Manuel Rivas: A pillangók nyelve

Szerkesztő B, p, 05/15/2015 - 00:08

 

 

 

 

„Hogy s mint, Veréb? Remélem, idén végre megnézhetjük a pillangók nyelvét.”
A tanító úr már régóta vágyott rá, hogy küldjenek neki egy mikroszkópot a Közoktatásügyi Minisztériumból. Annyit mesélt nekünk arról, hogyan nagyítaná fel az apró és láthatatlan dolgokat azzal a szerkezettel, hogy mi, gyerekek már-már saját szemünkkel láttuk mindazt, amiről csak mesélt; mintha lelkesítő szavainak ugyanolyan hatása lett volna, mint a nagyító lencséknek.
„A pillangók nyelve igazából egy cső, amely úgy van összetekerve, akár az óra rugója. Ha megtetszik neki egy virág, letekeri ezt a csövet, belerakja a kehelybe és elkezdi vele kiszívni a nektárt. Mint amikor belemártjuk a megnedvesített ujjunkat egy cukortartóba, és már szinte érezzük is az édes ízt a szánkban; mintha csak a nyelvetek hegye lenne a bimbó, s az ujjatok a cső… Hát ilyen a pillangók nyelve.”
Attól fogva mindnyájan irigyeltük a lepkéket. Milyen csodálatos lehet ünnepi öltözetben röpködni a világban és megállni egy-egy virágon, melyek mintha sziruppal teli hordók lennének egy vendéglőben.
Nagyon szerettem ezt a tanítót. Eleinte nem tudták ezt elhinni a szüleim. Akarom mondani, nem tudták megérteni, meny­nyire szeretem a tanítómat. Amikor még kicsi voltam, az iskola szörnyű fenyegetés volt számomra. Egy szó, ami úgy suhintott a levegőben, mint a fűzfavessző.
„Majd meglátod, ha iskolás leszel!”
A nagybátyáim közül ketten Amerikába emigráltak (ahogy sok más fiatal is), mert nem akartak katonának menni a marokkói háborúba. Így aztán én is arról álmodoztam, hogy Amerikába megyek, csak hogy ne kelljen iskolába járnom. Valóban keringtek történetek olyan gyerekekről, akik a hegyekbe szöktek, hogy elkerüljék ezt a gyötrelmet. Két-három nap múlva megjelentek, hallgatagon és a hidegtől megdermedve, mint a Barranco do Lobo katonaszökevényei.
Körülbelül hatéves voltam akkor, és mindenki Verébnek hívott. Más korombéli gyerekek már dolgoztak. De az én apám szabó volt, és nem volt se földje, se jószága. Jobb szeretett messze tudni otthonról, hogy ne a kis szabóműhelyben múlassam az időt. Ezért a nap nagy részében az Alamedán szaladgáltam fel s alá, és Cordeiro, aki a szemetet és a száraz leveleket gyűjtötte össze, ragasztotta rám ezt a gúnynevet. „Olyan vagy, mint egy veréb.”
Azt hiszem, soha nem futottam annyit, mint azon a nyáron az iskolai beiratkozás előtt. Futottam, mint egy őrült, és néha az Alameda határát is átléptem, és csak mentem, mentem tovább, a Sinaí hegy tetejére függesztett tekintettel, arról ábrándozva, hogy egy nap elengednek oda és megérkezem Buenos Airesbe. De soha nem keltem át azon a varázslatos hegyen.
„Majd meglátod, ha iskolás leszel!”
Az apám elmesélte, milyen szenvedés volt, amikor kézzel vették ki a manduláját, s hogy a tanár ugyanúgy akarta kitépni a gheadát1 a beszédükből, hogy ne mondjanak se ághua-t, se ghato-t, se ghracias-t. „Minden reggel el kellett mondanunk azt a mondatot, hogy Guadalajara madarainak begye tele van búzával. Sok körmöst kaptunk a Ghuadalajara miatt.” Ha meg akartak félemlíteni, hát sikerült nekik. Előző éjjel nem aludtam. Összekuporodtam az ágyban, és egy elítélt nyugtalanságával hallgattam a faliórát a szobában. A nap egy hentes kötényének tisztaságával érkezett el. Nem hazudtam volna, ha azt mondom a szüleimnek, hogy beteg vagyok.
A félelem patkányként mardosta a bensőmet.
És bepisiltem. Nem az ágyban pisiltem be, hanem az iskolában.
Tisztán emlékszem. Annyi év elteltével még mindig érzem a meleg és szégyenletes nedvességet lecsorogni a lábamon. Az utolsó padban ültem, félig összegörnyedve, abban a reményben, hogy senki sem vesz rólam tudomást, amíg nem tudok kimenni és repülve végigsuhanni az Alamedán.
„Nos… maga. Álljon fel!”
A végzet mindig utolér. Fölemeltem a szemem, és meglepődve láttam, hogy a parancs nekem szólt. A tanító, csúnya, akár valami féreg, rám mutatott a vonalzóval. Fából készült, kicsi vonalzó volt, de nekem Abd el-Krim lándzsájának tűnt.
„Mi a neve?”
„Veréb.”
Minden gyerek hahotázni kezdett. Úgy éreztem, mintha pléhdobozokat ütögetnének a fülem mellett.
„Veréb?”
Nem emlékeztem semmire. Még a nevemre se. Minden, ami addig a percig voltam, eltűnt a fejemből. A szüleim: két elmosódott alak, akik szertefoszlottak az emlékeimben. Kinéztem az ablakon, tekintetemmel idegesen keresve az Alameda fáit.
És ekkor történt, hogy bepisiltem.
Amikor a többi fiú észrevette, a hahotázásuk egyre hangosabb lett, végül úgy zengett, mint az ostorcsapás.
Elmenekültem. Elkezdtem rohanni, mint egy bolond, akinek szárnyai nőttek. Futottam, futottam, ahogy az álmában fut az ember, amikor egy szörny szalad a nyomában. Meg voltam róla győződve, hogy így fut utánam a tanító is. Rohan mögöttem. Éreztem a leheletét a nyakamban és a többi gyerek lihegését: akár egy falka kopó a rókavadászaton. De amikor a zenészek pódiuma elé értem és hátrafordultam, láttam, hogy senki sem követ, hogy egyedül vagyok a félelmemmel, átitatva vizelettel és izzadsággal. A pódium üres volt. Senkin sem láttam, hogy észrevett volna, nekem mégis az volt az érzésem, hogy az egész falu csak tetteti magát, és árgus szemek tucatjai leskelődnek az ablaktáblák mögött, és hogy a sutyorgó nyelvek nem késlekednek, hogy elvigyék a hírt a szüleimnek. A lábaim döntöttek helyettem. Egyenesen a Sinaí irányába mentem egy addig ismeretlen cél felé. Ez alkalommal végre eljuthatnék Corunába, és potyautasként kihajózhatnék a Buenos Airesbe tartó hajók egyikén.
A Sinaí tetejéről nem látszott a tenger, csak egy másik, még nagyobb hegy, csipkézett sziklákkal, melyek olyanok voltak, mint egy megközelíthetetlen erőd tornyai.  Most álmélkodás és nosztalgia keveredik bennem, amikor visszaemlékszem, mit is tettem azon a napon. Egyedül voltam a hegycsúcson, egy sziklaszékben ültem a csillagok alatt, miközben a völgyben, mint szentjánosbogarak mozogtak az emberek, akik lámpásokkal indultak a keresésemre. A nevem a kutyák vonyításának a hátán szelte keresztül az éjszakát. Már nem féltem. Olyan volt, mintha átléptem volna a félelem határát. Ezért nem sírtam, nem is ellenkeztem, amikor mellém vetődött Cordeiro hatalmas árnyéka. Beburkolt a kabátjába, és a nyakába vett. „Nyugalom, kicsi Veréb, már vége.”
Mint egy angyal, úgy aludtam azon az éjjelen, anyámba csimpaszkodva. Senki sem szidott le. Apám a konyhában maradt, könyökével a viaszosvászon abroszra támaszkodott, és csendesen cigarettázott. A Szent Jakab kagylóból készült hamutartó tele volt csikkekkel, mint mikor meghalt a nagymamám.
Úgy éreztem, mintha anyám egész éjjel nem engedte volna el a kezemet. Így is vitt el az iskolába, amikor visszamentünk: mintha csak a kosarát vitte volna. Ekkor tudtam először nyugodt szívvel megfigyelni a tanítót. Az arca olyan volt, mint a békáé.
A béka mosolygott. Kedvesen megcsípte az arcomat. „Tetszik nekem ez a név, Veréb.” És ez a csípés csak annyira volt keserű, mint a megédesített kávé. De a leghihetetlenebb az volt, amikor a teljes csend közepette kézen fogva odavezetett az asztalához, és leültetett a székébe. Ő állva maradt, kezébe vett egy könyvet, és így szólt:
„Új társunk érkezett. Ez mindnyájunknak nagy öröm, fogadjuk hát tapssal.” Azt hittem, megint bepisilek, de csak a szememben éreztem egy kis nedvességet. „Jól van. És most egy verssel fogunk kezdeni. Ki olvassa fel? Romualdo? Gyerünk, Romualdo, gyere közelebb. Te már tudod, hogyan kell: figyelmesen és jó hangosan.”
Romualdón nevetségesen állt a rövidnadrág. Hosszú, barna lábai voltak, térde tele sebekkel.

Ez a téli este hideg…

„Egy pillanat, Romualdo, mit fogsz felolvasni?”
„Egy verset, uram.”
„És mi a címe?”
„Gyermekkori emlék. A szerzője Antonio Machado.”
„Nagyon jó, Romualdo, kezdd el! Figyelmesen és hangosan. Ügyelj az írásjelekre!”
A fiút, akit Romualdónak hívtak, már ismertem (Altamirába valósi, gyerekként tobozzal teli táskákat cipelt), megköszörülte a torkát, mint egy öreg dohányos, és olvasni kezdett. Hangja hihetetlenül ragyogó volt, mintha csak Manolo Suárez, a montevideói indián rádióját hallgattuk volna.

Ez a téli este hideg,
nagyon sötét. Mind tanulnak
már a társak. Eső csöpög
órák óta, egyhangúan.
Ez a terem. És a falon
kép mutatja Káint, amint
menekül. És Ábel halott
teste mellett folt vöröslik.

„Nagyon jó. Mit jelent az, hogy egyhangúan csöpög, Romualdo?” – kérdezte a tanító.
„Hogy az eső után is esik, don Gregorio.”
„Imádkoztál?” – kérdezte anya, miközben a ruhát vasalta, melyet apa varrt aznap. A konyhában a fazékban rotyogó vacsora petrezselyemillatot árasztott.
„Hát persze” – válaszoltam bizonytalanul. „Egy olyat, ami Káinról és Ábelről szól.”
„Ez így van rendjén” – mondta anya. „Nem tudom, miért mondják hogy ez az új tanító ateista.”
„Mi az, hogy ateista?”
„Olyasvalaki, aki azt mondja, hogy Isten nem létezik.” Anya rosszalló arcot vágott, majd nagy energiával látott neki egy nadrág ráncainak kisimításához.
„Apa ateista?”
Anya letette a vasalót, és rám szegezte a tekintetét.
„Hogy lehetne apa ateista? Hogy jut eszedbe ekkora butaságot kérdezni?”
Sokszor hallottam már az apámat Istent gyalázni. Mint minden férfit. Ha valami rosszul ment, a padlóra köptek és nagyon csúnya dolgokat mondtak Istenről: A kurva istenit! Mindig szarik az ördög valamit! Nekem úgy tűnt, hogy csak a nők hisznek igazán Istenben.
„És az ördög? Létezik az ördög?”
„Hát hogyne!”
A forrásban levő víz megtáncoltatta a fazék fedőjét. Nyitódó-csukódó szájából vízgőz áradt, káposztalevelet és habot köpdösött. Egy molylepke röpködött a mennyezetről vezetéken lógó lámpa körül. Anya bosszankodott, mint mindig, amikor vasalnia kellett. Az arca is megnyúlt, ahogy elrendezte a nadrágszár éleit. De most lágy és szomorú hangon válaszolt, mint aki egy halottról beszél.
„Az ördög angyal volt, de rossz útra tért.”
A molylepke nekiütődött a lámpának, és ettől finoman megremegtek és összekuszálódtak az árnyak.
„A tanító úr ma azt mondta, hogy a lepkéknek is van nyelvük, ami vékony és nagyon hosszú, és feltekerve hordják, mint egy órarugót. Majd megmutatja nekünk azzal a szerkezettel, amit Madridból fognak neki elküldeni. De hát nem hazudik? Hogy lehet a lepkéknek nyelvük?
„Ha ő mondta, akkor az úgy van. Sok dolog van, ami hazugságnak tűnik és mégis igaz. Tetszett az iskola?”
„Nagyon. És nem vert meg. A tanító nem ver minket.
Nem, don Gregorio tanító nem ütött minket. Épp ellenkezőleg, majdnem mindig mosolygott azzal a békaarcával. Amikor ketten összevesztek a szünetben, magához hívta őket – „olyanok vagytok, mint a bakkecskék” –, és kezet kellett fogniuk. Aztán ugyanabba a padba ültette őket. Így találtam rá a legjobb barátomra, Dombodánra, aki nagy volt, jószívű és ügyetlen. Volt egy másik fiú is, Eladio, akinek anyajegy volt az arcán, amit nagy előszeretettel paskoltam volna meg, de sose tettem, mert féltem, hogy a tanító majd megkér rá, hogy fogjak vele kezet és elültet Dombodán mellől. A tanító, ha nem tetszett neki valami, szigorú csendbe burkolózott.
„Ha ti nem hallgattok el, nekem kell hallgatnom.”
És odalépett az ablakhoz, távolba révedő tekintettel, melyet a Sinaín felejtett. Hosszú, nyugtalanító csend volt, mintha magunkra hagytak volna minket egy idegen országban. Volt, hogy úgy éreztem: a tanító hallgatása az elképzelhető legnagyobb büntetés. Mert minden, amit mondott, tündérmese volt. A mese kezdődhetett egy papírlappal, aztán később megismertük az Amazonas-t meg a szív elernyedését és összehúzódását. Minden mindennel összefüggött, minden jelentett valamit. A fű, a bárány, a gyapjú; még az is, hogy fázom. Olyankor, amikor a tanító odafordult a világ térképe felé, úgy figyeltünk, mint amikor felfénylett a Rex mozi filmvászna. Éreztük az indiánok félelmét, amikor először hallották a lovak nyerítését és a puskák ropogását. A karthágói Hannibál elefántjainak hátán átkeltünk a havas Alpokon Róma felé. Kövekkel és botokkal harcoltunk a Sampaio hídon Napóleon csapatai ellen. De nemcsak háborúztunk. Kaszát és ekevasat csináltunk Incio kovácsműhelyében. Énekeskönyveket írtunk Vigo tengerérõl, meg a szerelemrõl Provence-ban. Felépítettük a Dicsõség Kapuját. Krumplit ültettünk, ami Amerikából származik, aztán pedig Amerikába menekültünk a burgonyavész idején.
„A krumpli Amerikából való.” – mondtam anyámnak vacsora közben, amikor elém tette a tányért.
„Még hogy Amerikából! Mindig is volt krumpli.” – vélekedett.
„Nem. Azelőtt gesztenyét ettek az emberek. És Amerikából jött a kukorica is.” Ez volt az első alkalom, amikor világosan éreztem, hogy – hála tanítómnak – fontos dolgokat tudok a világról, melyeket a szüleim nem ismernek.
De az iskola legeslegjobb percei azok voltak, amikor a tanító az állatokról mesélt. A vízipókok feltalálták a tengeralattjárót.
A hangyák olyan háziállatot tartanak, amely cukros tejet ad, és gombákat termesztenek. Van egy madár Ausztráliában, amelyik egy növényből vett olajjal festi színesre a fészkét. Sose felejtem el. Tilonorrincónak hívják. A hímje mindig egy orchideát rak az új fészekre, hogy odacsalogassa a nőstényt.
Annyira érdekelt mindez, hogy végül én lettem don Gregorio állatainak szállítója és legjobb tanítványának tartott. Szombaton és ünnepnapokon eljött hozzánk, és együtt mentünk kirándulni. Bejártuk a folyópartot, a pusztát, az erdőt; felmásztunk a Sinaí hegyre. Minden utazás olyan volt számomra, mint egy felfedezőút. Mindig valami kinccsel tértünk vissza. Imádkozó sáskával. Szitakötővel. Szarvasbogárral. Meg egy mindig más színekben tündöklő lepkével, de már csak arra emlékszem, hogy a tanító Írisznek hívta és hogy csodálatosan csillogott a trágyára vagy a sárba téve.
Hazafelé meg énekeltünk, mint két régi jó barát. A hétfőket mindig azzal kezdte az iskolában: „No, és most Veréb állatairól fogunk beszélgetni.”
A szüleim számára megtiszteltetés volt a tanító figyelme. Azokon a napokon, amikor kirándultunk, anyám mindkettőnknek készített tízórait. „Nem szükséges, asszonyom, már ettem” – makacskodott don Gregorio. De amikor visszatértünk, így szólt: „Köszönöm, asszonyom, fenséges volt a tízórai.”
„Biztos vagyok benne, hogy szükséget szenved” – mondta anyám éjjel.
„A tanítók nem keresnek annyit, ameny­nyit megérdemelnének” – jelentette ki apám komoly ünnepélyességgel. „Ők a Köz­társaság fényei.”
„A Köztársaság, a Köztársaság! Majd meglátjuk, hova vezet a Köztársaság!”
Apám köztársaságpárti volt. Anyám nem. Akarom mondani, anyám mindennap elment a misére, a köztársaság hívei meg az Egyház ellenségeinek tűntek. Igyekeztek nem akkor vitatkozni, amikor én is ott voltam, de ezt nem tudták mindig elkerülni.
„Neked meg mi bajod van Azanával? Csak a püspöknek van vele baja, aki azon mesterkedik, hogy átmossa az agyatokat.”
„Én azért megyek a misére, hogy imádkozzam” – mondta anyám.
„Te igen, de a püspök nem.”
Egyik nap, amikor don Gregorio eljött értem, hogy lepkéket keressünk, apám elmondta neki, hogy ha nem veszi tolakodásnak, szeretne méretet venni tőle egy öltönyhöz.
„Egy öltönyhöz?”
„Don Gregorio, ne vegye rossz néven. Szeretnék önnek adni valamit. És amihez értek, az az öltönyök varrása.”
A tanító zavartan nézett körül.
„Ez a mesterségem” – szólt apám mosolyogva.
„Nagyon tisztelem a mesterségeket” – mondta végül a tanító.
Don Gregorio egy egész éven át hordta az öltönyt, és azon a júliusi napon is azt viselte, amikor átmentünk a fasoron, a városi tanács utcáján.
„Hogy s mint, Veréb? Remélem, idén végre megnézhetjük a pillangók nyelvét.”
Valami különös dolog volt készülőben. Úgy tűnt, mintha az egész világ mozgolódna, de mégse történt semmi. Akik előre néztek, hátrafordultak. Akik eddig jobbra néztek, balra kezdtek tekintgetni. Cordeiro, aki a szemetet és a száraz leveleket gyűjtötte össze, egy padon ült, közel a zenészek pódiumához. Még sose láttam Cordeirót padon üldögélni. Felfelé nézett, kezét a szeme elé rakva. Amint így felnézett, és amikor a madarak elhallgattak, akkor eleredt a zivatar.
Egy magányos motor robaját hallottam. Egy rendőr volt zászlóval, amely a hátsó ülésen volt összegyűrve. Elhaladt a városi tanács előtt, és az emberek szemébe nézett, akik nyugtalanul beszélgettek az árkádok alatt. Elkiáltotta magát: „Arriba Espana! Éljen Spanyolország!” Majd újra felbőgette a motort és füstfelhőt hagyott maga mögött.
Az anyák elkezdték hívni a gyerekeiket. Otthon olyan volt, mintha újra meghalt volna a nagymamám. Apám cigarettacsikkeket halmozott fel a hamutartóban; anyám sírt és értelmetlen dolgokat tett: kinyitotta a vízcsapot és elmosogatta a tiszta edényeket, a piszkosakat pedig elrakta.
Kopogtattak az ajtón, és a szüleim nyugtalanul nézték az érkezőt. Amelia volt, a szomszédasszony, aki Suárez, az indián házában dolgozott.
„Tudjátok, mi történt? Corunában a katonák kihirdették a hadiállapotot. Rálőttek a polgári kormányra.”
„Szent ég!” – vetett keresztet anyám.
„És itt” – folytatta Amelia halkan, mintha a falnak is füle lenne – azt beszélik, hogy a polgármester magához hívatta a katonák kapitányát, de az beteget jelentett.”
Másnap nem engedték, hogy kimenjek az utcára. Kinéztem az ablakon, és minden elhaladó ember meggörnyedt árnyéknak tűnt, mintha hirtelen beköszöntött volna a tél és a szél magával vitte volna az Alameda verebeit, akár a száraz leveleket.
Csapatok érkeztek a fővárosból, és elfoglalták a városi tanács épületét. Anya elment misére, majd sápadtan és szomorúan tért vissza, mintha egy óra alatt megöregedett volna.
„Szörnyű dolgok történnek, Ramón.” – Hallottam, amint sóhajtozások közt így szól apámhoz. Ő is megöregedett – vagy még rosszabb. Olyan volt, mintha elvesztette volna minden kedvét. Leroskadt egy székre, és nem mozdult. Nem beszélt. Nem akart enni.
„El kell égetni mindent, ami elárulhat téged, Ramón. Az újságokat, a könyveket. Mindent.”
Anyám volt az, aki magához ragadta a kezdeményezést azokban a napokban. Egy reggel rendbe hozta apámat, és elvitte magával a templomba. Amikor visszatért, így szólt hozzám: „Gyere, Moncho, velünk jössz a fasorba.” Kihozta az ünneplő ruhámat, és miközben segített megkötni a nyakkendőt, nagyon komoly hangon ezt mondta: „Jól figyelj, Moncho! Apa nem mondott rosszat a püspökről. Apa nem volt a polgármester barátja. És még egy nagyon fontos dolog, Moncho: apa nem ajándékozott öltönyt a tanítónak.”
„Dehogynem.”
„Nem, Moncho. Nem ajándékozott neki semmit. Megértetted? Semmit.”
„Igen, anya. Nem ajándékozott neki semmit.”
Nagyon sokan voltak az Alamedán, mindenki vasárnapi ruhában. Néhány csoport a falvakból jött fel, gyászba öltözött nénikék, öreg parasztok mellényben és kalapban, ijedt arcú gyerekek, előttük pedig néhány férfi kék ingben, pisztollyal az övükben.
A tanács lépcsőjétől katonák két sora folyosót nyitott a ponyvás platójú teherautókig, melyekkel az állatokat szokták szállítani a nagy vásárba. De a fasorban nem a vásárok zsivaja hallatszott, hanem nehéz csönd uralkodott, a Nagyhét csendje. Az emberek nem köszöntek egymásnak. Úgy tűnt, mintha meg se ismernék egymást. Minden figyelem a tanács bejáratára irányult.
Egy őr félig kinyitotta a kaput, és végignézett a hatalmas tömegen. Aztán teljesen kinyitotta, majd intett a karjával. Az épület sötét szájából a többi katona kíséretében kijöttek az elítéltek, összekötött kézzel és lábbal, néma csöndben. Néhányuknak nem tudtam a nevét, de ismertem mindegyik arcot. A polgármester, a két szakszervezetis, a Resplandor Obreiro könyvtárosa; Charli, a Nap és Élet zenekar énekese; a kőfaragó, akit Herkulesnek hívtak; Dombodán apja… És a sor végén, púposan és csúnyán, mint egy béka, ott állt a tanítóm.
Elhangzott néhány parancs meg néhány kósza kiáltás, melyek, mint petárdák dörrentek az Alamedán. Lassanként morajlás hallatszódott a tömegből, amely végül ezeket a szavakat ismételte:
„Árulók! Bűnözők! Vörösök!”
„Kiabálj te is, Ramón, az Isten szerelmére, kiabálj!” Anyám megragadta apámat a karjánál fogva, mintha egész erejével őt kéne tartania, hogy el ne ájuljon. „Lássák, hogy kiabálsz, Ramón; csak hogy lássák, hogy kiabálsz!”
És ekkor hallottam, amint apám halkan azt mondja: „Árulók!” És aztán, egyre hangosabban: „Bűnözők! Vörösök!” Kiszabadult anyám karjaiból, és közelebb ment a katonák sorfalához, dühös tekintettel nézve a tanítóra. „Gyilkos! Anarchista! Gyerekevő!”
Ekkor anyám megpróbálta visszatartani, és titokban megragadta a zakóját. De ő már magánkívül volt. „Disznó! Anyaszomorító!” Sose hallottam, hogy bárkit is így hívott volna, még a focimeccseken se. „Az anyjának nincs semmi bűne, érted, Moncho? Emlékezz erre!” De most rám szegezte őrült szemeit és vérrel és fájdalommal teli tekintetével kényszerített: „Kiálts neki te is, Moncho, kiabálj neki te is!”
Amikor megindultak a letartóztatottakkal teli teherautók, én voltam az egyik gyerek, aki utánuk szaladt és köveket hajigált. Elkeseredetten kerestem a tanító arcát, hogy árulónak és bűnözőnek nevezzem. De az autók sora már egy messzi porfelhőbe burkolózott, és én a fasor közepén, ökölbe szorított kézzel csak arra voltam képes, hogy haragosan ezt suttogjam: „Béka! Tilonorrinco! Írisz!”

Gergely Veronika fordítása

Jegyzetek:
1.    Egyes galego nyelvjárásokban a szó eleji g hangot h-nak ejtik. Ezt a jelenséget ebben az időben lenézték, póriasnak tartották, ezért kellett a Guadalajara-s mondatot gyakorolni az apának gyerekkorában. A szavak jelentése: agua ’víz’; gato ’macska’; gracias’ köszönöm’. 

 

Forrás: Polísz, 2006. 99. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap