A magyarok honfoglalása. Előzmény

Bilecz Ferenc, v, 10/04/2015 - 00:19

Az elmélet

A kettős honfoglalás elméletét, ami szerint a magyarság két lépcsőben foglalta el a Kárpát-medencét László Gyula (1910–1998) régészprofesszor dolgozta ki. Az első szakasz 670 körül volt (az ún. griffes-indás kultúra vagy „kései avarok” leletanyagának megjelenése), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével megtörtént a „második” honfoglalás. Az elméletet a mai napig nem fogadta el teljes mértékben a tudományos közvélemény. Györffy György (1917–2000) történész szerint „a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”(Wikipédia) A fentebb megfogalmazott képhez én mindig hozzá szoktam tenni azt, hogy Marjalaki Kiss Lajos, aki 1923-ban Mezőnyéken, 68 sírt tartalmazó avar temetőt tárt fel, először fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletét az Anonymus és a magyarság eredete című munkájában. 1928-ban ezt írta: "Mintegy öt éve - amióta a mezőnyéki kora népvándorláskori sírmezőt feltártam, s ezzel kapcsolatban behatóan tanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit - határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változást, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ban) ugyanaz maradt ezután is. ... Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt és magyarul beszélt." Az avar-magyar honfoglalást már a Képes Krónika is második visszatérésnek „secundus ingressus”-nak nevezi. Az alább közölt hipotézisem a két honfoglalást nem időben, hanem a résztvevők összetételében különbözteti meg. Kettős volt, mert a honfoglalók két nagy főcsoportja egyesült az új haza el-, illetve annak visszafoglalása érdekében. Itt mondhatnák, hogy ebben semmi új nincs, hiszen a történészek egy része már régen megfogalmazta, hogy a Kárpát-medencét a vérszerződéssel egyesült szabir és onogur törzsek foglalták el, Árpád vezetésével. Rendben van! A különbség nálam a vándorlási útvonalban, annak időtartamában, a nyelvi, kulturális hasonlóságban, a Kazár Birodalomban betöltött szerepükben van úgy, ahogyan a továbbiakban elmesélem.

A forrásokról

Feltételezésemet alapvetően a magyar és a szláv krónikák szövegére, (kisebb részben arab, bizánci, latin forrásokra hivatkozva), az új archeológiai leletek értékelésére, genetikai vizsgálatokra, a témát feldolgozók megállapításaira, és nem utolsó sorban saját névkutatási eredményeimre alapozva teszem meg. Itt fontos tudnunk, hogy az alapul vett krónikák szövege 2-400 évvel az események után íródott! Honfoglalás: 895, Elmúlt idők krónikája, 1113 körül; Helmold of Bosau (1120-1177) Szláv Krónikája; Anonymus krónikája 1200 körül; Képes krónika, 1360 körül; Thúróczi krónikája 1488; Kézai Simon Magyar Krónikája az 1280-as években készült. A nyugati krónikások közül a magyarokról legkorábban Hinkmar Reims érseke (Annales Bertiniani), illetve a Sváb évkönyvek tudósítanak 862. körül. A magyar őstörténet egyik legfontosabb forrása Bölcs Leo, Taktika c. munkája, amely 904 tájékán készülhetett, és VII. (Bíborbanszületett) Konstantin, császárnak A birodalom kormányzásáról írt munkája, amely 948 és 952 között született. De a legkorábbi magyar vonatkozású bizánci forrásnak György barát krónikájának 10. századi folytatóját (Szümeon Logothetészt? 930 ) tartják, aki a magyarokat úgy említi, hogy azok az Al-Dunánál voltak 836 körül. Álmos magyarjainak al-dunai megjelenéséről (igaz, 40-50 évvel később) Method és Cirill legendája is szól. 882-ben Metódot -- aki Morvaországból Bizáncba utazott -- egy magyar király (Álmos?) akarta látni. (Az érdekes az, hogy 862 körül Cirill a kazároktól visszatérőben a Krím félsziget tájékán magyarokkal találkozott). A keleti kútfők közül Maszudi (677) és Ibn Haukál (678) arab utazók, perzsa krónikás Al-Balkhi (850-934), Ibn Ruszta 9. század végi perzsa földrajz tudós, Dzsajháni arabul író buharai tudós és államférfi 9. század, Gardizi (meghalt: 1061-ben) perzsa történetíró és földrajztudós munkáira szoktak hivatkozni a magyarokkal kapcsolatban. Ezekből a keleti irományokból már több kutató, többek között Németh Gyula is rájött arra, hogy „a magyarságnak több, egyidőbeni hazájáról van szó”. (Lásd: Németh Gyula; A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp., 1930. 159, 160. 301. 302 II.). Hipotézisem kialakításánál természetesen más krónikákat is (pl. a 12-17. században íródott Dzsagfar Tarihi-t, vagy a magyar fordításban is megjelent és ősgesztának tartott Tarih-i Üngürüsz-t, Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket) is figyelembe vettem. Ezeket a konkrét témánál nevezem meg.

A történetírás hitelessége

Nem vitatom a krónikások szavahihetőségét, mivel csak azokat a részeket emelem ki, amelyek alternatív véleményemet alátámasztják! Leopold von Ranke (1795 -- 1886) német történész szerint az elsődleges forrásokra kell támaszkodni, de a lényeg az események olyan módon való megírása, „ahogy valójában történt”. („wie es eigentlich gewesen”). Itt azonban jó, ha megszívleljük Edward Hallet Carr mondását is: „a történész olyan tényeket talál, amilyeneket keres...” (E. Carr: Mi a történelem? Osiris, Budapest, 1995.). A magyarokról nincs hiteles írott forrás a 830-as évek előttről, és régészeti leletek sem ismeretesek a 9. sz. végét megelőzően. Nekem meggyőződésem, hogy az emberi jellem évezredek óta változatlan! Ezért napjaink eseményeit bátran vissza lehet vetíteni a múltba, annak érdekében, hogy közelítsünk a „valójában megtörténtekhez”. Például 2015 szeptemberében elérte Magyarországot is a keleti népvándorlási hullám. A technika jóvoltából milliók láthatták azt az eseményt, amikor egy magyar riporternő elgáncsolt egy – gyermekét cipelő – migránst. Világszenzáció lett az „esetből”! Még sincs egyetlen hiteles, elsődleges forrás arra vonatkozóan, hogy valóban így történt-e a rendőr elől menekülő apa felbukása! Megjelentek különböző kameraállásból készült felvételek, amelyek bizonyították, hogy a riporternő lába nem érte el a menekülő apa lábát. Legalább ennyi ellenvélemény volt a szándékos gáncsolás bizonyítására. A 21. század nagy történéseire nincsenek hiteles elsődleges források! (Lásd. WTC 2001. 09.11; az Irak ellen kirobbantott háború; az „arab tavasz” okai hiteles forrásokkal nem igazolhatók. Stb.). A Kennedy gyilkosságot 75 évre titkosították! Tehát a mai modern korunkban csak álom maradt Leopold von Ranke kívánalma, hogy úgy írjuk meg napjaink történelmét „ahogy valójában történt”! Látomása nem igazolódott: „Látom magam előtt azt az időt, amikor a modern történetírást többé nem kortárs történészek beszámolóira – kivéve amennyiben személyes és közvetlen tudomásuk volt az eseményekről –, és még kevésbé a forrástól még távolabbi munkákra, hanem a szemtanúk beszámolóira és hiteles és eredeti dokumentumokra fogjuk alapozni.” Az emberi jellem nem változik! A történteket mindenki a saját beállítottsága, érdeke szerint tálalja, fogadja el ma is, éppen úgy, mint évezredekkel ezelőtt. Nincs hiteles bizonyíték, amely ne lenne megtámadható, ha arra szükség van. És ezt az állításomat az IDŐ igazolta! Ezért én egyetlen hiteles ítéletet hozó bírónak csak az IDŐ-t fogadom el! A véletlen egyezéseknek nem vagyok híve. Nem születik egyetlen mese sem ok nélkül! Ha például a normannok Fekete-tenger melletti származását Dudon de Saint-Quentin a 11. században meseszerűen írja le, de a varégok (varjágok) története, a skandináv-magyar szavak egyezése, az alán-rusz Rurikovicsok feltételezése, és más nyomok is ide vezetnek, akkor a mese alapját hiteles tényeknek is elfogadhatjuk. Nem tévedünk többet, mint napjaink történelmének megítélésében!

A magyar honfoglalás előzményeiről kialakított vélemények

Az évszázados vitát, ami a magyar honfoglalás kapcsán kialakult, eldönteni ma még nem lehet! Pl. nagyon érdekes munka Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája I. - A külföldi kútfők című könyve, de számomra nem több ennél. Pontosabban, ezt úgy kell érteni, hogy nagyra értékelem az összefoglaló jellegű leírásait, de csak ritkán fogadom el álláspontját. De, valahogyan így van ő is a források kritikájánál. A PVL elemzésénél például nem látja akadályát annak, hogy az Olm (Ольм) név a magyar Álmos névre lenne visszavezethető, mindössze néhány száz évet átugrik, és a krónikakeletkezés idejében éppen Kijevben lakodalmat tartó magyar Álmos hercegre (I. Géza fiára) tippel. Valójában az Olm név teljesen megegyezik a görögös végződés nélküli Olmos névvel. (Mint pl. Ἡρόδοτος oroszul: Геродот). Az ukrán-amerikai történész, Vernádszkij, a magyar Padányi Viktor, Götz László, Kristó Gyula és mások azon próbálkozásait, hogy a magyaroknak Kijev – Oleg előtti – történelmében, Közép-, és Kelet-Európa 9. századi háborúiban nagyobb szerepe volt, mint amit általában elfogadnak a hivatásos történészek, legtöbb esetben cáfolja, illetve erősen megkérdőjelezi. Tehát én nem vitatkozom, hanem elmesélem a kialakult álláspontomat. Célom csak az, hogy megmutatni, ahogy valójában történhetett. És az idő majd megérleli, vagy eltemeti a munkámat. A honfoglalást és a magyarság kialakulását alapvetően Atilla halálától a mongol-dúlásig (453-1242) vizsgálom. Az ezt megelőző, és követő időszakok magyar történelmét itt nem vitatom.

Az előzményekhez hozzátartozik, és tényként fogadom el, hogy a magyarok a hun birodalom alattvalói voltak, akik ősi nevüket használva, magyarként éltek Eurázsia közép, és keleti részén. Mint magyarokról, róluk nem emlékezhettek meg krónikások, mert sem leírni, sem kiejteni nem tudták a nevünket, tehát a „magyar” népnév keresése csak a környező népek eltorzított szótárában lehetséges. A 836-os évek előtt valójában nincs sem írott, sem régészeti forrás a magyarok elődeinek európai feltűnéséről. Hinkmar érsek szövege így néz ki: „Dani magnam regni eius partem cede et igni vastantes praedantur. Sed et hostes antea illis populis inexperti, qui Ungri vocantur, regnum eiusdem populantur.” A szövegkörnyezet megítélésétől függően állíthatja a kutakodó, hogy a mai magyarok elődeiről, vagy sem, szól az írás. Aki ezt vitatja, az hasonló a tudóshoz, aki a fák kérgét vizsgálta egész életében, arról mindent tud, de az erdőt felülről még sohasem látta! Ranke szavaival élve: tekintetem most az univerzálisra vetem, és örömömet lelem a részletekben, amelyeket az esszéim olvasása során találhat meg, a tisztelt olvasó! A magyarok, de a szlávok, az oroszok korai történelmét csak általánosságában lehet megítélni, de a mai magyar nyelvben rejlő apró részleteket kár lenne figyelmen kívűl hagyni. Például, az orosz népnév kialakulásánál én nem megyek el olyan apró részletek mellett, hogy a magyar ember az oroszokat „ó rosz”-nak hívja, úgy tapintva rá a vitatott lényegre, mint egyetlen más nyelv sem tudja! Mert az orosz nép legkorábbi említése ugyan ott található (és épp oly hiteles), mint a magyaré. Szent Bertin Évkönyvében (Annales Bertiniani). „Theophilius Imperator CPlitanus misit cum eis quosdam, qui se, id est, gentem suam, Rhos vocari dicebant: quos rex illorum Chacanus vocabulo...”. Én tehát úgy tartom, hogy a magyarság legrégebbi múltjának kiderítéséhez az egyik legfontosabb kulcs, a mai magyar nyelv. Nálam tehát a fő mércéje annak, hogy egy – a magyarokra vonatkozó – konkrét állítás igaznak tekinthető-e az az, hogy beleillik-e a magyarság történetének általam kialakított képébe, vagy sem! Tudom, hogy ez nem egy tudományos megközelítés, de ha az eredmény egyezni fog a tudósok jövőbeni „megfejtéseivel” – akkor ez a munkám, sem volt „véletlen”! Sok műről kiderült már, hogy tudományos, de valójában semmi sem történhetett úgy ahogyan – a kreált nyelvi és egyéb törvények alapján – leírták.

Abban egyetértenek a szakértők, hogy a magyarság utolsó honfoglalására a 9. században került sor. Az sem vitatott, hogy a honfoglaló törzsek kelet felől érkeztek. Szintén elfogadott tény, hogy a Kárpát medence területén ekkor nem volt egy egységes hatalommal bíró uralkodó népcsoport. Az Avar Birodalom a végóráit élte, „Nagy Morávia” – függetlenül a feltételezett elhelyezkedésétől – Mojmírtól (833), Szavatoplukig (894) sem Pannóniában, sem az „avarok pusztaságain” (már csak a viszonylag rövid létezése miatt) sem alkotott egy egységes, letelepült, hont építő etnikumot. A területet körbevevő frank, bolgár, bizánci uralkodóknak ez perifériális terület volt, ahol szilárdan nem tudták megvetni a lábukat. Az egymással vívott csatározásaik során igénybe vették a Keleten táborozó – hun utódoknak (Biborban születettnél: türköknek) tartott – magyar törzsek katonai segítségét is. Erről a korabeli krónikások is megemlékeztek. Lásd Hinkmar érsek, illetve a Sváb évkönyvek tudósításait a 862. évekről. Vernadszkij kronológiája szerint 863-ban a magyarok és a kabarok (a kazárok ellenségei) szétverték a frankokat az Elbánál. 881-ben a magyarok és a kabarok Bécs körül táboroznak. (863. Мадьяры и кабары (враги хазар) разбили франков у Эльбы. 881 Мадьяры и кабары возле Вены.) /http://www.hagahan-lib.ru/library/drevnaya-rus-i-velikaya-step36.html/. De VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár is azt írja, hogy Nagy Moraviát, Szvatopluk földjét, teljesen feldúlták és elfoglalták a türkök (értsd: magyarok). / DAI 13. fejezet/. Ebben az időben a magyarok Kazáriáról éppen leválófélben lévő nép volt, hatalmas katonai erővel. Ezt bizonyítják a fentebb említett nyugati hadjáratok, az al-dunai megjelenésük 836-894 között, valamint Kijev elfoglalása és adóztatása. Lásd Vernádszkij fentebbi kronológiájában a 840-es évnél: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. (*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой.). /u.o/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől északkeletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. Az előbbi Kazária északi szomszédjának számító bolgár-magyar terület, az utóbbi alán (jász)-hun-szabír/magyar törzsek lakta helyek a Kazár Birodalom déli részén. (Anonymus „dontői” magyarjai és a kumai magyarok). Kazárok, a birodalomban kitört belviszályok miatt ellenségessé vált magyar törzsek ellen építették fel (bizánci segítséggel, 830 körül) Sarkel erődjét. Bár egészen az utóbbi időkig nem tisztázott az erőd építésében -- az írott forrás által is említett -- bizánci részvétel, vagy Sarkel beazonosításának kérdése, a Sarkel-problémát mégsem törölhetjük a magyar őstörténet tárgyköréből. „A korai magyarok több száz éves, közvetlen kazár területeken való megtelepedését a régészeti hagyaték elemzése tehát nem támasztja alá”. (Türk Attila: A korai magyar történelem régészeti kutatása napjainkban. Perspektívák és teendők. MTA BTK MŐT Kiadványok 1. MAGYAR ŐSTÖRTÉNET). A Pallas Nagylexikonban olvashatjuk a „Dontői magyarok” címszó alatt (Edelspacher Antal nyelvészre hivatkozva), az alábbiakat: „Állítása azzal a módosítással nagyon valószínű, hogy a dentumoger elnevezés nem a nemzetségi vagy törzsszervezettel függ össze, hanem pusztán a területre vonatkozó elnevezés, mely alatt a honfoglalás előtti magyarságnak donmelléki nemzetségeit foglalták össze. Ez volt az egyik csapat, a másik Baskiriában tanyázott, a harmadik a Kaspi-tenger környékén, a Kumamenti Madsar város táján”.

A magyar mém

A magyar törzseket a származástudat, a vallás és nyelv tartotta össze, illetve különböztette meg más népcsoportoktól. Az, hogy ők Nimród fiai, Atilla örökösei, Hunor-Magor leszármazottai, akikre az Atya Úr Isten (Él, Bél) és az ősi Anyaistennő (Boldogasszony) vigyáz. Nyelvüket a korabeli krónikások csak úgy emlegették, hogy az, amelyik egyetlen ismert nyelvre sem hasonlít. Lásd, Hérodotosz (i. e. 484 körül – i. e. 425 körül), megállapítását a szkíták nyelvéről. De ezt a koinét értette a sztyeppe összes nomád törzse, de legfőképpen azok, akik Atilla leszármazottainak tartották magukat. A velük kapcsolatba került törzsek ebből a nyelvezetből különböző mennyiségben vettek át szavakat, építettek be nyelvi elemeket a saját nyelvrendszerükbe. Ezt a nyelvet a mai nyelvészek a holt nyelvek közé sorolnák, ha nem lett volna egy közösség, amely nyelvtanát és alapszavait a mai napig használja. Egy szerencsétlen választással a nyelvészek finn-ugornak nevezték el azt a nyelvcsaládot, amelyik erre a koinéra épült. Nálam ez az előmagyar nyelv, amely több ezer évvel ezelőtt már létezett! Tehát én egyáltalán nem állítom, hogy a szabir magyarok és az onogurok két különböző nép volt. Az onogurok alatt is a magyarokat kell érteni, és nem a „bolgárokat”. Ők csak egy rövid ideig viselték az „onogundur” nevet, ami azt jelentette, hogy a „hunokhoz tartozó”, tehát egy ideig magyar uralom alatt éltek. (Obrusánszky Borbála: „Csak tiszta forrásból”. Barikád, 2012. jan. 19.).

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap