A magyarok őshazája

Bilecz Ferenc, k, 08/14/2018 - 00:10

1976-ban, Richard Dawkins (1941-) brit etológus-biológus, Az önző gén című tudományos művében útjára indította a memetikát. Az elnevezés a mimézis (utánzás) és a genetika (örökléstan) szavak kombinációjából ered. Dawkins elmélete szerint mindenkiben több tízezer aprócska kulturális információs csomag (mém) található, melyek igyekeznek reprodukálni és örökíteni magukat.

Az emberi gondolkodást nem lehet a génekkel megmagyarázni. De a növény-, és állatvilágban is vannak olyan jelenségek, amelyek materiálisan nem indokolhatók. Ilyen a mimikri egy változata, amikor például, a hó fehérsége kiváltja bizonyos állatfajoknál a bundájuk fehérre váltását. Egyes halfajták, de legismertebben a kaméleon „színeváltozása” (a környezetből kapott inger hatására) – eléggé közismert. A replikátor fogalmának bevezetésével Dawkins megoldást talált ezekre a kérdésekre is. A replikátort úgy kell értelmezni, mint egy önmaga lemásolására adott parancssort, ezért az elmélet könnyen kiterjeszthető más gondolkodni és kommunikálni képes élőlényekre vagy gépekre is. Dawkins szerint a gének azok a replikátorok, melyek az önmaguk másolására vonatkozó parancssort alkotják. Azt az információs egységet, amely utánzás útján másolódik az egyik agyból a másikba – mémnek nevezte el. A mém lényegét tekintve egy cselekvésminta. A mém lehet egy eszme vagy vallási tanítás, lehet egy ruhadivat vagy egy építészeti stílus, de a mém lehet egy viselkedési szokás vagy akár egy technológiai folyamat is. Az embert az különbözteti meg az állattól, hogy mémjeik nemcsak a fajfenntartásra, hanem eszmék fennmaradására is szolgálnak. A megmaradáson túl a mémek másik célja az, hogy szaporodjanak, másolódjanak.

Hogyan kapcsolódik a mém-elmélet a magyarok őshazájának kérdéséhez? – tehetnék fel az indokolt kérdést. Ennek megértéséhez idézek néhány őshaza definíciót:

Zsirai Miklós (1892–1955) Kossuth-díjas „obi-ugrista” nyelvész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja így határozta meg az őshaza fogalmát: (Finnugor rokonságunk 1937, 10-9 l.): „Őshazának azt a területet nevezzük, amelyen az ősnép együttélése utolsó szakában, közvetlenül szétválása előtt lakott, tekintet nélkül arra, hogy korábban hol élt, merre járt és hányszor változtatta tartózkodási helyét?”

„Őshaza, az a földrajzi terület, ahol a magyarság önálló etnikai tudattal rendelkező néppé válása megtörtént” – írja a http://honfoglalas.netlap.net/

Őshaza, eredeti élőhely; a legkorábbi, vagy legelsőnek tekintett terület, ahonnan egy máshová került nép, faj, dolog származik”. /Wikiszótár/

Tehát, csak önálló etnikai tudattal – kultúrával -- rendelkező ősnépnél indokolt őshazát keresni. (Különben a Paradicsomnál kötnénk ki). Dawkins elmélete szerint, az a mém-halmaz, amely területileg, vagy korban közel élő emberek csoportjának fejében, többé-kevésbé hasonló módon, jelen van – valójában az adott nép kultúrája. Meglátásom szerint, amikor egy kor megteremti, kitermeli a jellemző eszméit, amikor a feltalálók párhuzamosan jönnek rá szinte azonos felfedezésekre, ezek mind a mémek működésének bizonyítékai. Véleményem szerint a nyelv egy mémhordozó közeg. A kisgyerek elsősorban a szüleitől kapja a mémeket, őket utánozza, ezért van az, hogy a gyerekek személyisége később hasonlítani fog szüleiére. De az anyanyelv szerepe itt óriási! „A nyelvtudományon belül a szemantika és a nyelvtörténet számára lehet hasznos a mém diszciplína.” – írja Manhertz Mariann -- A memetika és a nyelvtudomány című publikációjában. (http://www.darwins.hu/cegunkrol/a_memetika_es_a_nyelvtudomany.php). Meggyőződésem, hogy a zsidó származású tudósaink eredményeinek egyik fontos segítője a logikus felépítésű magyar anyanyelv volt. A magyar anyanyelv tudatformáló hatását már többen kifejtették. Ebben az írásomban, én csak a nyelv és az őshaza összefüggése miatt említettem meg az előzőeket.

Kultúrkincseinket tehát a mémeknek köszönhetjük. Amikor az őshazát keressük, akkor ezek után nyomozunk. Minden esetre, aki ezen az úton akar továbbhaladni, annak előbb ajánlatos Mérő László - Memetika - blöff vagy új tudomány? – című írásával is megismerkedni. (http://www.darwins.hu). Mérő megemlít itt egy, az univerzális darwinizmus érvényességéből következő, furcsaságot is. Azt mondja, hogy ebben az esetben nemcsak a „a gének képesek kulturális jelenségeket, azaz mémeket létrehozni”, hanem ennek fordítva is igaznak kell lenni. Ő a squash-játékkal szemléltette ennek a gondolatnak a lényegét, én pedig azt mondom, hogy pontosan erre gondoltam, amikor a magyar nyelv gyermekkori tudatmódosító tulajdonságát próbáltam ecsetelni. Véleményem szerint ez több, mint egy közönséges információtranszfer, ami a beszélő felnőttek és a gyermek között létrejön.

A darwini fejlődés legfontosabb oka: a természetes szelekció. A mutációk során mindig az erősebb, az életképesebb marad fenn, szaporodik, másolódik. Van azonban egy másik jelenség is, amely ezzel ellentétes. Ezt éppen a mimikrinél fedezhetjük fel. A rejtőzködés, a környezettel, a tömeggel való azonosulás (raj és nyáj) védelmet jelent. A mémek kénytelenek szelektálódni, attól függően, hogy ragadozó, vagy üldözött-e a gének tulajdonosa. A kettő egyensúlya a létezés alapja. Az emberi faj abban is különbözik a többi élőlénytől, hogy egyszer bárány, máskor farkas, sőt egyszerre mindkettő is lehet. A mémek egyik fajtája felel az ember egyedi, másoktól különböző jellemzőiért, a másik pedig a rasszok azonos vonásait hozza létre. Mindegyik az evolúció eredménye, de egyik a versenyző, a másik a védekező mém.

„Ha a mémelmélet érvényes tudományos elméletnek bizonyul, és ez a paradigma általánosan elfogadottá válik, akkor az emberiség meg fog tanulni együtt élni azzal a gondolattal, hogy nemcsak testileg, hanem lelkileg is önző replikátorok termékei vagyunk” – írja Mérő László. Ha pedig ez nem így lenne, akkor az emberiség már rég létrehozott volna egy univerzális, egységes birodalmat. Ez egyelőre csak bibliai látomás. A globális birodalmak bukása, a mémelmélet egyik gyakorlati bizonyítéka.

A kérdést, hogy Ázsiából jöttünk-e, vagy európai ősnép vagyunk? – már Magyar Adorján (1887-1978) feltette, és lényegében meg is válaszolta, 1930-ban. Koncepcióját, miszerint a jégkorszak végén a Kárpát-medencében kialakult kultúra egyenes folytatása a magyar kultúra – elfogadom. A mementika nyelvén ezt úgy mondhatnánk, hogy ennek az őskultúrának a koevolúciós terméke a magyarságtudat.

„A magyarság ott keletkezett ahol ma él, ahonnan őstörzse soha sehová el nem távozott, de ahonnan hosszú tízezred évek alatt egyes részei ki is költöztek lakatlan tájakra avagy olyanokra amelyeknek gyér és teljesen műveletlen lakossága volt csak, amely tájakon megtelepedve új településeket alapítottak, ...” – írja.

Nálunk, magyaroknál, az őshaza kérdése – ha nem is a legfontosabb, de azért – alapkérdésnek számít. Ennek egyik oka az lehet, hogy a magyar nyelvűek csoportja, Európa közepén, szigetként emelkedik ki a latin-germán-szláv közegből. Nyelvünk, gondolkodásunk merőben eltér a minket körülvevő népekétől. Európa többi országában általában egységesen tudják, hogy hogyan alakult ki az az etnikum, amelyben ma is élnek. Kultúrájuk eredetét, a latin, görög, germán és kelta múltban jórészt megtalálják, nyelvüket pedig visszavezetik a perzsára és a szanszkrítre. (Nyugati indoeurópai nyelvek). Tapasztalásom szerint, az ottani átlagembert mindez nem nagyon izgatja. A mai italikus, germán, szláv nyelvek kialakulása a Római Birodalom utolsó évszázadaiban kezdődött el. A magyarral együtt kilóg a sorból a baszk, az albán és a balti-finn nyelv is. A magyarság jelentőségét növeli, hogy földrajzilag – viszonylag -- nagy és jól körülhatárolható területen él. Ez a Kárpát-medence (KM), és a vele közvetlenül határos terület. Itt az illír, a kelta, a jász telepeket, sem a rómaiak, sem más hatalmak, soha nem számolták fel teljesen. A hunok, az avarok, csak további évszázadokra elmélyítették az őslakosokban a keleti hagyományokat, amelyek a visszatérő magyar, besenyő, kun, jász, kvarezmi szokásokkal egészült ki. Ha nem így lett volna, akkor a bolgár, vagy frank (de akár a morva, gepida, vagy longobárd) uralom állandósult volna az avarok pusztaságán. Ha pedig ez egy értéktelen, jelentéktelen, lakatlan földnek számított, akkor hogyan tudtak az üldözött (sic) magyarok egy erős országot felépíteni rajta?

A fentebb leírtakat akár tényeknek is tekinthetnénk, mivel ezeket, az írott és íratlan artefactumok, valamint a ma is meglévő nyelvi, etnikai szokások, sajátosságok alátámasztják. Tehetjük ezt anélkül, hogy belebonyolódnánk olyan vitákba, mint a gepida, az ószláv, a dák, a bolgár, a besenyő, a kun, akár a Nagy-Moravia, vagy a magyar „honfoglalás” és a székelyek kérdése. A felmerülő kérdésekre a helyes válasz csak olyan lehet, amelyik egy magyarbarát lakosságot tételez fel a KM-ben. Az itt élőknek támogatni kellett a (kazár birodalomhoz már csak formálisan kötődő) magyarok 9. századi (Álmos és elődei) közép-európai portyáit. Ennek hiányában a magyarok nem lehettek volna (évtizedekig) sikeresek a morvákkal, a frankokkal, a szlávokkal és a bolgárokkal szemben. Erről a korabeli krónikák – ha szűkszavúan is, de -- beszámolnak.

Aki a magyarok őshazáját keresi, annak tisztában kell lennie azzal, hogy ki a magyar, illetve mi az őshaza fogalma.

Meg kell jegyeznem, én abból indulok ki, hogy egyes humán magatartásformák (mémek) évezredek óta változatlanok. (A fejlődés mimikris formája). Az emberi agynak ez a működési mechanizmusa tízezer év alatt sem változott. Például ahogyan ma viszonyulnak az idegenek más népekhez, ugyan úgy tehették korábban is. (Ellenkező esetben érvényesült volna a „Csak egy maradhat!” elv). Megemlítek egy esetet, amikor a jó szándékú orosz barátaim figyelmeztették társaikat, hogy ne nevezzenek engem „mágyár”-nak, mert én „venger” vagyok. Ebben a megnyilvánulásban nem a tudatlanságot kell látni, hanem azt, hogy a külsők adta megnevezés csak ritkán egyezik meg a nép önelnevezésével, és ennek empatikus okai vannak. Általában azok, akik a saját nevükön (kvázi hibátlanul) szólítják a másik népet, már elég közel kerültek egymáshoz, a szó nemesebb értelmében. Minden okom megvan arra, hogy feltételezzem, hogy a magyarok saját magukat magyarnak hívták évezredekkel ezelőtt is. Bizonyosság erre: a mai nevünk! (Aki több, jobb bizonyítékot akar, az előbb cáfolja meg – bizonyítékokkal alátámasztottan – hogy miért hamis az én állításom!) Kizárólag a magyar nyelv szabályai szerint ezt lehet ma-*ar, vagy ma*-ar formának feltételezni, és ezen a nyomon folyhatnak kutatások, például a (-*r) hangzásával kapcsolatban is. (Moger, magor, megyer, mozsger, magyer, magjar stb.). Természetesen nem haszontalan dolog odafigyelni arra is, hogy mások mit mondanak, tartanak rólunk. Különösen azokra kell figyelni, akik nevünk helyes hangzását megpróbálták írásban rögzíteni a saját nyelvi szabályaik szerint. Ezzel el is érkeztünk a magyarság meghatározásának egyik ismérvéhez, a magyar név vállalásához.

Teljesen logikus és elfogadható, hogy minden nép olyan nevet választ, amit magára nézve jellemzőnek és másoktól megkülönböztetőnek tart. Mi magyarnak hívjuk magunkat – és ezt senki sem veheti el tőlünk, és nem cáfolhatja meg. Ma úgy mondanánk, hogy ez a név „copyright”. De mit jelent a magyar szó? Sokan, sokféleképpen értelmezik. Van finnugor, paleoszibériai, indoeurópai, török stb. magyarázat. Magyar Adorján: A lelkiismeret aranytükre című írásában olvashatjuk: „Kifejtettem már más írásaimban, hogy ősnyelvünkben „magyar” tulajdonképpen „ember” jelentéssel bírt, bár volt még „boldog” és „földművelő” jelentése is.”. Nyelvünk sajátossága, hogy értelmezhetjük a magyart (mint legtöbb más szavunkat is) főnévként és melléknévként is. Ezért ezzel nem kell különösképpen foglalkozni, mert a lényeg nem változik. Arról, hogy különböző korokban mit értettek alatta, már a bevezetőben szó esett. Ez mindig is, egy nép (csoport, törzs, szövetség, nagyságtól, vagy különéléstől független) önelnevezése volt! Teljesen felesleges a mai értelmet elkülöníteni bármely kortól. Magyar az, aki annak vallja magát, és magyarként viselkedik! (Például a Nobel-díjas Imre Kertész nem lehet magyar, mert nem vallja magát magyarnak, míg az aradi vértanuk mind magyarként haltak meg, még ha nem is tudott mindegyikük magyarul). A képzett „magyarázat” szó, az érthetőséggel van összefüggésben. „Azt értem, amit magyarul mondanak” – ha nem „értsz” engem (tájszólásban: nem ét; nem écc), akkor pld. „nemét”>német (nyemec) leszel. Ehhez nem kell sem némának, sem rosszul beszélőnek lenni! Nem a szóból (szlova) lesz a népnév (a szlávok elnevezésének egyik változata), hanem fordítva! Aki úgy beszél, mint egy magyar ember, azt értem, annak nem kell magyarázkodnia. Melyik nyelv azonosítja az érthetőséget saját népének a nevével? Hát ennyit arról, hogy „Ki a magyar?”. Következzék az őshaza jelentése, a haza szó elemzése!

Nézzük először, hogyan kellene értelmeznünk ezt a kifejezést?

Én úgy tartom, hogy az „őshaza” -- végső soron Ádám & Éva lakhelye! A „Honnan jöttünk?” helyett inkább a „Merre jártunk?” kérdést vizsgálom. A „Kik vagyunk?” pedig nem kérdés számomra, mert ezt a magyarság elemzésénél már megválaszoltam. Marad tehát a magyar „haza” szó etimológiája, melynek során talán választ kaphatunk az előző kérdésekre, illetve az idézett definíciókról is elmondhatom a véleményemet.

A haza szó néhány elfogadott, ismert magyarázata:

haza1 ‘az otthon felé, otthonába’. Megszilárdult ragos alakulat a ház szóból.

haza2 ‘otthon, szülőföld’. A haza1 határozószó főnevesülésével jött létre, amikor már a szóvégről nem érezték, hogy lativusi rag. /Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István)/

haza (főnév). A saját élettér, ahová a személy született, vagy ahol jelenleg él. Eredet [haza < ómagyar: haza < ősmagyar: háza (otthona) < ház] /Wikiszótár.hu/

Mindkét magyarázatban közös, hogy az eredet a „ház” szóból származik. Logikus, elfogadom! Nézzük tovább a ház szó eredetét!

ház ‘lakás céljára emelt épület’, ‘lakás, otthon’. Ősi finnugor örökség: osztják kat, mordvin kud, finn kota, észt koda (‘ház, kunyhó’). /Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István)/

ház (főnév). Épületegység, összetartozó helyiségek vagy személyek együtt. Eredet [ház < ómagyar: ház < ősmagyar: ház < szanszkrit: visz, kutasz (ház, lakóhely) < chad, chaya (befed)] /Wikiszótár.hu/

Az alábbiakban bemutatom a saját szófejtésemet, amely a szavak jelentéséből, funkciójából indul ki. Mire szolgált a ház akkor, amikor ez a szó kialakulhatott? Első sorban alvásra. Az ember (de az állat is) védtelen, amikor alszik. Védelmet, házat épít magának, ahol „hál”. A ház funkciója alapvetően az éjjeli alvóhely volt. Én megértem, hogy a nyelvészek erőltetik a szabályos hangmegfeleléseket és a finnugor kota (ház)-ból „veláris mgh előtt” k ~ h váltással „hota” lesz, hogy a szanszkrít kutasz, chaya szavak esetleg kiindulási alapjai lehettek a magyar „ház” szónak, csak azt nem értem, hogy miért nem lehet a „hál” magyar szóból „ház”, amikor a kettő logikai összefüggésbe hozható? Az észt koda (‘ház, kunyhó’) mennyivel erősebb érv a magyar „kum” (huny, alszik) > kunyhó, változatnál? A „hál” és a „kum” viszonya olyan, mint a „ház” és a „kunyhóé”. Hálni a házba mentek. Ideiglenesen, szükségből pedig „lekumtak” a kunyhóban. (Kummantás = pillantás). Bálint Gábor tamil szótárában a kum – tamil kumbu (becsukódni, mint a virág). Egyébként a finnugor „hál” és „ház” között legalább olyan szoros kapcsolat van, mint a magyarban: Hál (ige), ősi finnugor örökség: vogul kol, osztják kalta (‘éjszakázik’), votják kol (‘megszáll éjszakára’). A haza szavunk szinonimája, rövid alakja a hon szó. A szóeleji „h” elmaradása, ismert jelenség. Nézzük meg, hogy a sumér időkben a lovas sztyeppei, legeltető népet hogy is hívták? On – ug – ar > hon – mező – ember! Olyan ember, akinek a háza, hazája a sík vidéken van. Ezek közül, az ősi nyelvet beszélők, magukat mágusoknak, a mag népének – mag-arnak nevezték. A "haza" szó ilyen felfogása, értelmezése egy új szemléletmód -- egy mém.

Összegzés

A mai magyar nyelvben még felismerhetők azok az ősi nyomok, amelyekről a krónikáink beszélnek. A genetikai és az archeológiai kutatások is egyre inkább alátámasztják ezek igazát. A magyar őshaza kérdésével foglalkozó jelen írásomból az alábbiakat lehetne összegezni:

  1. A magyarság jellemző tulajdonságai (mémjei) évezredekkel ezelőtt kialakultak. Az ismérvek közül itt csak egyet, a „magyar” nép önelnevezését vizsgáltam. A „ház” szó etimológiája csak mint az őshaza fogalmának meghatározó segédeszköze jöhetett számításba. Területi és időbeli azonos előfordulásuk, a mai magyar értelmezésük, azonban alátámasztja azt a feltételezést is, hogy kialakulásuk, használatuk leginkább magyar nyelvterületeken terjedt el. (Az indogermán átvételt – house, Haus – most nem részleteztem).
  2. Az előző pontban leírtakból és az „őshaza” idézett definícióiból következik, hogy a magyarság, már önálló etnikai tudattal rendelkezett akkor, amikor a nevét használni kezdte. Ezért az őshaza egy területre történő redukálása nem szerencsés. A magyar (m*g*r) népnév használata – összhangban a krónikánkban leírtakkal – Evilath és Szkítia földjén több helyen is előfordul. Az itt megtalálható – magyarul értelmezhető – hely-, víz-, uralkodó-, isten-, népnevek és címek véletlenszerűsége nem magyarázható. Akár Nimród, akár Magóg volt az ősapánk – Hunor és Magor apja -- mindegyik lakott Evilath (Éden, Perzsia) földjén is, a krónikáink szerint. „Mágog -- Szent Sigilbertus antióchiai püspök szerint – a vízözön után az 58. évben lépett Havilah földjére. Hunor és Magor innen indult el Szkítiába”. (Thuróczy). Szkítia meghatározása az Alpoktól az Altájig, a Balti-tengertől a Kaukázusig terjedt. Ez tekinthető az „őshazának”. A lényeg annak megismerése, hogy hol, mikor laktak magyar tudatú embercsoportok és ezektől milyen tárgyi, nyelvi és genetikai emlékek maradtak fenn.
  3. Az 1-es és 2-es pontból következik, hogy a magyar nép vándorlását nem lehet „uráli őshaza – Magna Hungária – Levédia – Etelköz – Kárpát-medence” egyenes vonalon elképzelni. Ez nem jelenti azt, hogy ezeken a területeken nem éltek magyarok! Éppen ellenkezőleg! A nyelvi emlékek sumér-magyar identitásra utalnak. A mém mutációk nem azonosak, és nem is párhuzamosak a génmutációkkal. De ahogyan a genetikai vizsgálatokat ma már sikeresen alkalmazzák, a mémkutatás is el fog jutni erre a szintre. Egyelőre csak azt mondhatom, hogy a krónikáink névhasználata, a ma is fellelhető helynevek, archeológiai leletek, genetikai vizsgálatok kelta – jász (alán) – hun – avar – magyar folytonosságot (mémrokonságot) tételeznek fel a KM-ben.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap