A magyarok krónikája (9. század)

Bilecz Ferenc, h, 03/21/2016 - 00:16

A Nagy Kőhegylánc a szarmata síkságtól a fagyos északi tengerig húzódik. A hegység déli részén, mindkét oldalon, a Toboltól a Volgáig, magyar és rokon törzsek legeltették nyájaikat az erdős sztyeppe határán. Az ércekben, vadban gazdag hegység vonzotta a prémre, a réz- és vasércre vadászókat, de egyben, mint egy óriás őrizte, uralta is a szabíriai tájat. Az itt lakók nem is hívták másként, mint aki URAL minden tündért, bálványt, jó és gonosz lelket.

A magyarok a déli, mezőségi pusztáról költöztek erre a vidékre, egy időben a bolgárokkal. Az őslakosok nehezen tudták kimondani a magyar szót, ezért egymás között, csak mezei embereknek, ug-aroknak nevezték őket. Teltek az évek, és az egyik csoportjukon rajtaragadt az Ug név. Ők lettek a leghatalmasabbak minden törzs között. Vezetőjük Beleg volt az Ugek nemzetségéből. Elérkezett az idő, amikor királyságát át kellett adni a fiának Ugnak. Összehívta a nemzetségek gyűlését, hogy határozzanak az utódlás, és a nép sorsáról. Bol, az öreg táltos álmot látott. Álmában a turulmadár elvezette a napfejű szarvas ünőt, a magyarok szent állatát, egy csodaszép országba, amelynek egykoron a magyarok ősapja, a hős Atilla volt a királya. Beleg ezt úgy értelmezte, hogy az erősen megszaporodott népe számára új, nagyobb hazát kell keresni. A táltos azt javasolta, hogy fogjanak össze a délen maradt testvéreikkel és közösen indítsanak hadjáratot az Atilla örökét bitorlók ellen. Jó alkalom lenne az egyesülésre, ha Ug királyfi feleségül venné a dontövi magyarok királyának, Enédubeliánnak a leányát, Emesét.

A gyűlésen csak a magyar családfők vehettek részt. Ezek a Gyula, a Kese, az Enej, a Gyarmat és a Nyék nemzetségek vezetői voltak. A többi rokon törzs általában elfogadta a gyűlés döntését. Úgy határoztak, hogy még a tél beállta előtt háztűznéző-leánykérő küldöttséget küldenek a Don menti rokonokhoz. De előtte egy gyorsfutárral üzenetet küldtek Kazáriába, hogy biztosítsák a vőfélyek útját végig a Rá folyó mentén. A kazár kagán szövetségben volt a Kaukázustól északra, a jászok mellett élő magyarokkal, de a kaganátus északi határinál kezdődő Bolgárországgal és a távolabbi magyar törzsekkel gyakran háborúztak.

Enédubelián király szívesen látta a küldöttséget. Elfogadta a gazdag prémszállítmányt, mézet, gyantát, nyersvasat. Emesének is megtetszett a délceg magyar herceg. Beleegyezése jeléül egy, aranylemezekkel gazdagon díszített tarsolyt adott át Ugnak, hogy a ház tűzét jelképező tűzszerszámokat abban tartsa. A násznépet a visszaúton a Sur család harcosai és Emese szolgálóleányai kísérték el. Ők a királyleány mellett maradtak, élete végéig.

A történetet így mesélte el P. Mester (akit ma csak Anonymusnak hívnak) Bélának, a magyarok királyának: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak.”

Álmos erős, izmos daliává serdült. Lovas csapatainak vitézségét messze földön is ismerték és félték. A hunok északi rokonai, a varjágok először csak kereskedni jöttek a magyarok területére, de látva a magyar lovasok ügyességét, bátorságát, egyre több nyilas vitézt csábítottak el seregükbe, zsoldos katonának. Maga Álmos is járt az északi emberek híres központjában, Árosban, sőt feleséget is innen hozott magának. Ebben az időben a normannok lovas hadereje már főként magyarokból állt.

Mikor Álmos betöltötte a huszadik évét, felkerekedtek a magyarok, hogy találkozzanak a déli rokonaikkal, akik ekkor Levédi vezérükkel együtt uralták a Kazár Birodalomnak a Don folyótól nyugatra eső egész területét. A kazár kagánnal azért romlott meg a viszonyuk, mert a kagán áttért a zsidó vallásra, amit a magyarok nem akartak követni. Őseik hite jól megfért a szír-örmény papok által terjesztett keresztény tanokkal, ezért a Mózes vallásúakkal nem keveredtek.

Évszázadokkal később, a Szabíriából történő kivonulásukat P. Mester így örökítette meg: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.”

Az utolsó ismerős hely, amit elhagytak, az a mai Veszelovó határa volt. A Volgán átkelve, egészen Szuzdálig, lakatlan sűrű rengetegen, bozótoson, mocsáron kellett átvonulniuk. Erre vonatkozik Anonymus leírása miszerint: „sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak”. Ellenséges területen nem mehettek, csak ott, ahol baráti (a nyelvüket beszélő) népek éltek. Kijev irányában ez az út a merják és a mescserek területén át vezetett.

A két nép, a Hunok Városánál (Hunniguard) találkozott. Ezt a várost, az Atilla halála után visszavonuló hun-magyarok alapították Ernák uralkodása alatt. A táj szépsége megragadta a városalapítókat, akik között nagy számmal lehettek magyarul beszélők is, mert a kies vidéken felépített város neve a mai napig Kiev, ami magyarul szépet jelent. A város körül letáborozó magyarság emlékét őrzi nevében a kijevi Magyar domb is, ahol Álmos fából épült palotája állt.

Megérkezésük után, a sok-sok évig külön élő nép, a testvériséget vérszerződéssel pecsételte meg, és közös vezért választott Álmos személyében. Ezt követően elfoglalták Kijevet, lakóit pedig adófizetésre kötelezték. Hogy mikor történt mindez? Szavahihető krónikások úgy mesélik, hogy Álmos 840 körül Kijev katonai vezetője lett. Az ostrom előtt csatlakozott hozzájuk a kijeviek korábbi szövetségesei közül a kangár-besenyő harcosok egy része, akiket Anonymus kunoknak nevez, és vezetőiket név szerint felsorolja. (Hét kun vezér). A győzelem után Álmos egyezséget köt a kijevi vezetőkkel, és kivonul Kijevből. De hátrahagy, megbíz egy ispánt, a magyarok Kijev feletti hatalmának biztosítására. A választása a varég, de szkíta származású vezérre, Aszkoldra esett. (Konsztantinosz császár sem tartotta a ruszokat vikingnek: „Ezeket mi szkítáknak vagy hunoknak nevezzük. Igaz, hogy ők Ruszoknak nevezik magukat.” – írta A birodalom kormányzásáról című munkájában). A magyar „Aszkold Úr” címmel a szláv krónikások nem tudtak mit kezdeni, így lett a mesékben, Kijevnek két uralkodója: Aszkold és Dir!

Bíborban született Konstantin császártól tudjuk, hogy Árpád még Álmos életében a magyar törzsszövetség vezetője lett. 948 körül, Bulcsú vezér vezetésével magyar küldöttség járt nála, akik elmondták neki, hogy Árpád fejedelemmé választása 55 évvel korábban történt. Ez pedig 893 körüli választást jelenthetett. Két évvel később a magyarok bevonultak a Kárpát-medencébe! Három évre rá, Árpád elküldi a kun-besenyő törzsekből kiválogatott adószedő csapatát Kijevbe, hogy behajtsák az elmaradt adót. Időközben sajnos, Oleg a novgorodi varég vezér, csellel bejutott Kijevbe, és megölte Aszkold Urat. Ezt követően erős hatalmat épített ki. A magyar adószedő csapat már be se juthatott a városba, így dolgavégezetlenül tértek vissza az új hazájukba.

Nyesztor, az orosz krónikás kétszáz évvel később így írja le ezt az eseményt: „В лѣто 6406. Идоша угре мимо Киевъ горою, еже ся зоветь нынѣ Угорьское, и пришедше къ Днѣпру, сташа вежами; бѣша бо ходяще, яко и половци.” Ami (szerintem) helyes fordításban annyit tesz: „898-as év. Vonultak a magyarok a Kijevi hegy mellett, amelyet ma Magyarnak neveznek, elérték a Dnyepert, és kocsisátrakkal állomásoztak: úgy jártak, mint ma a palócok!”

Az üres szekerekkel visszatérőket Árpád nem büntette meg, hanem kiállt a serege elé, kadjával nyugat felé mutatott és azt mondta: --Fel Nyugatra! Ezeket a szekereket megtöltjük azokkal a kincsekkel, amelyeket a frankok raboltak el az avar testvéreinktől! Készüljetek, tavasszal a nyugati ellenségeink megismerik a magyarok nyilait!

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap