Magyar szívekben élsz...

Koczeth László, p, 01/12/2018 - 00:03

 

 

 

 

Egy honvéd monológja a Don vidékéről 1943-ból.

Dermesztő hideg van.
A távolban egyvégtében ágyúznak a muszkák.
Sűrű, jeges hó szitál.
Futás közben körözve gomolyog forró lélegzetem.
A bajszomról egy darabig számba csurran a leheletemtől megolvadt hólé, mint tavaszelőn a csatornánk szapora cseppjei, majd megdermed a végén.
A szakasz már szétoszlott.
Sokat lelőttek közölünk, ahogy menekültünk.
Visszatekintve látom a torkolattüzeket, amint lidérces fénybe borították a befagyott folyó túlpartját.
Hallom állati ordításukat, ahogy jönnek utánunk.
Az ég sötétje összeér a hó fehérségével.
Csak megyek előretartott fejjel a nyomokon, követve bajtársaimat.
Ez a lábnyom itt biztosan a földimé, Kiss Jóskáé.
Olyan mélyek és nagyok, hogy egy komondor a tüzes delelőn nem győzné teleinni magát belőle.
Pusztai Bercit meglőtték.
Még láttam, ahogy próbált szaladni lőtt sebével a többiek után, lerogyva, újra felkelve. Vércseppjei, hol szaporázzák, hol néhány jókora foltban piroslanak a zsenge havon.
Ha ezen a jelen haladok, vagy megtalálom őket, vagy tán Bercit, szegényt, meredten, hátra hagyottan.
Holttestek hevernek szanaszét.
Néhányan még nyöszörögnek, kiáltoznak.
Felemelem az egyik cimborám fejét, de jéghideg arcából már csak egy utolsó meleg hörgés fölhabzó vére buggyan a kezemre.
Tekintete lassan elszürkül, elhomályosul…
Nem érdemes futni sem tovább.
Ahogy visszaeresztem lágyan a földre, már alig érzem fagyott ujjaimat.
Megmarkolom a puskámat, de szinte összenő annak vasával, és elengedni sem tudom.
Lépdelek leszegett fejjel, konokul a nyomon.
Büdös egy hideg tél van ezeknél.
Mit nem adnék most Bagi Örzse öreganyám jó paprikás krumplijáért, finom foszlós kenyérrel, és egy kancsó borral, a kemence mellett…
Rá kéne gyújtani, de az utolsót odaadtam Kocsis Ferinek még a roham előtt.
Ő már talán sohasem fogja elszívni...
Megpróbálok énekelni, hátha ez átmelegít, de sehogy nem jön ki hang a torkomon.
Már nem látom a nyomot sem.
Befedett mindent az az átkozott hó.
Már egész közelről hallom őket. Lőnek, egyre csak lőnek.
Hol vagytok bajtársak? Merre induljak?
Kicsi falum… Nem látlak én már soha többé.
Sírnék is, ha tudnék, ha nem fagyna rá arcomra, faragatlan gyöngyként a könnycsepp.
Most, mintha hátba vágtak volna.
Hűh, ez a borzongás. Hirtelen milyen melegem lett egyszerre.
De nézd csak, a kutyafáját, mit látok ott!
Drága, jó Istenem, hát a templomtorony!
Elindulok, futnék, ahogy fogyó erőmből még telik, s ahogy a térdig érő hó engedi.
Minden fehér, fehér és fehér…
A falumban zúgnak a harangok.
Fehér galambok repülnek ki a toronyból.
Ledobom ezt a véres katonakabátot, valahogy elhajítom a puskát is.
- Aranybárány, aranykos, esküvőre megyünk most!
Dalol a lagzis menet, szól a muzsika.
Marika tiszta fehérben, ott forgolódik a menyasszonyi ruhában, és kacag, felém nyújtva a kezét.
Hű, de gyönyörű vagy az anyád mindenségit!
Akarod-e?
Hát persze atyám, persze hogy akarom!
Mindenki nevet, ragyog és tapsol, fehér virágokat hint elénk.
Futunk kéz a kézben a főutcán…
Miska bátyám szuszog utánunk a demizsonnal, a násznép meg rohan őutána.
Repülünk kedvesem, érzed, hogy szállunk, de jó ez a lebegés!
Drága kicsi feleségem… Miska bátyám…
Ééédesanyááám…!!!

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap