A magyarság öntudatra ébredése és Lavotta János életműve 5/8 Gyémánt a mélyben

Tusnády László, k, 12/23/2014 - 00:08

Kölcsey Ferenc éveken át kereste, próbálgatta a saját vershangszerelésében a magyar népdal tónusát. Lehajolt a szent humuszig, és valamit meghallott zenénk lényegéből is, mert rendkívüli érzékkel fedezte fel az eredeti gyökér üzenetét Lavotta János szerzeményeiben. Azt, ami valamerre mutatott, a magyar nép létre repesésének idejéből tárt a világ elé olyasmit, ami majd további felfedezések, kutatások, nagy gyűjtőutak, lánglelkű zenészeink remekeiben tárja a világ elé igazi mélységét, nagyszerűségét.

            Tűz, lobogás kellett ahhoz, hogy a világ felfigyeljen egy eltiport, jogaitól megfosztott nép emberi méltóságára. Az őselemek éltető és pusztító erejének a tudata áthatja egész létezésünket. Ötszáz évvel ezelőtt állt, izzott az a tüzes trón, amelyen nem csupán Dózsa György égett el, hanem a jövőnk egy része is. Onnan, a trón körüli hamuból hullott a halál a mohácsi csatamező magyar harcosaira, hiszen a meghirdetett keresztes harcnak jó esélyei voltak, és az mindenféleképpen előlegezte a veszteséget, hogy parasztjaink nem foghattak fegyvert. Mi lett volna Nándorfehérvárnál, ha népünk egyszerű fiai nem lettek volna jelen?

            Bakfark Bálint a mohácsi katasztrófa következtében indult vándorútra. Európai szintű zenénk volt jóval előtte is. Gregorián dallamaink zengtek kolostorainkban, templomainkban, de ahogyan létünk, jövőlehetőségünk egyre hamvadt, sorvadt, úgy tűnt el annak a lehetősége, reménye, hogy egységes egésszé áll össze mind az a kincs, mely pislafényű falvaink dalaiban rejtőzik, egy nép emberi méltóságát felmutató, nagy összegező zenénk születik a legújabb kor igényeinek megfelelően. A szimfónia vagy opera ugyanúgy hiányzott, mint az eposz az irodalmunk számára.

            Schedel Ferenc német ajkú pesti ifjú döbbenettel tapasztalta, hogy német nyelvű világirodalmi műben érdemeinkhez képest alig esik szó rólunk. Kazinczy Ferenc segítségét kérte, és így született meg egy új tudományág a számunkra: irodalomtörténetünk. A hajdani ifjú ekkor már Toldy Ferenc névre hallgatott. Liszt Ferenc szívében a magyarság tüze 1838. március 16-án lobbant fel, és ezt az olykori meg nem értés, irigység szennyes áradata sem tudta eloltani.

            Mit éreztek meg azok az ifjak, akik saját belátásuk szerint tartozhattak volna más népekhez is? Mit láthattak meg bennünk? Európa mélységes szégyenét: a mi jogfosztottságunkat, és mindazt, amit a nagy igazságtalanság-sorozatok ellenére népünk felmutatott.

            Dózsa tüzes trónja körül ott keringett a hamu. Jövőnk egy része benne volt. Háromszáz évvel az ő kínszenvedése után Pálóczi Horváth Ádámot veszély fenyegette; mert az egyik versében a magyar táncot merészelte dicsérni - a stájer tánccal szemben. Mentegetőznie, védekeznie kellett. Híres gyűjteményében közöl olyan verset – ismeretlen szerzőtől, amely szerinte száz évnél régebbi, és ez a névtelen költő a vizeinkért, földjeinkért emeli fel a szavát. Úgy látszik, ezt kell tennünk immáron örökre, mert ez az ősi veszély a mai napig nem múlt el.      

            Lavotta János kétszázötven évvel ezelőtt született. Oly korban élt, amelyről el lehet mondani, hogy átmenet a semmiből a teljességbe. Gyarmati, félgyarmati állapotunk következménye az, hogy Toldy Ferenc oly keveset találhatott rólunk az irodalmunk kapcsán idegen szövegekben. Megítélésünkben rendkívüli tudatosság volt: nehogy kiderüljön valami hajdani nagyságunkból, hiszen akkor megszületik bennünk igazi emberi méltóságunk. Szellemi életünk kiválóságai érezték, hogy óriási baj van önértékelésünkkel. Nemeseinkben lehetett elfogultság, oly gőg, amely csak üres máz volt. Amint a művelteknek tartott nemzetekre vetettük vigyázó szemünket, valóban űr tátongott, mert adott helyzetünkben megszűnt, vagy alig-alig létezett szellemi életünknek az a folytonossága, amelyet csakis a szabadság biztosíthatott volna. Az idegen hatalmak képviselői vigyáztak arra, hogy a magyar rögből pálma ne nőjön a magasba. Ám eltiport népünk lelke népdalainkban mégis felrepes.

            Ötszáz és kétszázötven év. Iszonyatok hamuesője hull a magasból a lelkekre. Múltunk valóban elégett? Nem! Óriási nyomás volt, de őseinkben az idő nem égett el, hanem az idegen hatalmak vaspatája, a belső meghasonlás ólomterhe szénné nyomta össze: gyémánttá alakult az a múlt. Ennek a fénye örök. Legnagyobbjaink ezt tárják a világ elé. Bizony mondom, az a gyémánt immáron tündökölni fog a világ végezetéig.

Búvópatak, 2014. szeptember

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap