A magyarság öntudatra ébredése és Lavotta János életműve 4/8 Magyar Orpheusz

Tusnády László, p, 12/19/2014 - 00:10

Lavotta Jánost nevezték így a kortársai. Különös ez a párhuzam, még akkor is, ha utána nagyon sok minden megmaradt, Orpheusznak viszont csak a hatásáról tudunk: zenéje még az állatokat is lenyűgözte. Homérosz valóságos ember volt (egy, de akár több is, ez most nem lényeges). Szövegeit rögzítették. Orpheusz mitikus lény volt. Homérosz emberi nyelven adta vissza világunk hősiességét, nagyságát – teljességét. Orpheusz a hangképző szerveinkhez hasonlító húrokon szólaltatta meg a mindenség hangjait. Dallamait nem jegyezték le, csak rendkívüli hatásának az emléke maradt meg.

A dal, az ének, a zene több más képviselőjére, honunk más ébresztőire is illik az Orpheusz elnevezés. Bizony a jövőnk, az igazi kiteljesedésünk túl hosszú ideig volt sziklasírban. Benne ott volt annak az örökségnek nagy része, amely a létezés biztonságát szavatolhatta volna. A sziklák kemények voltak. Euridiké lidérces álma túl mély volt. Talán már nem evilági. Visszahozásáért csendült a hegedűszó, szólt a zenekar, magasba szállt az ének. Már-már elindult a delejes úton Euridiké, de visszahanyatlott. Óriási volt a taszító erő, az a dermesztő hatalom, amely a létére tört. Aki őt látta, lelke legőszintébb vallomásával köszöntötte. Ébreszteni akarta a sziklasírba zárt csodás lányt a saját dalával, szívéből fakadó zenéjével. Ezt hagyta ránk. Ez volt az ő magyar zenéje. A mi Euridikénk közelében született az a zene. Az ő jelenléte volt az ihlető erő, de a lány szívében rejlő titokzatos áramlásig nem sikerült eljutni. Nagy volt az a dermesztő erő, amely a mi fenti világunktól őt távol tartotta.

            Túl dicső, túl nagy volt a mi múltunk. Kincseit elvették, elsajátították. Lelki gyémántjainkat is ki akarták iktatni a tudatunkból. Kiknek lehetett az érdeke az, hogy a kicsinységünkről győzzenek meg? Azoknak, akik tönkretettek, kifosztottak minket. Földjeink, vizeink – természeti értékeink bitorlóinak azt kellett bizonyítaniuk, hogy mindaz méltatlanul volt a miénk. Sok-sok igazi és mély gyökér nélküli nép költött magának nagyszerű álom-múltat, az nem zavarta a tudomány bajnokait. Velünk volt baj, mert minket forgattak ki javainkból, és ehhez kellett az igazolás. Ez a rossz lelkiismeret legnyilvánvalóbb jele.

            Már Csokonai Vitéz Mihályt elkeserítette az, hogy voltak olyan német tudósok, akik a mi múltunkat igyekeztek felülvizsgálni. A hagyományunkat egyre kevesebbre becsülték. Nagy költőnk válaszképpen akarta megírni „Árpádiász” című eposzát, és ezzel párhuzamosan nagyon alapos történelmi tanulmányokkal kívánt foglalkozni, mert tudta, hogy a mi múltunk óriási kincseket őriz. Nemes szándéka nem valósulhatott meg. A halál megakadályozta ebben.

            Zenei érdeklődése közel vitte mindazokhoz, akikben élt a dallam, a hangok titokzatos áramlása. Verseiből zenésített meg Lavotta János. Mindkettejükben élt a vágy színházi megvalósulás iránt. Vannak korok, amelyekben sok minden omlatagnak látszik. Túl kevés az, ami meggyőzi az embert az örökről. Kierkegaard Mozart „Don Juan”-jában látta meg a zenei teljességet. A meg nem valósult vágyak, mint a létezés különös állomásai kísérik az embert. Gyors és a legtöbb esetben teljesség nélküli létvágtája során minden gépiessé válhat. A művészet az a magasabb minőség, amelyben felsejlik az örök. Ez maga a fény, a tisztaság, a derű, az értelemnek olyan tündöklése melyet nem ronthatnak el az árnyak, a semmi delejes éjszakája előtt megjelenik egy gyermek. Belőle fény sugárzik. Ő Mozart. Jelenléte tagadja a sötét hátteret. „Varázsfuvola” – dobbant nagyot Csokonai szíve, és nyelvünkön kereste rá a megfelelő hangokat.

            Kell a színház, a színjátszás, az a látszólag mesterséges keret, amely puszta létével is azt hangsúlyozza, hogy amit megélünk, ami bennünk van, nem illan el a rohanó idővel, hanem van benne valami örök. Csokonai dunántúli diákjaival álmodott színpadot. Lavotta vándorlásai során talán hallott arról, hogy 1765-ben a sátoraljaújhelyi pálosok tanítványai olyan színdarabot adtak elő, amelyben Faludi Ferenc egyik verse is elővillant, de különös, parodisztikus változatban. Comenius pataki szavalói, diákszínészei évszázadokon át hajolnak ki az időből, és békésen találkoznak az újhelyi katolikus diákokkal, mert megértik, hogy egy cél van: a megmaradás. Nagy ára van ennek? Mindenki maga döntse el a mértéket! A lényeg „csak” annyi, hogy le kell mondani a szélsőségekről. Van, aki erre képtelen, és ettől szenved. Comenius iszonyú világégés idején szívesen kibékült volna a jezsuitákkal, csak állt volna helyre végre az élet remélt, hőn óhajtott rendje. Csak lett volna béke. Kazinczy Ferenc a „Hamlet” fordításával akarta elindítani a magyar színházi életet. Nagy volt a tét. A darab nehéz. Színészeink még nem készültek fel a hamleti küldetésre. Hőn sóvárogták többen a létünket, mindenségünket megszólaltató nemzeti eposzt. Kudarc és kudarc követte egymást. Ám ez az igény átment Toldy Ferencbe. Ő, a magyar irodalomtörténet atyja, az eposzi szemléletet vitte be ebbe, az általa megteremtett hazai tudományba. A háromszáztíz éve született Faludi Ferenc gazdagította a magyar palettát költészetével, nyelvi, népi világával, és azzal, hogy új műfajokat vitt be irodalmunkba. Ezt cselekedte zenei téren Lavotta János. Ahogy az eposz hiányzott az irodalom terén, ugyanúgy éreztük az űrt a szimfónia terén. Megérkezett Liszt Ferenc, és érezte, hogy még a rapszodoszainkat is meg kell találni. Hogyan talált rájuk? A görögök szerint semmit se szabad befejezni, mert elviszi az ördög. Liszt csodája éppen az, hogy megadta nekünk a kezdet örömét. Ő ennek az igézetét érezte meg Lavotta János zenéjében. 

            Felvilágosodás és romantika. Lavotta életideje szerint az elsőhöz tartozott, de az, amit ő igazán megtartotta, a romantika volt. Mily különös, hogy aki alig tud róla valamit, szinte tájékozatlanságát eltussolva, a „Szerelmé”-t idézi. Előkerül-e valaha is tőle származó levél? Mit tudunk filmbe illő képsorok idézésével a szerelméről? Semmit! Ám ez a szerelem-zene szól, és kimutatható, bizonyítható – kézzelfogható közelsége nélkül is megértjük ennek a zenének a titkát: ezt a körülmények hatalma avatta olyanná, mintha népi gyökere lenne. Ezt érezte meg Bartók Béla, ezért gratulált oly lelkesen a vele nem egy úton járó Hubay Jenőnek a Lavotta művészetét összegező színpadi művéhez: ez a zene méltó volt ahhoz, amit Bartók a magyarság lényege szempontjából oly fontosnak tartott. Kell-e ennél több? Euridiké elindult, és hagyta, hogy Orpheusz játssza zenéjét: megérkezett az Isten szabad és ragyogó ege alá.

Búvópatak. 2014. szeptember   

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap