A magyar történelem keresztútján

Rozványi Dávid, k, 06/05/2018 - 00:02

 

 

 

 

 

Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy mindig történelmi időket éljünk,
soha nyugalmat ne leljünk,
hogy mindig egy hajszálon csüngjön,
sorsunk és életünk.
A nemzethalál kardja ott lebeg felettünk,
mindig van, ki hűti a sört[1],
hogy akasztásunk után koccintson vele.

 

Mi mindig történelmi időkben élünk,
de mindig túléljük
a győztesek írta históriát.

 

 

Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy a történelem keresztútján járjunk,
nem tudva,
hogy az út, melyet választunk,
vajon helyes-e.

Mert a tévút sok,
s csak egy út az igaz,
s mindig ott kétség,
azt választottuk-e.

 

 

Nekünk, magyaroknak
véraranyon mérték,
a szabadság röpke perceit,
talán nem volt több az egész,
mint csalfa önámítás.

Ha épp nem volt zsarnok felettünk,
hát irtottuk magunkat eleget mi magunk.
Szemünk előtt ott van
Zrínyi és Frangepán[2],
de ki ejt ma könnyet
a Pókai testvérpár[3] halálán?

Szívesen felejtjük
önkezünk ejtette sebeink,
hisz mások is sebezték bőven nemzetünk.

 

 

Mi magyarok arra ítéltettünk,
hogy ne ismerjük soha a valót,
hogy mítoszaink egyszerre
éltessenek és gúzsba kössenek,
hogy húr nélküli hárfa dallamára,
vágtassunk csillagösvényen.

De mégis, e másoknak furcsa mesék,
fejezik ki lelkünk legmélyét:
nem érti senki más a székely balladát,
a szegény ember legkisebb fiát,
hogy a sárkány ellen egy kard miért elég,
hogy a királylány kezéhez miért jár
a fele királyság[4].

 

 

Mi magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy ne higgyünk semmiben,
de ha kell,
életünket tudjuk adni
a fakult álmokért.

Templomaink
visszhangtalanul konganak,
nagyon kevés már
az a bizonyos szent maradék.

És mégis:
Istennel kezdődik
törvényünk[5], s himnuszunk,
az ő nevével érkezünk, s indulunk.

 

 

Mi magyarok,
már nem tudunk ünnepelni,
menekülünk az emlékezés elől.

Évente egyszer felkeressük
az ősök és hősök sírjait,
elhelyezzük a mementó hervadt virágait,
és mindent megteszünk,
hogy a tüzet,
mi egykor lángolt és égetett
eloltsuk,
hisz oly veszélyes,
hogy mindent lángra gyújt.

„Látod, hazám, édes hazám”[6]:
matrica lettél kocsik farán.
A határok, melyért haltak annyian
véres évezreden át,
most kopott rajzokon
köszönnek vissza ránk.

 

’56 emléke ma már csak térzene,
vásárlásünnep lett a Megtestesülés[7],
’48 meg csak vetélkedő.
Nagycsütörtökön kocsmában köszöntjük
a közelgő hosszú hétvégét,
talmi percekért dobjuk el,
azt, ami örökre szólt és szép.

 

Mégis: mikor a világ bódultan ünnepli,
hogy naptárjában új oldalra nyit,
mi egy pillanatra megállunk,
kezünkben csordult pezsgőspoharak,
és Istentől kérjük,
hogy áldja meg,
jövőnk és nemzetünk.

 

És nem lehet oly erős a nyár heve,
hogy ne vegyük elő jobbik ruhánk,
s ne hajtsunk fejet
Szent István előtt.

Mert egyszerre csúfoljuk
és szenteljük ünnepeink.

 

 

Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy szétszaggatva éljünk,
hogy határok vágjanak keresztbe,
hogy a közös zászlót csak szívünkben viseljük.

Trianon nem a vég kezdete,
hanem keresztutunk egy stációja volt,
s nem tudjuk még,
sírba tétellel vagy feltámadással
végződik-e örök kálváriánk.

 

Minket nem törvény köt egybe,
hanem a tudat,
hogy egyek vagyunk,
bár más országban élünk,
más templomba járunk,
másképp formáljuk a szavakat,
mégis szívünk egyszerre dobban.

 

 

Nézi a sok nép,
s a sok tudákos értelmiségi,
s sehogy sem érti,
mit is jelent az, hogy „magyar”?

Hogy lehet, naplóját németül írta
a legnagyobb magyar?

Hogy a halálba hajszolt Radnóti írta:
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország
”?

Hogy Pehm József[8],
volt az ország utolsó zászlósura,
ki helytállt Istenért, hazáért?

Hogy a ruszin a „gens fidelissima”[9]?

Hogy Szibinyáni Jank[10]
védte töröktől a határt?

Hogy Damjanich[11], a rác,
értünk szenvedett vértanúhalált?

 

Nem érti a sok nép,
könyveket író tudákos,
hogy lehet, hogy mégis szívében
mindegyik magyar…

 

Hogy minden magyarnak fáj Trianon,
s kihúzza magát,
ha kondul délben a harang.

 

Nem értheti, mert nem is értheti,
kiknek szerencsecsillaga
mindig magasan áll,
hogy az ítélet,
mi mást elpusztítana,
kovácsolja össze nemzetünk.

 

Mert mi magyarok arra ítéltettünk,
hogy lánctalpakon robogjon át
felettünk a történelem,
hogy majdnem-népként elfelejtsenek,
hogy ne legyen se múltunk, se jövőnk

- és mégis élünk, mégis itt vagyunk,
mindenki csodálatára, vajon miért.

Talán mi sem értjük,
mert a titok tudattalanunk mélyén,
csak szívünkben él.

 

 

Mi, magyarok,
arra ítéltettünk,
hogy a történelem keresztútján járjunk,
hordozva Krisztus keresztjét
és saját bűneink.
Ezerszer elbukunk
és ezerszer felkelünk,
s amint Jézus,
mi is,
mégis élünk.

 

2014. Húsvét

 

[1] utalás az aradi tizenhárom kivégzésére, ahol a legenda szerint sörrel koccintottak a kivégzések után.

[2] Zrínyi Pétert (a költő Zrínyi Miklós öccsét) és Frangepán Ferencet a Wesselényi-összeesküvést követően Bécsújhelyen 1671-ben kivégezték.

[3] Báthory István erdélyi fejedelem az ellene lázadó Pókai testvéreket halálra ítélte, de utána kegyetlen kegyelmet gyakorolt: az anyjukra bízta annak eldöntését, hogy a testvérpár közül melyiket végezzék és melyik maradhasson életben.

[4] utalás arra, hogy a középkorban a király és a trónörökös milyen módon osztotta fel a hatalmat

[5] utalás az Alaptörvény kezdő szavaira

[6] a Kárpátia együttes dala

[7] Karácsony

[8] Mindszent József eredeti neve

[9] a leghűségesebb nemzet

[10] Hunyadi János

[11] Damjanich János, az aradi vértanú

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap