lenne, az azonban kétségtelen, hogy a magyar újságírás – határainkon innen és túl – már hosszú évek óta ereszkedik lefelé a lejtőn. Hogy miért, s hogy milyen formában, arra a következőkben megpróbálunk választ adni azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megérettnek tartjuk az időt arra, hogy e kérdésről széleskörű és alapos vita bontakozzon ki kárpát-medencei magyar értelmiségi körökben. Akár itt, e folyóirat hasábjain is.
Talán első pillantásra öngyilkos szándéknak tűnhet, hogy egy újságíró az újságírás visszásságaira, ellentmondásaira, mi több: kártékonyságára hívja fel az olvasó figyelmét – a kenyerét kockáztatva ezzel. Az igazság után sóvárgó, azt minden körülmények között feltárni igyekvő író azonban nem tehet másképp, hiszen ellenkező esetben éppen a hivatásával – vagyis önmagával – kerülne feloldhatatlan ellentmondásba. Mint mindannyiszor, így most is egyedül a kedves olvasó józan ítéletére bízhatja magát e sorok írója.
Célunk tehát az, hogy – a tárgykör beláthatatlan terjedelme miatt természetesen a teljesség igénye nélkül – rövid áttekintést nyújtsunk a Kárpát-medencei magyar újságírás helyzetéről, a problémák általunk vélt hátteréről, a megfelelő következtetéseket – nagy kényelemmel, vagy okos megfontoltsággal? – az olvasóra bízva. Kossuth Lajos fent idézett megfogalmazása legyen a kiindulópont, az elképzelt ideális állapot, amelyhez képest a mai újságírószakma valamerre elmozdult. Hogy milyen irányban, ez a következőkben ki fog derülni. Azt azonban már most mindenképpen le kell szögeznem, hogy – bár tisztában vagyok az újságírói pártatlanság erényének fontosságával – nem lehetek teljesen elfogulatlan a határon túli magyar újságírást illető kérdésekben, egészen egyszerű okoknál fogva: mint határon túli magyar, és mint (nagyon) fiatal szakmabeli többszörösen is érintett vagyok a kérdésben. Ez azonban természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a szándék a lehető legobjektívabb szemléletre.
Noha a címből következően az egész Kárpát-medence magyar nyelvű sajtójával kellene foglalkoznia a jelen írásnak, mégsem teljesül ez maradéktalanul. Az anyaországi média ugyanis – a szerkesztői utasításnak megfelelően – kimarad az elemzésből, s csak a határon túli kérdéseket boncolgatjuk majd. Tulajdonképpen hálásak is lehetünk ezért, ismerve a honi médiaviszonyokat. A határon túli újságírás – egyelőre – még nem züllött odáig, mint a magyarországi.
Elég csak felidézni egy alig több mint három esztendővel ezelőtti sajtórendezvényt, amely az azóta történtekkel együtt teljes képet ad a sajátosan (félre)értelmezett sajtódemokráciáról, megindokolva ezzel e sorok szerzőjének lesújtó véleményét. Tudvalévő, hogy március 15-e nem csak az 1848-as forradalom emlékünnepe, hanem – természetesen vele szoros összefüggésben – a Szabad Sajtó Napja is. E jeles alkalomból évente megemlékezést tartanak a magyar sajtó munkatársai. Így történt ez 2002 tavaszán is. Március 12-én a Sajtószabadság Központ és a Független Médiaközpont nyilvános kerekasztal-beszélgetést szervezett a „kortárs magyar sajtót fenyegető veszedelmekről”. Hogy mennyire volt pártatlan a beszélgetés, azt már a résztvevők névsorának ismeretében is elég pontosan meg lehet tippelni. A Bajomi-Lázár Péter által moderált vitában Vásárhelyi Mária szociológus, Vince Mátyás (az MTI jelenlegi elnöke) és Sipos Balázs politológus vett részt, és hozzászólt még a szabad demokrata Tímár János, Hammer Ferenc médiaszociológus, Haraszti Miklós újságíró és Zöldi László médiakutató. A beszélgetést vezető Bajomi-Lázár Péter által feltett vitaindító kérdésre – „Szabad-e a magyar sajtó?” – Vásárhelyi Mária lendületes támadásba kezdett az akkori polgári kormány médiapolitikája ellen, amely szerinte „rendkívül agresszív” módon, „kifejezetten megfélemlítési céllal” lép fel a sajtóval szemben. Szerinte 1998 után a közszolgálati médiumok „kormánymegszállás alatt” működtek. A sajtószabadsághoz azonban igencsak sajátos módon viszonyul a szociológus, hiszen szerinte – a szélsőjobboldalinak tartott –Pannon Rádióval szemben feltűnően engedékenyek, pedig már „réges régen meg kellett volna szüntetni” a rádiót. A Népszava és a Magyar Hírlap jövőjének féltése mellett Vásárhelyi sérelmezi, hogy a sajtóperekben érezhető a „jobbra hajlás”, azaz hogy a kormányoldallal szembehelyezkedő újságírókat könnyebben éri elmarasztalás peres ügyekben. Felesleges lenne tovább ismertetni a vitán elhangzottakat. Az eddig megemlítettekre is pusztán azért volt szükség, hogy ne legyenek illúzióink (ha voltak egyáltalán) a magyarországi sajtó pártatlanságával kapcsolatban. A 2002-es kormányváltást követően bekövetkezett változások jól mutatják a hanyatlás jeleit. A sajtószabadság éber őrei pillanatok alatt vad cenzorokká vedlettek át, elég csak a Demokrata főszerkesztőjének bűnvádas perére gondolni, hogy tisztában legyünk azzal, ki képviseli valójában a sajtószabadság gondolatát.
A magyarországi viszonyokat azért fontos röviden felvázolni – még ha nem is képezi szigorú értelemben véve a tárgyát jelen beszámolónak –, mert igen jelentős hatással van a határon túli magyar újságírásra. Elég csak arra gondolni, hogy a kellő színvonalú újságíróképzés hiánya miatt a külhoni magyar újságírók jelentős része Magyarországon tanulta a tollforgatás mesterségét, aminek következtében óhatatlanul „káros hatások” érték őket. De a későbbiek során is folyamatosan figyelemmel kísérik az anyaországi kollégák tevékenységét, illetve, az európai uniós csatlakozást követően egyre komolyabban fogalmazódik meg az a – egyébként szükségszerűen felszínre kívánkozó – gondolat, hogy a természetes egységet alkotó régiókból kiindulva a határon túli magyar sajtóorgánumok a trianoni határt átlépve is terjeszkedjenek (például a Felvidéken). Mindezek mellett számos határon túli magyar újságíró dolgozik valamelyik magyarországi lapnak, mint helyi tudósító, s ezzel valamilyen formában erre vagy arra az oldalra kerül a magyar újságírói-politikai palettán (e szókapcsolat, bár igencsak műanyag ízű, mégis visszaadja a magyar média sajátját, az abszolút ideológiai vagy pártelkötelezettséget).

Két testvér:
sajtószabadság és cenzúra
 

„A sajtószabadság is csak azoké, akiké a sajtó”. Bár e mondatot A. J. Liebling amerikai író jegyzi, a felfedezés, hogy a sajtó – és ezáltal a sajtószabadság – minősége a mindenkori hatalom függvénye, nem tőle származik. A cenzúra, illetve a sajtó szabadságáért vívott küzdelem egyidős az újságírással, hiszen már a legelső kiadványok is valamilyen céllal láttak napvilágot, s e célt nem lehet függetleníteni a termék kiadójától, készítőjétől. Ha pedig a kiadó az állam volt, akkor egyértelmű volt a befolyásolás iránya. Az úgymond „függetlenként” napvilágot látó sajtótermékek is hamar a kor körülményeinek (szándékosan nem a politikai hatalmat említem, hiszen számos más befolyásoló tényező létezik) hatásai alá kerültek, s ez napjainkban sincs másként. Sokszor a puszta fennmaradásért vívott küzdelemben nem egy lap kénytelen támogatásért folyamodni, amivel kénytelen-kelletlen a támogató függésébe kerül. Hatványozottan igaz ez a határon túli magyar sajtótermékek esetében, hiszen ott az anyagi viszonyok sok esetben jóval rosszabbak, mint, mondjuk, Magyarországon (nem beszélve Nyugat-Európáról).
A sajtószabadság kérdése kétségtelenül a legfontosabb, hiszen ennek mértéke határozza meg az újságírás színvonalát. A véleménynyilvánítás, az információ szabadsága az emberi alapjogok közé tartozik (az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 1948-ban deklarálta), éppen ezért a sajtószabadságot joggal lehet nevezni a demokrácia fokmérőjének. Hiába mondja magát egy állam demokratikus jogállamnak, ha közben a sajtója nem szabad, s azt különböző eszközökkel próbálja meg befolyásolni, megfosztva ezzel polgárait a „valós információkhoz és becsületes véleményekhez” való jutás lehetőségétől (pontosabban nem is lehetőség, hanem jog: az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 44. ülésén ugyanis elfogadták az újságírói etikáról szóló határozatot, s ez tartalmazza az imént elmondottakat is). A sajtó felett gyakorolt ellenőrzésen nem kell okvetlenül nyílt cenzúrát értenünk, hiszen a módszerek a történelem folyamán egyre finomodtak, s csak a lényeg maradt ugyanaz. A IV. Pál pápa neve által fémjelzett Index (1559-ben tették közzé) még nyílt támadást indított minden olyan iromány ellen, amely nem az egyház hivatalos álláspontját tükrözi (ezt a lépést egyébként az akkoriban elterjedő, s a katolikus egyház számára veszélyes méreteket öltő reformáció indokolta). Hosszú és rögös út vezetett 1776-ig ill. 1789-ig, amikor az emberi jogok amerikai és francia nyilatkozata rögzítette a sajtószabadság jogát.
De még ezek után sem lehetett teljesen független sajtóról beszélni, hiszen a téma élénken élt a köztudatban. Márpedig ha beszélnek valamiről, akkor az a probléma él. Érdemes felidéznünk – a később történtek ismeretében – hogy mit is mondott Marx 1842-ben a sajtószabadságról és a cenzúráról:
„A cenzúrázott sajtónak demoralizáló hatása van. A Rossz potenciális forrása, amelytől elválaszthatatlan a képmutatás, és ebből az alapvető hiányosságából ered minden további hibája. A kormány csak a saját hangját hallja, tudja is, hogy csak a saját hangját hallja, de mégis azzal áltatja magát, hogy a nép hangját hallja, és megköveteli az emberektől, hogy ők is elfogadják ezt az önámítást. Az emberek elmerülnek a politikai babonákban, részben belesüppednek a hitetlenségbe, vagy teljesen elfordulnak az állam ügyeitől, magánemberek gyülevész tömegévé válnak. Mivel a szabad írást törvénytelennek kell tekinteniük, hozzászoknak ahhoz, hogy a törvénytelent szabadnak, a szabadságot törvénytelennek tekintsék. Így pusztítja el a cenzúra az állam szellemét.”
Ragyogó gondolatok. Hogy éppen a marxista eszméket zászlajukra tűzők szegülnek szembe ezekkel az alapigazságokkal, azt megfogalmazójuk nem láthatta előre. Tény viszont, hogy a Közép-Kelet-Európát leigázó kommunista diktatúrák mesterei voltak a cenzúrának, s ennek káros következményeit máig magán viseli az újságírószakma. Sokan ugyanis remek tanítványnak bizonyultak, s ami a legnagyobb gond: e készségüket máig alkalmuk van gyakorolni. Az államirányításnak szüksége van cenzorokra, ez mindenkor így volt. Thomas Jefferson szavaival: „Egyetlen kormány sem lehet meg cenzorok nélkül; ahol pedig sajtószabadság van, ott cenzorok is lesznek”.

Forrás: Polísz, 2006. 87. szám

Folytatjuk...

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap