Magyar "szabadság" szobor

Balogh Bertalan, cs, 08/09/2018 - 00:02

 

 

 

 

 

Változatlanul nem tudom megérteni, hogy milyen nép az, amelynek a fővárosában, a legmagasabb csúcson egy síremlék mered éktelenkedve.

Akár Szabadságszobornak nevezzük (nem tudom, milyen szabadságról beszélünk), akár tudjuk, hogy voltaképpen a lezuhant Horthy István síremléke ez a pálmás réztyúk, így is, úgy is síremlék ez valóságosan és képletesen is.

És általában nem bántja az emberek szemét.

Milyen nép az ilyen?

Valamikor Atillája is volt ennek a népnek!

Legvégül pedig egy síremléket emeltek valakik a város fölé. Valóságosan és képletesen is.

És nincs dinamit, és nincs kiírva egy pályázat.

Milyen nép az ilyen? 

 

 

A tornácomon ücsörgök, meglehetősen kényelmesen. Szememnek biztosan jólesne, ha a Rónaság látványa pihentetné, de szó sincs itt Rónaságról; a csöndes utcát látom és a szemben lévő nyaralókat. A kilátást bődületesen nagy Lincolnom is elzárja valamelyest, dehát kell valahol parkoljak.

Elzárom a rádiót, mert csak négerbe oltott diszkó-szemét ömlik belőle megint. Megnyomok egy másik gombot, és mintha végre a nap jönne fel a lelkemben: magyar zene. Szalagról.

Ahogy elnézem magamat, irigylésre méltóan jó dolgom van itt, mert Amerika, mert Florida, mert csupa napfény, és mert az egész világ tehet nekem egy szívességet itt, a pálmafáim alatt és nyilvánosan. Csak éppen, a lelkem mélyén egyáltalán nem ezt akartam. Hanem talán egy egyszerű és takaros tanya lett volna jobb.

És az Alföld távlatai.

És egy jó hátasló.

Nem tudom, miért éppen ez sült ki az életemből. Csak ücsörgök itt, és nem tudom magamnak megmagyarázni.

Mert nincs magyarázat mindenre.

Akármilyen lenyűgöző is első látásra, harmadszorra-negyedszerre már nem az, hanem a jó ízléssel komponált egyszerű étel ellenkezője a szmörgosz-bord. Asztal, rogyásig rakva a legjobb falatokkal és csakis a legjobb falatokkal, mert némely szakácsművészet így képzeli el magát a perfekciót: csupa szuperlatívusz és túl sok és csakis szuperlatívusz, és még több szuperlatívusz... és nincs hely kötőszónak, vesszőnek, mellékmondatnak, ami kifejezést és arányt adna az egésznek, ha már a szakácsságról, mint művészetről beszélünk.

Szétturkálják az emberek, tömik magukat a szuperlatívusszal, és persze a fele sem fogy el.

Végül a perfekció gusztustalanná pancsolt egyvelegnek látszik, és mindenkinek egy kicsit csömöre is van. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap