Márkus Béla: „Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak”– bírálatok, méltatások a két világháború között

Szerkesztő B, p, 01/19/2018 - 00:06

 

 

 

 

Márkus Béla: „Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak”– bírálatok, méltatások a két világháború között

 

Pályakezdése irodalmunk egynémely valódi klasszikusát idézi. A poétai indulás nemzeti költészetünk olyan óriásáét, mint Ady Endre. Közelebb jőve az időben: olyan nagyságát, mint Nagy László. Még közelebb: mint Kányádi Sándor és mint Csoóri Sándor. Mi a közös bennük? Hogy valamennyien megtagadták első két kötetüket. Túlléptek rajtuk. Vagy úgy, mint Ady: az Új versek címmel jelezve, hogy régi avult, kihullt a mából, ami előttük volt. Vagy mint a másik három poéta: válogatásaikból, gyűjteményeikből rendre kirostálva-kihagyva a szárnypróbálgatás mintáit.
Wass Albert hozzájuk hasonlóan járhatott el, amikor a Virágtemetés (1927) és a Fenyő a hegytetőn (1928) után hirtelen elhallgattatta magában a lírikust, hogy csaknem két évtizedes csend következzék, nem a kötetbeli megjelenést tekintve – mert ebben még több is, kétszer annyi – hanem egyáltalán, a költő megszólalásában. Kérdés persze, mi indította erre, s ha e verseskönyvek fogadtatása, akkor miért ítélte meg ennyire szigorúan önmagát. Kiváltképp, hogy Dsida Jenő a Fenyő a hegytetőn máskülönben kíméletlenül tárgyilagos bírálatát így zárta: megbocsát a költőnek „minden könnyelműséget az önkritika gyakorlásában”, mert „amit a könyv egésze sugalmaz ellenállhatatlan intenzitással”, az nem más, mint hogy „Wass Albert kezében lesz feladata a tollnak”. Látnoki szavak szinte – ám az írásra mint feladatra, s nem a költőként való megszólalásra vonatkozóan. Hiszen a nem csupán nemzedék-, hanem (az Erdélyi Fiatalok lapját és mozgalmát tekintve) eszmetárs is – miután „erős tehetségű fiatalembernek” nevezte a poétát, Pásztortűzbeli tömör elemzésének következő soraiban – már azt hozta szóba, hogy „hasábokat lehetne beszélni Ady, Reményik és Áprily reminiszcenciáiról”, meg hogy a költemények között „vajmi kevés az, ami igazán Wass Albert”. És valóban: a versek zöme mintha Áprilyt másolná – anélkül, hogy tovább- vagy újraírná –, például az Októberi séta két sorát: „A Bükkös-erdő bús elégiája / szép, mint a halál és a szerelem”. Vagy a Sírni, sírni, sírni Adyját, de azt is, aki látta a Párizsba beszökött őszt, a Szent Mihály útján nesztelen suhanót. Az Ifjú Erdély recenzense, Győri Ferenc jó érzékkel nevezte a költőt – már a Virágtemetés alapján – az „ősz dalnokának”. Valóban, még a könnyes, régi nóták is a hervadást dalolják, mert – ahogy a Sajó-parti dal szól – „nekünk csupán a hervadás maradt”, és valóban, a hervadásba is a magyar nóták készen kapott, könnyed fordulataival, biedermeieres érzelgősségével hív. A „hosszú útra eljönnél velem?” elkoptatott kérdéseivel, az „egyszer majd messze száll a szellő” kifakított reményeivel. Amikor – ahogy a költőtárs látta – a csakugyan alaktalan, személytelen, kiterjedés nélküli lírai én mintegy kérdésként veti fel, „megengeded, hogy mindent eldaloljak / egyetlen húrra hangolt lelkemen” – akkor e gesztusában ott a kérése is ennek az egy húrra hangolt léleknek. Lehet, hogy – miként Varró Dezső összegezte – „sok közvetlen csinos alkotása” van e pályakezdésnek, ám az is lehet, hogy e hízelgőnek is nevezhető csinosság érzete épp abból fakad, amit Dsida Jenő az alábbiakban foglalt össze: „önálló, maga alkotta formái nincsenek: majdnem minden sora olyan ismerősen cseng, mintha sokszor olvastuk volna már”. És az ismerősségnek ebből a köréből a költői személyiség nem vonta, főleg pedig nem tépte ki magát. Sem amerre az egyik, ismétlődően visszatérő szóhasználata, a „templom” mutatta volna – mivelhogy az erdőt nevezte így meg. Igaz, „szent tölgyfa-bolt”-nak is láttatta a fák rengetegét, és a Magány templomának is – csak éppen a francia szimbolisták, Baudelaire nyomán a jelképek erdejéig nem jutott el. A szabad és merész képzettársításoktól, színek, illatok, hangok, hangulatok megfeleltetésétől visszahőkölt. De a másik lehetőség sem vonzotta, hogy ha már nincs belső, szellemi, érzelmi kiterjedése az énnek, legyen külső, fizikai, áradjon ki a létezésbe. Abba akár, ahol a toll kijelölheti a maga feladatát, a szerzői én Erdélyébe. Ám az ősz húrja úgy zsong, jajong és búsong e verstájon, hogy abból (a húszas évekbeli) szűkebb hazája panaszát a legkifinomultabb fül sem hallhatja ki. Igaz, bolyong Erdélyi fák között, észlelve, ott „kétszer hull a falevél”, ám csak akkor érezheti valaki – mint Győri Ferenc is – „fájdalommal” vagy fájdalmasan ennek az „igazságát”, ha e tapasztalatot elvonatkoztatja az időtől. Vagy úgy, ahogy e vers teszi, nótás fordulatokkal: „Nálunk akkor is búsak a lelkek / mikor a rónán pacsirta dalol”, vagy pedig úgy, ahogy a Levél a tengerpartról szól: „Erdélyországban búsabb a patak, (…) ott ezredéve csak az őszt dalolják…” Ha ezredéve vagy ha csak száz éve is, akkor nem csak mostanában, nem csak Trianon óta.
A pályakezdés a legkevésbé sem sejteti, hogy Wass Albert, az induló Reményik Sándorhoz hasonlóan, a közélet költője vágyna lenni. Hogy neki is – a Végvári-versek szerzőjéről szóló Németh Lászlót idézve – mindig lesz szava ennek az (erdélyi) irodalomnak s „ennek a kisebbik magyar hazának az ügyeihez”. A kritikák, méltatások után az első összegzések, átfogó tanulmányok sem állítanak mást. Ha úgy indul a költői pálya, mint Adyé – bár, mint láttatni szerettünk volna, egy vonatkozásban hasonlóan indult –, akkor esetleg már Szerb Antal szóba hozza a Magyar irodalomtörténetben. Amelyről – emlékeztetésképp – érdemes tán elmondani, hogy az Erdélyi Helikon mint írói közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh mint kiadó közös pályázatára készült, s mint nyertes mű először 1934-ben jelent meg, majd rá egy évre második, javított kiadásban is. Jóval később tehát, mint ahogy a Wass-kötetek napvilágot láttak. De ez utóbbiak említése hiányzott annak a Tolnai Gábornak az 1933-ban gyorsan két kiadást megélt, eredetileg doktori disszertációnak készült kötetéből, az Erdély magyar irodalmi életéből is, aki majd egyszerre, egy évben, 1940-ben részesült Wass Alberttal együtt a Baumgarten-díjban. Aztán ami már közelebbről érinthette a költőt: Jancsó Elemérnek a Németh Lászlótól is annyira várt dolgozata, Az erdélyi magyar líra tizenöt éve szintén kihagyta még a felsorolásból is a könyveket, nemhogy a bemutatásukra szánt volna pár sort. Tette ezt úgy, hogy a fiatal tehetségek közül Dsida mellett Szemér Ferencet és Kiss Jenőt is néven nevezte, általában a korosztályukról pedig így írt: „Komoly ígéretek még ebből a fiatal és az ’új nemzedék’ nevében helyet kívánó, költői elismerést követelő fiatal lírikus csoportból: Szabédi László, Varró Dezső, Makkai László, Flórián Tibor, Bélteky László, Dánér Lajos, Szefkedin Szefket, Hobán Jenő és Bözödi Jakab György”.
Mit mondhatunk? Ahol Hobán Jenő és Szefkedin Szefket ígéret lehet, de Wass Albert nem, ott talán csakugyan érdemes volt latolgatni az elhallgatás esélyeit. Vagy a más műfaj választásáét. Ez utóbbival hamarosan meg is próbálkozik, még pedig annak a három évnek a során – 1928 és l931 között –, ameddig a Debreceni Gazdasági Akadémia hallgatója Pallagon. Előbb a Hajdúföldnek, majd a Debreceni Újság-Hajdúföldnek lett a munkatársa, előbb költeményeket közölt – Bakó Endre tanulmánya szerint – mintegy húsz eredetit, kötetben meg nem jelentettet, majd a Lulu című kistárcával 1930 októberében – ahogy az irodalomtörténész fogalmaz – elkezdte prózaíró karrierjét. Ez ugyan nem egészen helytálló közlés, mert hiszen mind a Tavaszodik, mind az Őszi levél korábbi próbálkozások (az előbbit, 1928-ban az Ifjú Erdély, az utóbbit, rá egy évre az Ellenzék adta közre), az indulás azonban bizonyos. Tudjuk – ezt pedig az életmű adatainak, tényeinek legalaposabb ismerőjétől, megbízható bibliográfiakészítőjétől, Balázs Ildikótól –, hogy az Erdélyi Helikonban csak 1935-ban publikál először, az Anuca című novelláját közli a folyóirat, de aztán meg sem áll vagy huszonöt elbeszélés megjelentetéséig. A köztes idők az átmenet évei.
Bennük antológiabeli szereplésekkel, és bennük egy különös, ám ez idő tájt még Európa-szerte divatozó műfaj, a kórusdráma kipróbálásának kísérletével, A temető megindul elkészítésével, illetve színpadra engedésével, 1933 novemberében. A tehetség megítélésében lényeges változást az utóbbi sem hoz, az előbbiek sem hozhatnak. Inkább a jelenlét jelei, ezt erősítik. Gesztusok. A tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája, az Új arcvonal, 1931-es kiadású – Wass Albert a Hajók a ködben című tárcájával szerepel benne. A toll itt még megelégszik vagy inkább – a szerző élethelyzetét tekintve talán találóbb azt mondani, hogy – viaskodik annak az örök metaforának a történetbe ágyazásával, mely szerint az élet tenger, rajta-benne pedig a sors által talán egymás párjának kiszemelt férfi és nő úgy ütközhetnek össze, de elkerülni is úgy kerülhetik el egymást, mint hajók a ködben. Vakon, véletlenül. Végzetesen – ahogy a szimbólumok is mutatták, a legkevésbé sem a társadalmi-történelmi helyzet által meghatározottan. Ez a determináció vagy ez a konkrétság a bemutatásakor verses misztériumnak is nevezett kórusdrámából úgyszintén hiányzik, mégpedig olyannyira, hogy belőle a Trianon utáni Erdélyért szóló jajkiáltást kihallani durvábban szólva beteges, finomabban mondva gyerekes érzékcsalódás. Esetleg elfogultság, előítélet, tévedés. Azt ugyanis – az író egyik példaképének számító kortársa, Szabó Dezső szavaival szólva – még a „legszerényebb bútorzatú fejeknek” is érteniük illenék, hogy „művészetben, irodalomban csak hazafiság van: a tehetség, az igazi szép. És minden tehetségtelenség hazafiatlanság és destrukció a művészetben, ha minden második sorában a Himnuszt idézi is”. Mert – folytatva a Levél Tormay Cécilnek magyarázatát, nem tartva attól, mint Szabó Dezső, hogy ez „nagy felvisítást” okoz – az érvelés végül nem kapaszkodhat másba, mint az alábbi igazságba: „A templomba járás szép, ha őszinte lelki szükség, a Himnusz éneklése szép, ha szívből fakadó ölelkezés a szegény magyarok felé: de templomba járással, de himnusszal, kegyes és hazafias tremolóval nem lehet írásainkat irodalmibbá, értékesebbé dörzsölni. Művészi értéket csak művészi érték jelent”. A kórusműben – a korabeli ismertetések szerint is – felcsendülnek ugyan angyali szózatok, föl az Úristen orgonahangja, föl – a szereposztás szerint – az Emberiség Hangja, ám néma, mert nincs is jelen kisebbségi magyar. Ha már párhuzamot keresünk, talán Szabó Dezsőnél és Tamási Áronnál érdemesebb: A Feltámadás Makucskán, illetve a Rendes feltámadás szerzőinél, vagy kevésbé erőszakoltan annál a Nagy Dánielnél, akinek a Cirkusz című, az expresszionizmus jegyeit viselő regényében szintén allegorikus alakok küzdelmét beszéli el, középpontban a nagy sárga lovon ügető Halállal, aki a „házmesteri teendőket végezve” takarít. Ez a groteszk látás és láttatás, csípős iróniával fűszerezve jellemzi azt a névtelen szerzőt is, aki a misztériumjáték bemutatójáról a marosvásárhelyi Hétfő Reggelben többek közt így számolt be: plagizálja egyik laptársukat, midőn megjegyzi, tényleg „’imponáló a bátorság, amellyel ez a fiatal gróf a nagy problémákhoz hozzá mer nyúlni’. Laptársunknak igaza van. Bennünket is elámít ez a bátorság, amellyel ez a fiatal gróf megírta a darabot. Ilyen fiatal, ilyen gróf és máris ír.”. Kevésbé gúnyos, kevésbé epés, de azért az Szabédi László rövid kritikája is – több mint fél esztendő múlva! – a Pásztortűzben. „E munkácska, amely az arany ellen izgat, és a mosolynak, virágnak, szeretetnek csinál propagandát, csak rokonszenvvel találkozhatik mindenkinél – aki nincs híjával az aranynak” – írja, majd így folytatja: – „Ha nem tévedünk, a tartalma ez: a holtuk után anyagias eszményeikből kijózanodott apák megindulnak, hogy gyermekeiket túlvilági hangon egy jobb és nemesebb emberi élet építésére intsék”.
E nemzedéktárs bírálatában tűnik föl először, ami később majd – más-más megfogalmazásban – sokszor hangzik el kifogásként, esztétikai-poétikai fogyatékosságként: a mű propagandát csinál. A toll tehát, első ízben itt lelt volna rá a feladatára? Ilyesfélét sejtetnek Szabédinak a vállalkozás nagyságán élcelődő befejező sorai is: „A költemény mégsem monumentális, ami pedig súlyos hiba, mert az akar lenni. (…) De kérdezzünk olyant, amire mi is tudunk felelni: miért nem az? Mert az akar lenni”. A monumentalitás, a nagyszerűség, a fenségesség tehát itt sem a közvetlenül adott társadalmi-történelmi élményekben, tapasztalatokban keresi méltó tárgyát. És kicsit távol még az idő, amikor a kisebbségi sors élethelyzeteiben lelne rá, történeteket és alakokat is találva, természetesen hozzá.
Mert egyelőre a figurák, akiket az Erdélyi Helikonban közölni kezdett, elbeszélések világában mozognak, többségükben többségiek: románok. Az Anuca is, az Mundruska, az Mósule – címszereplői egy-egy novellának –, de az Vaddisznós Jákob is. Beszédes tény Wass Albert ekkori megítélését illetően, hogy ő maga ez utóbbi elbeszélésével helyet kapott abban a kétnyelvű – magyar és román – antológiában, amelyet Marosvásárhelyen adtak ki 1936-ban, Cot la cotVállvetve címmel. Ha homályos lett volna a megjelentetés szándéka, a könyv román nyelvű előszava fölvilágosít róla. „Az a tény – írja a város polgármestere –, hogy mind a román, mind pedig a magyar szerzők, akiknek írásait jelen munkácska tartalmazza, kivétel nélkül a fiatal generációból kerültek ki, ékesszóló bizonyítéka annak, hogy az ifjabb nemzedékek jobban és őszintébben megértik majd egymást”. És valóban, ahogy az előszót fordító Balázs Ildikó is látja, a novellának már a bevezetésében az a szerzői szándék tükröződik, mely „a történelemnek a béke útjára gördítését, pacifista megjelenítését” szolgálja. S ezt szolgálja a vadorzó Jákob tetteinek rokonszenves előadása, ezt a beszéd keresetlen román fordulatai, idegen nyelvi szerkezetei. Az öreg Mósule, a havasi bács többször is szabad függő beszédben vagy átképzeléses módon elmondott története még ennél is tovább lép eme emlegetett pacifizmus útján: „Hallgatja a beszédjüket – így a vadőrök megjelenéséről szóló elbeszélői közlés –, vadak dolgáról, falusi gondokról, urakról, politikáról. Távoli, távoli dolgok ezek, nem is érdekesek ott (sic! nem itt) fent a hegyen, csak éppen hallgatja a szavakat, mert beszéd az is, s a beszéd ritka, ügyelni kell rá”. Kíváncsiságánál az elbeszélőnek sem terjed messzebbre érdeklődése, morfondírozván a hegyen az urak hirtelen lemenésén: „ott lent a világban történhetett valami, talán egy ország szűnt meg, vagy ki tudja”. A szempont, a látószög – minden elbeszélés, történetmondás alaptényezője – a román emberé, akinek a társadalomból való kivetettsége, a természetbe menekülése vagy éppen a nyomorúsága, öregsége együttérzést kelt. Nem idegen, s nem is ébreszt idegenérzetet, sőt.
De a Vállvetve előtt született első regény, a Farkasverem fogadtatástörténete sem arról árulkodik, hogy kritikusai kisebbségi sorsregényként olvasták volna. Éppen ellenkezőleg: Thurzó Gábor például egyenesen úgy ítélte meg, úgy érzékelte, hogy Rápolthy báró történetéből „nem csap ki fojtott tűzzel az erdélyi fajta pusztulása fölötti keserűség”. Hogy a szerző „nem látja maga előtt a háború előtti másik világot, mint íróapái: túlsó part az a számára, ahol alig van keresnivalója. Amikor pedig beleilleszkedik az új életkörülmények közé, nem az »erdélyi sorsot«, hanem egy európai állam polgárságát vállalja”. Még előbb azt emelte ki, hogy dacára annak, mennyire erdélyi a mű levegője, mennyire azok az alakjai, az író magatartása már „nem erdélyi”, s „ebben üt ki a könyv az erdélyi írások közül”. Máskülönben nem fukar, hogy visszafogná a méltató szavakat: a regény szerinte meglepő írói készséggel, emberi érettséggel és „turgenyevi melankóliával” megírt alkotás. Schöpflin Aladár a lényeget tekintve ugyanezt mondja: a szerző „sötéten látását” ő ugyan nem köti a nyugati kultúra fáradtságához, az „európai lélek” rezignált és csalódott voltához, de – egyszerűen szólva – Trianonhoz sem. A legkevésbé sem, hiszen amit először hangsúlyoz – „Egy társadalmi osztály pusztulása van benne ábrázolva, nem a külső körülmények kényszere alatt, hanem belülről, belső energiáinak kihalása miatt” – azt később még nyomatékosítja is. A főúri osztály „egykori politikai hatalmának elvesztése, anyagi lehetőségeinek kénytelen megcsonkulása, a történelmi okokból eredő többi változás csak másod-harmadsorban oka ennek a romlásnak, elsősorban az egyes emberek minőségi leromlottsága, életenergiák bénulása rothaszt el mindent”. A két világháború közötti egyetemes magyar irodalom talán legmegbízhatóbb ítéletű kritikusa kiemeli, hogy az író látásában nem „tendencia” van, hanem „temperamentum”. És bár elhangzik egy-két kifogása is, az elbeszélés-technika bizonytalanságai, az elrajzolások és néhány alak egyoldalú megvilágítása miatt, a summázat már az elején ott van: a Farkasverem „a magyar irodalom általános mértékével mérve is jelentős írói képességeket mutat”. A Napkelet recenzense, Majthényi György szintén előbb minősít – „mintha egy Dickens-regényt forgatnánk, olyan a koloritja ennek a finom és különös írásműnek” –, mint ahogy a korhoz kötöttségről, pontosabban ennek elmaradásáról értekezne, jóllehet a könyv utolsó sorából – de csak innen – kihallja „az elveszett Erdély után” fájdalmasan fölsíró panaszt is. Egyébként pedig a regényalakokban különös, elmaradt emberek „sajátságos gyűjteményét” érzékeli, akikben szerinte „az a legsajátságosabb, hogy csakugyan élnek, lélegzenek, szeretnek, búsulnak, de Isten különös kegyelméből valami időn kívüliségben, akár a mesék alakjai”. A kritikus ehhez az időn kívüliséghez mintha területen kívüliséget is társítana, azaz éppen a konkrét vonatkozásokat, a téridő jellegzetességeit tartaná mellékesnek, amikor az írónak (helyesebben: az elbeszélőnek) a három tántiról szóló gondolatait közvetíti. Ezek szerint ha egyszer a Mezőségben élnek (is), messzebb vannak Kolozsvártól, mintha akár Afrikában rejtőzködtek volna el az emberek elől. Ez a vélekedés aligha erősíti föl Kiss Jenő szavát, aki az Erdélyi Helikonban onnan indítja a gondolatmenetét, hogy ha a Palócföld Mikszáth művein keresztül nyer formát és életet, Erdélyben pedig Kalotaszeg Kós Károly, a Székelyföld viszont Tamási alkotásai révén, akkor ezen túl a Mezőség Wass Albert által „kisajátított terület” lesz. A szerzőben, akivel számolni kell „úgy, ahogy van”, kész, kiforrott írót lát, nyelvét különös, mindenkiétől elütő, egyénien színesnek tudja. „Wass nem ígért, hanem egyszerre adott” – ez a záró mondata, előbb azonban ő is a regénybeli világ időn kívüliségét hangoztatja. Az alakokról szólva azonban mintha a miliőelméletet, a jugoszláviai magyar irodalom indulását befolyásoló couleur locale gondolatot követné, a hely meghatározó voltát emelve ki: a figurák jelleme és jellege – írja – „a Mezőség jelleme és jellege, gondolkozásmódjuk a Mezőség gondolkozásmódja, szavaik is azé, a tetteik is, minden”. A táj fölötte áll a változó időnek, a viharos, tragikus történelemnek? A nemzedéktárs, a kórusdrámának is már kritikusa, Szabédi László tán az egyetlen, aki másképp látja a Pásztortűz közölte tanulmányában. Annak ugyan ő is örvend, hogy a regény megelégedve úgymond a „megállapító állásfoglalással”, „óvatosan” tartózkodik „az ítélő irányzatosságtól”, egyetlen „sarkalatos irányzatosságot” mégis felfedez és felfed. Mégpedig azt – és erre alapozza dicséretét is –, hogy a mű „a polgári mérték” szerint értékel. A regény jelentése és jelentősége szerinte abban van, hogy a lehulló mágnás osztályt hibáival és szerencsétlenségeivel együtt – egy közülük való író – „kegyetlenül” kiszolgáltatja a polgár ítéletének. Aligha mélyen együtt érző a hang, amikor arról szól, hogy „válogatott grófok és bárók” erényeit és talán hibáit is kell eltanulniuk. Kell, „mert Erdélyben retteneteset fordultak az idők. Az új államhatalom jókedvvel és könnyedén hajtotta végre, amit Magyarország megtenni habozott; halálos igazságszolgáltatás letéteményeseként megmérte és elosztotta a földeket.” Kihagyja itt az érvelésből, amit pedig a korszak több regénye – Daday Loránd Zátonya, Berde Mária Földindulása, például – középpontba állít: a román földosztás durva igazságtalanságait, hogy mintha ítélkezne maga is, úgy folytassa: „A földreform korolláriumaként (azaz fejleményeként, következményeként – M. B.) megméretett – nagybirtoka súlya nélkül – a mágnás. Saját fiai mérték meg, és könnyűnek találták”. Ez utóbbi, valószínűleg hamis, de bizonyosan egyoldalú állításra talán az éppen ekkortájt – egészen pontosan 1935-ben – megjelent Bánffy Miklós-kötet, a monarchia arisztokráciáját bíráló trilógia, az Erdélyi történet első darabja, a Megszámláltattál… bátoríthatta. Vagy még korábbról Tamási Áronnak az a regénye, a szellemi és vagyoni arisztokráciát szinte az idióták körébe utaló Czímeresek, amelyet a szerző s az ekkori erdélyi magyar irodalom legavatottabb ismerője és segítője, Németh László nem volt gyáva „olcsó irodalmi hősködésnek” minősíteni. Szabédi nyilván nem hősködik, és nem is gyáva, amikor az államhatalmi kényszer és törvénytelenség helyébe a nemzedéki felfogás különbségeit lépteti. A többség–kisebbség viszonya helyébe – végső soron – az osztályok viszonyát, még ha „társadalmi csoportnak” nevezi is a „különváltságba” belepusztuló „maroknyi” mágnást. Ily módon inkább ő vesz részt e „sors-arányú ítélkezésben”, semmint a regény szerzője. Ő viselkedik – osztályharcosként inkább, semmint a kisebbségi jogok harcosaként. Ettől még, mint volt róla szó, dicsérhet is. Ahogy a legvégén teszi: a regény „méltó helyet” foglal el a Szépmíves Céh kiadványai között, noha – előbb meg így vélekedett – „erőltetett képeiből” hiányzik a vízió ereje. Wass Albert szerinte „az elbeszélésnek még nem mestere”, s ezt azzal támasztja alá, amit később mások is fölvetnek, hogy a hősök „nem a saját nyelvükön beszélnek, hanem csak a szerző recitativóját fordítják párbeszédbe”.
Ha a latin főnév egyik jelentését – az Idegen szavak szótárát követve – dallamos deklamálásként, azaz szónoklásként, szavalásként értelmezzük, akkor máris ott vagyunk a következő regénynél, az 1940-es kiadású Csabánál, amelynek fogadtatásában a Kádár Erzsébet megütötte hang volt az uralkodó. Az írótárs(nő) szerint a szerző ezzel a regénnyel nem jutott előbbre. A mű „önkéntes visszahúzódás; a veretlen erő fáradt kitérése erősebb próbák elől” – suhognak az elmarasztaló szavak, hogy igazi poén, nem várt csattanó következzék. „De mennyire író írta! Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből”. Zimándi Pius a Magyar Kultúra hasábjain ezt a véleményt erősíti föl: e regény elolvasása után „még jobban hisszük, hogy egykor legjobbjaink mellett találjuk nevét”. A Katolikus Szemle szemlézője, Csery Clauser Mihály pedig azt emeli ki, méltatásképp és nem elmarasztalóan, ami a Csaba dőlt betűs zárlatában ellentmond a címlapon álló műfaji meghatározásnak, és ami máskülönben annak a bizonysága lehet, hogy Wass Albert tolla rátalált a feladatra. „Nem regénynek akartam, hitnek, reménynek, nagy, szent bizonyosságtevésnek akartam” – vallja itt, és a kritikusa méltányolja ezt. Elismeréssel említi, hogy a középponti alak, Fileki Ferenc „hőssé magasztosul, az új magyar élet példaképévé”. Szerinte a szerkezet aránytalansága az író „művészi jellemző erejének következménye, tehát erény, amiért megbocsátjuk Erdély történelmi hétköznapjainak elmosódó rajzát”. Mások – így a Pester Lloyd Y jelzetű kritikusa, aztán Bög a Kelet Népében – szintén szóvá teszik, amit a katolikus folyóirat kritikusa: a műfaj kérdését. Hogy beszélhetünk-e egyáltalán a szó valódi értelmében vett regényről, vagy az ifjú és tapasztalatlan hős érett, erős férfivá válásának bemutatása történik, „balladai, novellisztikusan lekerekített epizódok segítségével”. Vagy épp ellenkező a helyzet: „kicsit mereven, a naplószerű hűség ridegségével” adatik elő minden? Olyannyira, hogy a könyv „nem műfaj, csak emlékezés, beszámoló egy szomorú, de hősi korszakról”. Mégpedig – Csery Clauser Mihály nevezi így – kitűnő portrék egymásutánja. Pontosabban: portrériportoké, mert hisz a bíráló a mű tizenkét fejezetének mindegyikét „remekbeszabott riportnak” tartja.
Riportnak, amely a műfaji megnevezések közül mégiscsak a leginkább illik a következő alkotáshoz, a második bécsi döntés utáni hetek, az Észak-Erdély visszatérése tizennégy napjának megörökítéséhez, a Jönnek! című „tanúságtételhez”, „kortörténeti dokumentumhoz”. E fogalmak használatában a Vigilia cikkíróját, Déchy Lianét bátran lehet követni – és bátran, most már a negyvenes évhez jutva a visszatekintő értékelés helyzetében Ligeti Ernő véleményét vagy az általa, a Súly alatt a pálma lapjain közvetített ítéletet, Szenczei Lászlóét is. Az előbbi így hangzott, az Új arcvonal antológia szerzőit számba véve: „a legkevésbé ismert név mindezek között Wass Alberté, aki a legtehetségesebb” – a névsorban pedig ott szerepelnek például (Kolozsvári) Grandpierre Emil, Kovács György, Méliusz József, Thury Zsuzsa. Szenczei pedig, akinek a Korom és korona című alkotása az úr–paraszt kapcsolatot, a patriarchális viszonyt tekintve akár a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában ellenregényeként is olvasható, ekképpen vélekedett: a Farkasverem „éles társadalomkritikájával, finom lélektanával és naturalista színeivel a fiatal erdélyi irodalom egyetlen kiemelkedőbb alkotása”.
Elismerések ezek, írásban rögzítve. Vannak azonban másfélék is, számon tartásra érdemesek. Például az a sokszor még ma is téves dátummal jelölt 1939. júliusi vasasszentgotthárdi írótalálkozó, amelyen zömmel baloldaliak, szociáldemokrata és szocialista felfogású szerzők vettek részt, és amelyet a szintén meghívott kommunista proletáríró, Nagy István is megőrzött az emlékezetében. Önéletrajzi regénye, a Szemben az árral azonban ennek az előzményeire is rávilágít. Azokra a környékbeli író-olvasó találkozókra, amelyeken együtt vettek részt. Nyilván, mert becsülték egymást. Mert bizalommal voltak egymás iránt.
Talán ezek sem mellékes szempontok és tényezők manapság, amikor (alá)írástudók tucatjai vitatják el Wass Albert puszta írói voltát, vonják kétségbe azt a rangját, amelyet – mindenekelőtt mégis – egy Babits Mihály adományozott neki.

 

Forrás: Polísz, 2009. 113. szám

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap