Mario Alinei: Ősi kapocs - A magyar etruszk nyelvrokonság

Csata Ernő, h, 04/23/2018 - 00:06

 

 

 

Kiss Dénes: Gondolatok a magyar kiadáshoz (epilógus). 

Magyarként úgy gondolom, hogy nemzetünk szempontjából az elmúlt közel száz esztendőben nem jelent meg e műnél 
fontosabb, jelentősebb könyv.
 

A kötetben ismertetett munka a maga nemében páratlan. Sőt valószínűleg nemcsak műfajában, hanem a tudomány 
egyetemes vonatkozásában is jelentős műről van szó. Mario Alinei könyvének már a címe is meghökkentő.Az európai 
hírű professzor kötetének a címe: ETRUSCO: UNA FORMA ARCAICA DI UNGHERESE. Akármilyen meglepő is, magyarul 
ez azt jelenti, hogy az etruszk a magyar (nyelv) egyik ősi formája. Tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy nemcsak meglepő 
állítást közöl a tudós szerző, hanem alapjaiban változtatja meg a magyar nyelvről, sőt, az őstörténetünkről kialakult, 
tanított képet. Ezt a tényt nem mi állapítjuk meg, ő is tudja, hiszen említi. Azt is mondhatjuk, hogy láttatja velünk 
nyelvünk ősi változatát. Megmutatja annak hajdani, több ezer éves szavait, pontosabban szólva, azok lehetséges formáit 
és máig érő fejlődési vonalát. Nem akármilyen mutatványok sorát állítja elénk és nemcsak azon csodálkozunk, amit közöl,
hanem azokon a felismeréseken is, amelyek arra a következtetésekre juttatnak bennünket, hogy mindez bizony 
lehetséges.
 

Kérdeznünk kell, hogy miért nem tudtunk erről? Természetesen az elméletek a megfogalmazásukkal nem válnak igazzá, 
azok bizony bizonyítandóak. Viszont a fontos elméletek elhallgatása, lekicsinylése súlyos vétek! Alinei elméletét, 
felfedezését ő maga elég láttatóan és többféle kapcsolat bemutatásával igazolja. Ami a nyelvi vonatkozásokat illeti, 
magyarán szólva úgy is fogalmazhatunk, s teljes joggal, hogy egy kissé megismertet bennünket az ismeretlen magyar 
nyelvvel is. S ha tovább tűnődünk az olvasottakon, akkor azt is sejteni kezdjük, hogy nemcsak nyelvünk ősi formája 
ismeretlen a számunkra, hanem a mai magyar nyelvet sem ismerjük úgy Isten igazából. Vagyis nekünk, magyaroknak 
kétszeresen is érdekes és hasznos az olasz tudós munkássága.

Kezdjük Alinei egyik legmeglepőbb megállapításával: „a magyarok gyakorlatilag jelen voltak a Kárpát-medencében a bronzkorban:”. Természetesen nem a semmiből vette ezt a valóban meghökkentő állítást, hiszen könyve előszavát a következőkkel kezdi. „Kutatásaim és régészeti tanulmányaim a nyolcvanas évek második felében végleg meggyőztek 
arról, hogy Európa nyelveinek és nyelvjárásainak eredete sokkal ősibb, mint ahogy azt korábban gondolták, így 
szükségesnek tűnt egy új eredetelmélet felállítása, amely elszakad mind a hagyományos indoeurópai invázió elméletétől, 
mind pedig Colin Renfrew az indoeurópai népesség közel-keleti és neolitikumi eredetére vonatkozó elképzelésétől is…”. - Mindez nemcsak eltökéltségre, hanem nagy bátorságra is utal, amiért külön elismeréssel tartozunk neki. Alább így 

folytatja: „nehezen tudtam elfogadni azt az álláspontot, mely szerint az etruszk a megismerhető és tág értelemben vett 
európai környezettől teljesen elszigetelt nyelv lenne.” Majd megállapítja, hogy az etruszk nem a félsziget őslakosainak 
nyelve volt, hanem betelepülteké. Aztán így folytatja: „sokat olvastam az etruszkok őstörténetéről - főleg az amerikai 
régész, Hugh Hencken munkáját, amely fantasztikus adatokkal szolgál az etruszkok Kárpát-medencéhez fűződő rendkívül szoros kapcsolatairól - így könnyebben eligazodtam ezen a területen. Mindezek után tovább haladtam ezen a 
nyomvonalon: az etruszkológusok is megállapították, hogy az etruszk - épp úgy, mint a magyar - agglutináló (ragozó) 
nyelv volt, szó eleji hangsúllyal, magánhangzó illeszkedéssel és névutókkal.” Itt rögtön említsük meg, a professzor szavai 
után, hogy a mondat-, illetve szó eleji hangsúly, az egyben az ősi és természetes beszédhangsúly. Ennek nagyon egyszerű és egyetemes törvényhez tartozó oka van. Ugyanis a beszéd kezdetén van a legtöbb levegő a tüdőben. Ebből az is 
következik, hogy amikor beszélünk, a mondat elejére, illetve a szavak elejére jut onnan a legtöbb levegő. Minden más 
hangsúly külön nyomatékot és értelmet ad hozzá a hangzókhoz a magyar nyelvben. 

Alinei 1987-ben kezdte elméletének kidolgozását. Ezzel kapcsolatban írja: „nem sokkal ezután, ugyanazon év
augusztusában fedeztem fel, hogy két etruszk tisztségviselő elnevezése, a zila és a camde tökéletesen
megegyezik a magyar őstörténet két alapvető politikai tisztségével a török eredetű dzilával (a modern magyarban gyula) és kendével. Szükséges megjegyezni, hogy a szavak eredete, származása a legtöbb esetben bizonytalan. A „származtatók” jobb esetben is sokat tévednek, máskor felületesek és félő, hogy nem kevés alkalommal elfogultak. Nem szólva arról, hogy nem ismerik a magyar nyelv ősi törvényeit, belső rendszerét, de hát ezzel Alinei sincs tisztában, 
nem is lehetett. Annál jelentősebb az ő elmélete. Az a tény, hogy a két fontos méltóságot azonosította az etruszkoknál és 
eleinknél, nyitott szellemre, olyan kutató alkatra vall, aki nem szűk ösvényeken jár, képes tágabb látókörre és tudja, 
bármilyen rokonítás önmagában nem teljes. Mindig szükség van többfajta kapcsolatra. Olyannyira igaz ez, hogy 
módszernek is kitűnő. Alineit éppen ez vezette - mint láttuk - arra az útra, hogy a nyelvet is alaposabban vizsgálja. Igaz, 
arról is ír, hogy kutatási eredményei ellenére sem vár gyors sikert. Ebben aligha téved. Magunk is úgy gondoljuk, hogy 
bizton számíthat számos akadályra. A magyar hivatalos tudományos élet a gyakorlatban „elfelejti” tájékoztatni a 
társadalmat a tudomány mindennapos dolgairól. Bár az etruszk-magyar rokonítás sem mai keletű, mégis hallgatás övezi. Igen nagy szerencse, hogy a gondolkodást nem lehet el vagy leállítani, s különösen nem külföldön. 

Mario Alinei Európa-szerte ismert és elismert tudós. Nem szól ok nélkül. Nem foglalkozik jelentéktelen témákkal. Lássunk néhány példát közzé tett kutatásaiból. Természetesen vizsgálódásaiban ő maga is neves és elismert tudósok 
munkáira támaszkodott. Például a gyula szavunkkal kapcsolatban a következőket írja: „Ami a gyula=zila fonetikus 
megfelelését illeti, s amely már az ősmagyar forrásokban is rejtve van, a pontos magyarázatot Carlo De Simone 
alapfontosságú munkájában találhatjuk meg, amikor az etruszkban előforduló görög kölcsönszavakat tanulmányozza, és 
amely kétségkívül mérföldkőnek számít a modern etruszkológia történetében. Ez a kutatás bebizonyította, hogy a szó 
eleji etruszk z- lehet a görög dy- vagy -dy- megfelelője”. Említi e kérdéssel kapcsolatban az etruszk, latin, görög szavak mellett a következőket: „Mindenesetre a magyar szó eleji /gy/ helyettesítheti a kölcsönszavak kezdeti /dj/-
jét, mint azt a német Diamant > magyar gyémánt példa is mutatja.” Ez valóban fontos felfedezés és érvényessége aligha vitatható, tehát jelentősen hozzájárul az új, Alinei-féle eredetelmélet hitelességéhez. Vannak azonban olyan rendszerei a magyar nyelvnek, amelyeket az olasz professzor nem vehetett figyelembe, már csak azért sem, mert a magyar nyelvészet sem tud róluk, vagy nem fogadja el azokat. Alább olyan példákat 
mutatunk be, amelyeket - nézetünk szerint - nem lehet figyelmen kívül hagyni, amikor a magyar nyelvet bármely más 
nyelvhez hasonlítjuk. Ezek főként logikai bizonyítékokat kínálnak.

Alinei a „magyar” népnévről szólva, többször említi a kis, rokon népek szavait. A mi feltételezésünk az, hogy a szóátadó 
nemcsak e kis nyelvek esetében, hanem általában is, a magyar nyelv volt. Vagyis a kis rokon nyelvek nem lehetnek a 
magyar nyelv elődei! A belső nyelvi fejlődés sokkal finomabb nyelvünkben, mint bármely másik kis rokon nyelvben. Sőt, 
negyvenéves kutakodásunk eredményei azt sugallják, hogy általában más nyelvekben nem alakultak ki a magyar 
nyelvben 
megtalálható gyökök és logikai rendszerek. Például a körre, görbületre, kacskaringóra, stb. utaló mássalhangzó képletek a 
szótövekben. Ezek közé tartozik a k+r, tehát kör, kerék, karika, kerek, karima, korona, karám, kar, karol. Illetve a g+r, 
képlet jelenléte a szótőben a következő szavaknál: görgő, gördül, görbe, görcs, - fagörcse, amely körökből áll -, guriga, gurul, görbe és így tovább. E két képlet megtalálható legalább háromszáz szavunk tövében. Természetesen 
vannak más képletek is, itt csak a példa kedvéért írunk ide néhányat. Említhető a töm, tömeg, tömény, tömérdek, 
töméntelen, tömkeleg és így tovább szavaink első szótagjában, illetve például a te~tem~es szavunk közepén található 
t+m képlet. Az vitathatatlan, hogy ez a szó is sokat jelent, nagyságra utal, akár a többi felsorolt. Végső soron, mintha a 
mongol tumen - jelentése tízezer - volna az egyik őstő, ősgyök. De a jelentés ott lappang a támad, tám-fal, támasz stb. szavakban s aligha csacska feltételezés azt állítani, hogy ezt találjuk a Tamerlán, Timur Lenk, Temudzsin nevekben is. 

Az Ómagyar Mária-siralomban kétszer is előfordul az „édes” vagy mézként édes kifejezés, az ezes, illetve a mezuul, azaz mézként édes, mézédes formában. Ez a régi együttlét azt is mutatja, hogy ősi és logikus jelentéskapcsolatról van 
szó! Hiszen a legkihívóbb íz az édes. A szótő íz~id. Ám az anya vagy az apa csakis a magyar nyelvben édes. Ady Endre 
édesanyját csak Ídes-nek nevezte. Alinei azt írja, hogy önmagában az „édes” szavunk anyát jelent. A mi nyelvünkben lehetséges nemcsak az édesanya, édesapa, hanem az édes testvérek, édes fiam, édes lányom, sőt 
ráadásul sokféle vonatkozásban az „édesem” kifejezés használata is. Ez az utóbbi nemcsak vérségi, rokoni viszonyt 
feltételezhet, de barátit, szeretőit, stb. 
Az „édes haza” kifejezés is egyedülálló kapcsolat nyelvünkben, más nyelvben nem ismert. E sorok írója úgy tudja, hogy 
Hunyadi János használta először ezt a kifejezést. Sőt, az „édes öregem” szinte mindennapos fordulat. 

Alinei professzor mindezekről sokkal kevesebbet tudhat, mint az szükséges volna, mégis nagyon messzire jutott. 
Mindenesetre munkája beláthatatlanul fontos és páratlan. Ezt ő is tudja, mert azt is megjegyzi egyhelyütt, hogy ezután 
másként kell vizsgálnunk az Árpád-féle honfoglalást, és át kell alaposan írni a magyar őstörténetet. Tud László Gyula „kettős honfoglalás” elméletéről is. (Gyula bátyánk szűkebb körben nem egyszer hangoztatta, hogy az bizony nem 
kettős, hanem többszörös honfoglalás volt. Azaz - a mi véleményünk szerint is - honvisszafoglalás, hazatérés.) Az Alinei 
által bizonyított ősi etruszk~magyar azonosság nemcsak a kettős hatalom kölcsönös jelenlétével, hanem az etruszk és 
magyar szavak összehasonlításával módfelett izgalmas olvasmány. Könyvéből megtudjuk, hogy az etruszk nyelv írott 
emlékei főként sírfeliratokon maradtak fönn. Így viszonylag kevés az összemérhető szöveg, ám ahhoz azért elég, hogy az 
összehasonlítás hitelesen megtörténhessen. 

Idevonatkozóan a következőket olvashatjuk Strabón GEOGRAPHIKA című nagy munkájában. „A tyrrenieket a rómaiak 
etrusknak és tusknak nevezik.” A mai térképeken hiába keressük Olaszország területén a hajdani Etruriát, nem találjuk. 
A Strabón könyvében szereplő térképen még ezen a néven olvasható. De ma már nem így hívják a nagyjából Rómától 
Pisáig elterülő síkságot, a Középső Appenninektől nyugatra lévő országrészt. E területen nyilván az előbb említett nevek, 
szógyökök nyomán - tusc>tosk változás - kapta a nevét a mai Toscana. A régi térkép szerint ezt a vidéket hívták 
Etruriának. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy etruszkok csak ezen a tájékon, a mai Olaszország közepén éltek, 
hanem ennél nagyobb országrészen, nem szólva arról, hogy a feltételezések szerint, északi, észak-keleti irányból telepedtek be. Az eddig ismert leletek is ennél nagyobb térségből származnak. Mielőtt néhány szórokonítást bemutatnánk az Alinei által közölt nem kevésből, szükségesnek látjuk kitérni újra a 
valóban nagyon fontos - a szerző által török eredetűnek jelölt - zila = gyula (dzila, jula, jila) szóra. Ezzel kapcsolatban kell 
elmondanunk, hogy Körösi Csoma Sándor ránk maradt, három nyelvű - szanszkrit, angol, magyar - kis szótárában is 
megtalálható ez a szó és érdemes volna az összefüggéseket alaposabban megvizsgálni. Hiszen nagy a valószínűsége 
annak, hogy azonos szóról beszélünk.

A szanszkrit jalná jelentése ugyanis gyúlni. Csak érdekességképpen említem, hogy a kérdéses jalná szó megegyezik az 
egyik felvidéki, Bars megyei község nevével (jelenleg Trnava Hora). Gondoljuk meg, hogy a magyar nyelvben is a 
„gyúl”, „gyullad”, „gyújt” szógyökei azonosak! Aki tüzet rak, nemcsak meleget teremt, hanem világosságot, fényt is gyújt. 
Mondjuk is, hogy „fény gyúlt az agyában”, és így tovább. Amit megértünk, az megvilágosodik a számunkra. Talán az sem 
véletlen alaki kapcsolat, hogy az „ég” szavunknak két jelentése van, ég a tűz és az Isten égi Atya, az ég királya. 
(A napisten léte is jól példázza a fényt, a tüzet és az eget.) A tűzgyújtást égés, meleg, világosság, fény követi. Ez a valóság 
ősi logikája. Érdekesek a további szanszkrit szavak: jaláná (to ignite) = gyújtani, jalwáná (to burn) = gyújtani, jwalati 
(shines, burns) = fénylik, gyúl stb. Azért említettük ezeket a szavakat, hogy korábbi megjegyzésünket alátámasszuk. 
Ugyanis a származtatás, rokonítás kényes dolog, szinte mindig belekeverik a politikát is. Alinei a besenyő törzsi nevet, a 
Yilát, illetve a julából származó - Róna-Tas András nyomán példaként megjelölt - jila, majd a Yulayt, Yulamant is említi. Egyúttal azt is, hogy a kettős uralkodói méltóság kazár, a „gyula”-ság pedig török eredetű. Ez utóbbiakkal kapcsolatban nem foglalunk állást, nem vagyunk a téma szakértői, ám sok minden arra vall, nem szükséges, hogy így legyen. Mára 
köztudott, hogy a zsákutcába vivő finnugor elméletet is csak kis részben tartjuk figyelemre méltónak. Megint azt kell 
kijelentenünk, hogy a magyar nyelv sokkal inkább átadó - akár egész Európa vonatkozásában, a többiről másutt 
szólunk - mint átvevő. Csak egyetlen dolgot említünk, az uralinak vagy finnugornak stb., nevezett kis népek nyelvei - e 
sorok írója a manysi Juvan Sesztalov verseiből, eredetiből mintegy harmincat fordított és tett közzé - valóban rokon 
nyelveknek tekinthetők, de téves következtetés az, hogy nyelveik a magyar nyelv, népeik a magyar nép ősei! Őket 
elődeinknek tekinteni, valóban nemcsak komolytalan, hanem tudománytalan is. Noha Alinei is joggal hivatkozhat rájuk, 
szavaikra, és azok között valóban lehetnek régebbi magyar szavak, szóváltozatok, régi átadások. Ám a perdöntő a magyar 
nyelv agglutináló volta és szókincsének, működésének mássalhangzós és logikus rendszere. Egyébként is, ha 
összehasonlítjuk e kis nyelveket a magyar nyelvvel szerkezeti - szókincs, szóhasználati lehetőségek, példátlan logikai 
szálak egészen az ősgyökökig stb. - vonatkozásokban, akkor kétségünk sem lehet azzal kapcsolatban, hogy a magyar 
nyelv a kölcsönző.
Ha mindezekről tudott volna Alinei s tudnának mások, akkor könnyebb és hitelesebb lehetne a szószármaztatás. Ő 
ugyanis említi többször is a manysi, hanti ember szavakat, de azok inkább férfit jelenthetnek, eredetileg talán 
hím-et, kan-t és így tovább. Mert a magyar nyelv megint valóságosan egyesíti a nőt és a férfit emberré! Nem tudni 
van-e nyelv, amelyikben az ember szóban benne volna a nő és a férfi jelentése is ?!

Végül lássunk néhány szórokonítást Alineitől. Az etruszk ais, eis szótövet a magyar is-sel azonosítja, ami lehetett „ős” is. Például a finn nyelvben az isä jelentése apa. (Az etruszk papa jelentése apa, nagyapa, a papals pedig unoka.) Az előbbit, 
mint ős-őst, az isten szavunk gyökének gondolja. Lehetséges. (Finnben Isten Jumala, de az Öregisten Ukko, ez ősi magyar pogányisten is. Állat- és földvételnél, egyezségkötésnél fontos szerepe volt nálunk az „ukkó” pohárnak. Amikor áldomást 
ittak az egyezségre, előbb kilottyintottak-löttyintettek a földre a poharakból, ezzel áldoztak a földanyának.) Ami pedig az isten szót illeti, a szanszkrit isteh jelentése uralkodik, aztán Isten és lenni. Az Ísha Siva isten neve (name of Siva), az 
ishtam (God) Isten. De istent jelent a perzsa Jazdán is. Megfigyelhető általánosan, hogy a „jó”, az „atya” - Atyaisten, Jóisten
- fogalmak is gyakran összekapcsolódnak s lehetőség van ennek feltételezésére az angol good és a God, aztán a német 
gut és a der Gott lehető ősi összefüggéseivel. Igaz, kedves barát közlése szerint, angolul a God szót nem illett kimondani. 
Az etruszk avil szót már régebben, egymástól függetlenül többen is a magyar „év” szóval azonosították. Mert az etruszk 
hut, a magyar hat (szám), az elssi első. Azonban a számokkal kapcsolatban vannak még egyetértési nehézségek. Az 
„avil”-lal, mint sok más etruszk szóval látszólag első olvasásra nem tudunk mit kezdeni. De ha meggondoljuk, akkor az év szavunk nemcsak lezárt időegység, hanem folyamat is. Amint elkezdjük használni, ezt azonnal észre is vesszük. Íme:
év - évül, elévül, illetve a mélyhangzó változat avul, elavul és innen származtatható az avar szavunk is. Mindezek mellett 
több, más dolog is vezette Alineit és a kutatókat. Például a ló elterjedése az itáliai félszigeten. A temetkezések szokásai, 
edények, sírkamrák belső feliratai, amelyek különböző vésett jelenetek „képaláírásaiként” olvashatók.
Végül egyetlen példát említünk még, korábbi ígéretünkhöz híven. Ez pedig az etruszk „tam-„ szótő, amely Alinei szerint „Olyan magyar alakokkal hozható összefüggésbe, mint a támad, („keletkezik” értelemben), támaszt, támogat, támasz stb. 
Eredete ismeretlen, de minden bizonnyal a tam- alaptőből alakult ki különféle igei és névszói képzők és ragok 
segítségével. A t+m mássalhangzó képletet megtaláljuk a töm, tömeg, tömény, töméntelen, teméntelen, tömkeleg, 
tömérdek, temérdek, te~tem~es, stb. szavakban. Látható, hogy nagyság és erő a jelentés lényege, a már korábban 
említett mongol tumen = tízezer, szóban. De logikusan ide illenek a támad, támfal, támasz, támaszték, stb. jelentések. 
S nyugodt lélekkel írhatjuk le azt is, hogy ez a szótő nem ismeretlen eredetű! Annak idején Batu kán három tumennel 
állomásozott hazánkban ideiglenesen. A harminc ezres lovas hadsereg kora legnagyobb hadi ereje volt. 

Befejezésül is idézzük Alinei szavait, véleményét. „A magyarok/etruszkok beszivárgása a Kárpát-medencéből Itáliába tengeri vagy szárazföldi úton nem csak, hogy nem tűnik merész kijelentésnek, hanem megfelel az összes régészeti 
feltárásnak, sőt, ez az egyik legtekintélyesebb tudós által sugallt magyarázat. Hencken és követőinek konklúziója 
ismeretében azt állíthatjuk, hogy az egyetlen ok, amely miatt nem tették meg az etruszkok=magyarok megfeleltetését az, 
hogy a hagyományos történelmi kronológiák ezt gátolták a magyarok késői érkezésének elméletével”. Világos beszéd! 
A magyar „tudomány” ismét ellenünk dolgozott! Ugyanis, ahogy később Alinei írja, sokkal régebbi földművességnek 
kellett lennie a Kárpát-medencében és nem kétséges, hogy e népek az etruszk-magyar nyelvet beszélték. Mint ahogy 
„…a villanovaiak a magyar nyelv archaikus formáját beszélték.” A mai észak-olaszországi részt Felsina névvel, a délit Alsina néven tartották számon. (Akár felvethetné valaki a felvég-alvég párhuzamot is.) Mario Alinei szerint: 
„…meghatározó elit, magyar komponens, mely a kárpát-dunai térségből származik s volt Európa ipari szíve abban az időszakban, mely a kalkolitikumtól a bronzkor végéig tart. Ennek az elit hódító csoportnak köszönheti Itália a hamvasztás
elterjedését, az új építési technikákat, a hidraulikus mérnökséget, a fejlett fémkohászatot, a fazekasságot, díszítéseket, s 
nem utolsó sorban a kard- és lóhasználatot.” Aligha lehetne jobb, fontosabb gondolattal ajánlani e nagyszabású munkát 
a Tisztelt Olvasónak.

Kiss Dénes

Forrás: Saját, Mario Alinei által dedikált könyvem, 488-498. oldal.

 

 

  Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap