A magyarság öntudatra ébredése és Lavotta János életműve 1/8 1. A „tehetetlen kor” tagadásának a zenéje

Tusnády László, sze, 12/10/2014 - 00:10

Mi volt az a „tehetetlen kor”? Történelmünknek az az időszaka, amelyben úgy látszott, hogy félgyarmati állapotunk végleges. Egy magát öröknek tartó, annak mutatkozó hatalom határozza meg jövőnket, és ez a véglegesség még akkor is igaz, akkor is érvényes ránk, ha a történelemnek, a végzetnek a kapui valamilyen nyitottságot vagy legalábbis ennek a nyitottságnak bizonyos lehetőségét következetesen sugallta. A sors jobbra fordulhat – hirdeti a múlt számtalan adata. Ám azt is tudták eleink, hogy egy esetben nem: mégpedig akkor, ha végleg lemondunk magunkról, ha végleg feladunk minden reményt, ha folyamatosan a leépülés tényeit írjuk bele a jövőbe, ha ezt a vészjóslatot tudjuk csak átadni az újabb nemzedéknek.

            „Meghalni, elszunnyadni, semmi több,…” – égtek bele Hamlet szavai a mi időnkbe, és mily különös az, hogy az angol géniusz remekét épp az a Kazinczy ültette át először nyelvünkre, aki megtalálta azt az egyetlen pontot, amelyet arkhimédészivé lehet még tennünk, amelyből a ránk zúduló iszonyú végzet-lavinát a megmaradás hitével szemlélhetjük. Oly alapot adott nekünk, amelyen megállva érezhetjük azt, hogy míg létezik ez a fő meghatározó, legfőbb megtartó gyökerünk, addig minden többi létgyökerünk is biztonságban maradhat. Sőt, élettel, jövőt áhító hittel repeshet fel minden pici hajszálgyökerünk is.

            Épp ezeknek a gyökereknek az életre keltése volt a legnehezebb, mert a körülmények hatalma azt sugallta, hogy az lehetetlen. Ha a jelen partjairól tekintünk a most elénk táruló múltba, akkor be kell látnunk, hogy a fenti beidegződésnek nagyon komoly alapja volt. Németh László II. Józsefről szóló drámájának egyik fontos alapgondolata az, hogy a felvilágosult császár az egész birodalom szempontjából tekintette fontosnak az egységet. Ennek szinte nélkülözhetetlen alapja a közös nyelv, és a magyar nyelv, a már kialakult történelmi helyzetben, erre a szerepre nem lett volna alkalmas, még akkor sem, ha ezt lehetővé tették volna.

            Azok a kincsek, amelyekről mi most tudhatunk, mélyen a lélek tárnáiban honoltak, szunnyadtak, vagy úgy, mint elérhetetlen, titokzatos gyémántok, életvizet felbuzogtató források, oly titokzatos áramlások, amelyek a későbbi korok nagyjainak megadják az alapot arra, hogy egyedüli értékeket hozzanak létre: olyanokat, amelyek csakis minket fejeznek ki, megmutatják önmagunknak, a jövő nemzedékeinek – az egész világnak igazi emberi arcunkat.

            Ezt az arcot nyelvünk, művelődésünk őrizte már akkor is, amikor még angol nyelv nem létezett, de a zivataros századok ködbe, sárba, elmúlásba tiporták még a legmaradandóbb emlékeinket, jeleinket is. Amit ma láthatunk, ünnepelhetünk művelődésünkben, az a hamvából ötszáz év után feltámadó főnixmadárra emlékeztet. A párhuzam most fölöttébb időszerű, mert Dózsa Györgyöt ötszáz évvel ezelőtt égették meg tüzes trónján, izzó koronáját ekkor helyezték a fejére, és mindaz, ami a magyar parasztzenéből a világ elé jutott, mindaz, ami megdobogtatja abból az emberek szívét, ma már boldogító valóság.

            Hatalmas utat kellett megtennünk ahhoz, hogy a ránk zúduló végzet hatalmát legyőzzük. Veszteségeinkre fájó szívvel emlékezhetünk, de az ünnepünket a történelem sötét rengetege nem árnyékolhatja be, nem takarhatja el: nem ronthatja el, mert a lelkünkben ragyogó lángot semmilyen vész nem olthatta ki. Ennek a szent lobogásnak egyik nagyszerű képviselője, megtestesülése Lavotta János. Kétszázötven évvel ezelőtt született Pusztafedémesen, 1764. július 5-én.

            Húszéves volt, amikor II. József eleinket sértő nyelvrendeletét hozta. Látszott, hogy népünk, sorsunk robog egy nem kívánt végkifejlet felé. Emberfeletti erő kell ahhoz, hogy ezt a nagy zuhanást elkerüljük. Negyed évezreddel Lavotta János születése előtt ott volt Dózsa György híveiben az a jövőt szolgáló erő, amely népünk, nemzetünk számára a lét kontinentális alapja lehetett volna, de pokoli fekete lyukba zuhant. Főnemeseinkkel bankárok packáztak, és a fő veszély felismerése helyett a legártatlanabbak vére hullott. Mohács következett, és beköltözött a félelem a Kárpát-medencébe. Itt volt, itt maradt, itt kristályosodott továbbra is. Európa egysége már ekkor megszűnt, mert ettől az időtől fogva a földre, a hatalomra éhes parazitalények hazánk területét olyannak tekintették, mint amelynek nagy részén szabad, önálló nemzet nem él. Vagy a keleti vagy a nyugati hatalmi tömbnek a része. Földjét, vizét, természeti kincseit az szerzi meg, aki a jogos tulajdonos feje fölött a legmocskosabb és a legdurvább kézzel sikeresen át tud nyúlni. Ennek az élethelyzetnek a megszólaltatása merőben más lelkületet tár a világ elé, mint azoké a népeké, amelyek a világ nagy részét gyarmati sorsba görnyesztették.

             Pálóczi Horváth Ádám, Lavotta Jánosnak a kortársa, verses gyűjteményében olyan alkotásokat akart átadni honfitársainak, amelyekben ősi kincseink is szerepelnek, a fenti tarthatatlan állapot is, és éppen háromszáz évvel Dózsa György tragédiája után azért volt veszélyben, mert az egyik versében a magyar táncot dicsérte, és a számunkra megfelelőbbnek tartotta, mint a stájer táncot. Lám, kétszáz évvel ezelőtt ilyen veszélyes volt mindaz, ami megalázott eleink világából megmaradt, továbbélt, és további létet követelt. A tespedés, a szunnyadás – elszunnyadás tehát folyamatos, szinte örökletes cél volt a hatalom részéről. A világot ez megdöbbentette. Az igazi emberi értékekhez hű kiválóságok ezt érezték meg a mi művelődésünkben: a szabadságnak azt a szeretetét, amelyet a legzordabb körülményeink ellenére is fel tudtunk mutatni a világnak.

            Lavotta János épp ötvenéves volt akkor, amikor Pálóczi veszélybe került. Vándorló művész volt. Zenei és jogi tanulmányokat folytatott. Dombóvári János a róla szóló monográfiájában nagyon lényegesnek tartja azt, hogy Kölcsey Ferenc észrevette és meghatározta ennek a kiváló zenésznek az igazi értékeit. Nemzeti imánk szerzője beszámolt arról, hogy több muzsikus szereplését is meghallgatta, és Lavotta János szerzeményeiben rendkívüli, egyedüli kincset fedezett fel.

            A túl tömör meghatározás bővebb kifejtést igényel, hiszen ezen az alapon érthetjük meg azt, hogy a verbunkos zene képviselői sem azonos szinten szolgálták a nemzet ügyét. Maga a virtuóz megszólalás történhet nemes szándékkal, szolgálhatja a magas szintű szórakozást, de valami még hiányozhat belőle. Épp az a többlet, amely nemzetünk számára a lényeg: az az emberi sors, amelyet átéltünk, megszenvedtünk vérzivataros századok során.

            Lavotta János ezt érezte meg, ezt ismerte meg a magyar lélekből. Ezért tartotta őt oly sokra Vikár Béla, és ezért járt fölöttébb jó úton Liszt Ferenc, amikor Lavotta János kottáit másoltatta, érdeklődött irántuk, kerestette őket. Ilyen alapon kerülhet új megvilágításba a programzene is. Nyugati megközelítésben – sokak számára egy olyan „formai” lehetőség, amely a lélek legtitokzatosabb áramlását – a zenét látszólag „önmaga ellen fordítja”, és szavakkal kifejezhető tartalmakat akar közölni. Lavotta János és társai viszont oly korban éltek, amelyben maga a megszólalás is – bizonyos szinten bűnnek számított. Mivel a szó közvetlen jelentést hordoz, hamarabb lehet veszély forrása, mint a jóval elvontabb zene. Ha Pálóczi Horvát Ádám a magyar tánc iránti rajongását zenével fejezi ki, senki sem emelte volna rá, még a kisujját sem.

            Kazinczy Ferenc felismerte azt, hogy polgári fejlődésünk egyetlen lehetősége a nyelvünk tökéletesítésében, korszerűsítésében van. Ám azt ő is nagyon jól tudta, hogy ez nem volt érdeke a fennálló idegen hatalomnak. Ahol a nyelv lehetőségei elakadtak, ott találta meg egyedüli, nemzetet mentő, gyönyörű küldetését a zene, és vele párhuzamosan a tánc. Liszt Ferenc ezt fedezte fel a lengyelek világában. A lengyel szót, irodalmat visszafojtották. Ezért mutatta meg ez a nép igazi méltóságát a táncaiban. Chopin ezért írt sok polonézt és mazurkát.

            Kazinczy Ferenc azért is küzdött, hogy Zrínyi Miklós alkotásai megjelenjenek. Lavotta János zenéjével mutatta meg a nagy költő, író és hadvezér dédapjának a szellemi nagyságát. November 18-án lesz háromszázötven éve annak, hogy a költő, író és hadvezér Zrínyi Miklós meghalt. „Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak” – hirdette öntudatosan. Tudta azt, hogy csak saját erőnkkel tehetjük szabaddá hazánkat. Ihlető forrása, szellemi példaképe Torquato Tasso volt. A nagy olasz költő halálának az évében, 1595-ben legfőbb jótevője, Vincenzo Gonzaga egy időre visszafoglalta Vácot a töröktől. Vele volt Claudio Monteverdi, és néhány muzsikus társával együtt Esztergom üszkös falai között hangversenyt adott. Ott, ahol egy évvel korábban Balassi Bálint életét áldozta édes hazájáért.

            1740 táján vezette be Maróth György a többszólamúság tanítását az iskolai oktatásába. Csokonai Vitéz Mihály így részesülhetett igazán színvonalas zenei képzésben. Nem véletlen, hogy remekei Lavotta Jánost is megihlették.

            A híres hegedűművész, virtuóz Tállyán halt meg 1820. augusztus 11-én, néhány évvel korábban, mint ahogy Vörösmarty Mihály nemzetet ébresztő soraival a „tehetetlen kor” számára riadót fújhatott volna. Nehéz volt ez az ébresztés, mert az eredeti érzés, az igazi, tiszta mag hatalmas hóréteg alatt szunnyadt, de az igazi érdem a szándékban és a megvalósulásban van. A magyar hajnal hasadását Csokonai Vitéz Mihály és Lavotta János tiszta hittel kívánta. Mindketten hősiesen szolgálták – hasonló nagy társaikkal együtt nemzetünk ügyét.

            Zenénk eredeti gyökereiről kiderült, hogy a verbunkos zene későbbi fejlemény volt, tehát ősibb, régebbi kincseink is vannak, de fentebb éppen azt láthattuk, hogy a verbunkos zene is a magyar lélekből sarjadt. Egy önmagát kereső nép lelte meg benne emberi méltóságát. Így lett a zenénk nyelvünknek hű és méltó társa. Mohács idején Bakfark Bálint lantjával elkápráztatta hallgatóit, de nagy volt a történelmi szakadék. Még az orpheuszi énekek, dallamok is elhaltak a történelmi jéghegyek alatt. Újrakezdés kellett. Művelődésünk főnixmadara hamvaiból mégis feltámadt.             

Búvópatak, 2014. augusztus

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap