Marlene Reed Wetzer (USA): Tripoli térképe, 1967 (novella)

Szerkesztő A, k, 08/16/2016 - 00:07

 

 

 

 

 

 

Marlene Reed Wetzel

(USA)

1937-ben született, és egy montanai, Mile City közelében fekvő tanyán töltötte gyermekkorát. A Tulsai Egyetem angol szakán végzett. Hosszabb időn keresztül a Közel-Keleten élt és dolgozott. Jelenleg szabadúszó író Oklahomában. 2000-ben mintegy tizenkétezer induló közül A map of Tripoli, 1967 című művével megnyerte a PEN és az Amazon.com könyveket is áruló óriás internetes áruház novellapályázatát. A nemzeti írószövetség és az online könyváruház ezt olyan írók számára hirdette meg, akik még nem publikáltak. A díj részeként az írás megjelent a Boston Book Review-ban.

A történet személyes, líbiai élményén alapul, de nagyrészt az írónő képzeletének műve. Baccarat poharakat vásárolt egy Mantini nevű kereskedőtől, majd, miután elhagyta Líbiát, hallotta az elbeszélést lezáró történetet.

2012-ben Strangers and Exiles (Idegenek és száműzöttek) címmel jelent meg elbeszéléskötete.

 

Tripoli térképe, 1967

 

I.

A Dzsaddat Isztiklál utcában egymásra rétegződnek a zajok: alul tülkök és rádiók, az edényárus kakasának a kukorékolása. Fölöttük a karamanli mecset müezzinje hív imára. Mantini feltolja az üzletét védő rácsot. Rágyújt az első cigarettára, és kitekint a Cristalli cégtáblát viselő kristályüzlet kirakatán: a felhőtlen égboltot kémleli. Elege van a napsütésből. Jó hideg, didergős télre vágyik.

Mantini magához inti a kifutófiút, és levesz egy kis csészét a tálcáról. Döntenie kell: azzal töltse-e a napot, hogy Luciára gondol, vagy ne gondoljon rá.

Néhány háztömbbel arrébb a külföldi asszony biztatgatja magát, hogy nem tévedt el. Fehér fény ragyogja be az épületeket, a napszemüvegén is áthatol. Az árnyak vastagok, tömörek. Bekötött fejű férfiak guggolnak a boltok bejáratánál, cigarettáznak. Egyikük hangosan csettint a nyelvével, amikor a nő elmegy előtte. Itt, az olajfák földjén olyan színe van neki, mint az asszonynak egy Tiziano-festményen. – Il mio fiore1 – mondja majd neki nemsokára a férfi, akit még nem ismer, és vérvörös hibiszkuszt nyújt át neki.

A nő a Volkswagent a Katedrális téren kikötött tevék mellett állítja le. Megpróbálja rögzíteni a visszafele vezető utat – annál az üzletnél, amelynek kirakatában egy piros bidé van, balra kell fordulni, az Air France táblánál jobbra. Feltételezése szerint a kristálybolt közel van, a Dzsaddat Isztiklálon, ahol – a kölcsönkapott inas azt ígérte – mindent megtalál majd, hogy vendégül láthasson olyan embereket, akiket még nem ismer, és akiket talán nem is lát többé. A fiút ugyanúgy hívják, mint a Prófétát, és a többi hat napban az üzlettulajdonosnak dolgozik, akit nagy tisztelettel Il Signore-nak2 hív.

A fiú megnyomta a kapucsengőt, azután begördítette új mopedjét az udvarra. – Mar’haba – mondta, felállítva a vasalóállványt. Saját rádióját hozta el, és az énekesnővel együtt énekelt, a gőzölős vasaló sistergése kísérte. A nő – térdén a terpentinnel, kezében spaklival – folytatta, amit a csengő megszólalása előtt csinált: a festéket próbálta felszedni a terasz virágmintáiról.

Az asszonynak megfájdult a feje, valószínűleg azért, mert kínkeservesen próbál egy másik háztartást kialakítani. Nem akarja otthonnak hívni – kirakójáték ez inkább, amihez talált anyagokat használ. Délután már alkudott egy skandináv szófára, olasz padlólámpákra, egy fezzani kis szőnyegre, megfakult líbiai tekercsekre. Függönyanyagra van szüksége – az, amit az Államokból hozott, nem elég: az ablakok túl magasak. A helyet még nem lakták be: Ben a furnérládát sem szedte szét, ott áll a kertben, kóbor macskák lakják.

Harminchárom napja van itt, beleszámítva azt is, amikor Ben kiment érte a repülőtérre. Ott állt egy zsúfolt szobában, csomagok, megtépett macskák, elhagyott kalitkák és olyan emberek között, akiket a háta közepére sem kívánt. A WC-re szeretett volna eljutni. A csíkos pizsamanadrágos vámos fenyegetően intett az ujjával, hogy nem lehet. Először Bent látta meg, az amerikai követség kis zászlaját tartotta a magasba. Bajusza volt, az az érzése támadt, hogy nem a sajátja, és ha leveszi, még egy kis ragasztó is marad az ajka felett. Beszédmodora is megváltozott, „tekintsük csak” és „különösen figyelemreméltó” beszúrásokkal fűszerezte a mondatait. Carla elvesztette tájékozódását, reményét: szédült, kézitáskáját és útlevelét szorongatta. Az egyetlen pont, amiben bízott, megváltozott. Új országba érkezett, ahol minden idegen volt. Egymaga megtalálta a hammam-ot3 és egy bő, fehér barakán-ba4 öltözött asszonyt figyelt, aki szoknyáját felhúzva a betonra guggolt: ő is ezt tette.

A házukban Ben zuhanyozás előtt odaadta a követség számát, azután a csobogó vízsugár alól kikiáltott: – Mindent megmondanak, amit tudnod kell.

– Ó – gondolta a nő –, ha tudnád, mennyi mindent akarok tudni!

A férfi sokzsebes szafarizakót vett fel, sötétbarna nadrágot, és elindult Egyiptomba. Kémkedik, vonta le az asszony a következtetést, vagy legalábbis azt hiszi magáról. Új lakhelyük a levelekben egzotikusnak tűnt. A valóságban fehér, lapos tetős ház, magas mennyezettel. És kék szélvédő, amelyeknek célja, hogy felfogja a heves homokvihart, a gibli-t. Szekrények és egy ágy. Tálaló. De minek ide a hintaszék? Bejárta a szobákat: magas sarkú cipőjének sarka idegenül kopogott a virágmintás teraszon. Nagyon üres volt az egész.

Egy táblára esik a tekintete, rajta: „Cristalli”. Szeme nehezen szokik hozzá a sötéthez: szantálfaillatot érez, és zenét hall, egy közeli rádióból jövő nyöszörgést. Amikor látása kitisztul, tükrös oszlopok között áll, visszképe egyre ismétlődik és a távolsággal arányosan egyre kisebb és kisebb lesz.

Egy férfi közeledik, kecsesen, mint a macska. Olaszul beszél. Igaz, hogy Mohamed jól ismeri ezt az embert, de a követségen a nő lelkére kötötték: ha látják, hogy külföldi, becsapják. Elhatározza, hogy olaszul beszél, de csak annyit ejt ki akadozva: „Come sta?”5

A férfi a nő mindkét kezét megfogja, megnézi, és picit megrázza fejét.

– Amerikai – mondja.

A nő maga is a kezére pillant: az ujjai hosszúak, a körme repedezett, a bőrén még érezni a terpentint, amivel a padlón dolgozott.

– Milyen márkájúak? – kérdezi, a csillogó üvegekkel teli polcok felé intve. Néhányat felismer, az Orrefors-t, Lalique-ot, Waterfordot. Angol feliratot lát: „Ne érintsd meg!”

Mantini még mindig a nő kezét figyeli: olyan, mint egy parasztasszonyé, nem illik a tulajdonosához. A nő bizonyára az új követségi népséghez tartozik, valószínűleg egyedül kell a házimunkát végeznie. Nincs segítsége?

– Milyen márkájúak? – ismétli meg a kérdést.

– A legjobbak, cara6 – válaszol lágyan a férfi. – Több ezer darab kristály.

Az ezret sz-szel ejti ki, és ezt a nő elbűvölőnek tartja. A férfi továbbra is fogja a kezét és csodálkozik, hogy az asszony miért ezt a kánikularuhát vette fel.

Az asszony nem számított ilyen vonzó férfira: sötét és levantei, finom citromillat veszi körül, az öltönye pedig valóságos remekmű. Ezeknek a mediterrán férfiaknak fontosak a nők, és sok örömet találnak bennük: ettől olyan életteliek.

– Baccarat – mondja, és egy alkóvba vezeti a nőt. A szó úgy megül Carla fejében, mint egy dekoltázsban megbújó ékszer. Karcsú nőket, partikat, drága, Baccaratban felszolgált borokat lát.

– Mohamed küldött – mondja a férfinak. – Ön nem Mantini?

– Cara – mondja –, annyi Mohamed van Tripoliban. – Megérinti a nő karját: arra gondol, milyen jó lenne bedörzsölni durva kezét és lábait (azok is durvák?) egy párizsi üvegből elővarázsolt illatos, drága szerrel.

– Mohamed ben Masszaud – mondja a nő. A férfi karja az övén több, mint érintés. Mintha „drága életem”-nek szólítaná.

Kijavítja a nő kiejtését. – Úgy. Az inasunk. Akkor maga a várva várt függönyfelrakó. Tudja, Lucia küldte Mohamedet a férjéhez, aki nagyon egyedül volt, hogy az ingeit vasalja.

A nőnek eszébe jutott, hogy Lucia Mantini néhány hónapja halt meg, első gyerekük születése után. – Sajnálom – hajtja le a fejét.

Mantini elengedi a füle mellett a nő részvétnyilvánítását, és manikűrözött kezével körbemutat az üzletben.

– Ez – mondja – az én tulajdonom. Egyike vagyok azoknak a zsidó üzlettulajdonosoknak, akik becsaphatják magát. – Szája széle picit felhúzódik, gúnyosan elmosolyodik. – Ne izguljon. Csak kicsit vagyok zsidó. Bort is tartunk a villában, a Capelliniben. Ismeri a Három Gráciát?

Vett belőle a piacon, és eszébe jutott, hogy a címkéje Botticelli Primaverajával7 többet ígért, mint amit a bor nyújtott. – Jó bor – hazudik szokásától eltérően, de érzi, hogy nem túl sikeresen.

– Akar egy caffet? – kérdezi a férfi. Választ nem várva megráz egy csengőt, és gesztikulálva magyaráz az árnyékból előbukkanó fiúnak. Kis, sötét emberek vannak mindenfele, akik, úgy tűnik, segíteni akarnak.

A nő megütögeti a kezében levő Baccarat talpát: – Ez tetszik nekem.

– Van a hátsó részben – mondja a férfi.– Az amerikaiak nem szeretnek várni: én örömet szerezhetek magának. Nem kell várnia.

Azután ruhája elejére pillantva azt kérdezi: „Szereti il gallot?”

„Il Signore” nézegeti, a nő feltételezi, hogy nem a mellét, hanem a nagytollú kakast, ami kék kánikularuhájának elejét díszíti. Ben azt mondta, nem ide illő. Anarchista módon mégis hordja. Soha nem szerette, ha előírják neki, mit tegyen.

Maga sem érti, miért van zavarban. Azt kérdezi: – Mire gondol?

A férfi mellkasa észrevétlenül megemelkedik.

– Il gallora – mondja –, a kakasra.

Az ajtó kinyílik, beengedi az utca vad fuvallatát, a kopogást: fémet munkálnak meg. Amikor becsukódik, és a fiú leteszi a tálcát eléjük, megint sötét és nyugalmas lesz minden. Mantini átnyújtja a nőnek az egyik csészét.

– A szépségre – mondja, és lehajtja a sűrű fekete kávét. A Boehm-madarakra és a meisseni szobrocskákra, a Waterford-gyertyatartókra vagy a Rosenthal-tálakra gondol? A férfi a nőre néz.

Udvariatlanság vagy éppen tapintatlanság lenne kortyolgatni, így a nő felhörpinti az egészet, ahogy a férfi tette az előbb. Alig teszi le a csészét, a szíve elkezd hevesen verni. Fénykonfetti-szemek kavarognak előtte. Megpróbál mélyen lélegezni.

– Cara – mondja Mantini, amikor a nő az ajtóhoz siklik. Nem emlékszik rá, hogyan ért földet. Biztosan meghal, gondolatai alig megkezdett élete körül forognak, nehézkes hivatalnokokat lát, akik arról vitatkoznak majd, mi legyen a tetemével, végül egy fekete, cipzáras Alitalia-zsákban szállítják el. Ben, aki természetesen nincs a városban, az elhagyott villába fog visszatérni. A nő abban az olasz temetőben szeretne feküdni, ami mellett a repülőtérről befelé elhaladtak, de ki tud erről?

Azután megvilágosodik előtte, hogy a szurokfekete kávé ütötte ki, amiben halálos mennyiségű koffein volt. Hogy tudják ezek az emberek egész nap ezt inni? Úgy tűnik, nagyon jól alszanak.

– Male8 – magyarázza Mantininek. Azután – Malato9 –, bizonytalan benne, hogy melyik forma a helyes.

Mantini leül melléje a padlóra: a nő fejét az ölébe fekteti. A nő homlokát dörzsöli, amíg a kifutófiú megjelenik a jeges edénnyel.

– Drágám – mondja a férfi, miközben a jégkockákat zsebkendőjébe helyezi, és a hűs csomagot a nő arcára teszi –, higgye el, jól lesz. Ismerem a nőket. Itt van, ezen a helyen, de nem akar itt lenni.

A nő azt gondolja, hogy felül, de a férfi keményített ingének és kölnijének illatát érezve már ott akar maradni, ahol van. A férfi beszédének titokzatossága a sok nyelv használatából ered. Hangja ismeretlen, izgató.

– A családom sokat vándorolt, a Földközi-tengert medencének használta. Olaszországban kezdtük, áteveztünk Izraelbe, Libanonba, azután meg Líbiába. Volt, hogy kétszer is. Milyen unalmasak vagyunk. Azt hiszi, nem tudom, hogy érez, távol az otthonától?

A váratlan együttérzés hallatán a nő sírni kezd. A férfi megtörli a szemét a nedves zsebkendővel.

– Vigyáznia kell magára, bármi történjék is. Tartsa távol magát a követségi partiktól, ott nagyon sokat isznak. Ne hordjon a tengerparton kis fürdőruhát. Leég, és tönkremegy a bőre. Ha nőgyógyászra van szüksége, ne a Nácihoz menjen. Tudja, a háború vége óta itt rejtőzködik. – Nem mondta meg a nőnek, hogy Vollmer volt a felesége orvosa.

A nő szívdobogása csitul, talán azért, mert valaki figyelt rá. Felül, jobban érzi magát.

– Jusson eszébe – mondja Mantini –, ha barátra van szüksége, jöjjön hozzám. Mi a neve, cara?

– Igen – válaszolja Carla.

– És – mondja a férfi – a legjobb, ha délután sziesztázik.

Ahogy Mantini kinyitja a nőnek az ajtót, odakint gyenge eső hull, ami rendkívüli az évnek ebben a szakában. A férfi gharrit10 rendel, nem engedi, hogy a nő vezessen. Délután a Volkswagen – benne az indítókulcs – feltűnik a nő kocsibeállójában. A Baccarat kristályt másnap szállítják, egy gyönyörű csokor kíséretében.

 

II.

A Capellini-villa álomszerű, beolvad a tájba, piros cserépteteje mintha úszna az afrikai égen. A kertben banánfák susognak a szélben. Ahogy behajt a kocsival, a ló az istállóajtónál áll, lehajtott fejjel. Állati türelemmel Lucia visszatérését várja.

Mantini leveszi a zakóját, az ágy szélére ül. Üres mózeskosár áll nem messze tőle, a fehér zsinórokat és a fodrokat még nem vették le róla. Végigsimít az állán, megállapítja, hogy borotválkoznia kellene, és áthalad az előtéren, le a konyhába.

– Jó estét – mondja az inas hátának. Mohamed nem fordul meg, a mosogatónál áll, egy halom nagy réztálat tisztít, ugyanúgy, mint az előző nap. Mantini tejet önt a vörös macskának, és az edényt a földre teszi. A két férfi tekintete nem találkozik, óvatosan mozognak. Abban bíznak, hogy egyszer majd belépnek a szobába, és ismét érezni fogják Lucia parfümjét. – Uram – szólal meg Mohamed, követve Mantini visszavonulását –, ki kell cserélnünk a gázpalackot. – Mantini így válaszol: – Találkoztam az amerikai nővel. Annak a fickónak a feleségével, akihez Lucia elküldött. – A hátsó ajtóhoz megy, anélkül hogy megfordulna, enni ad a macskának, aki nagy csomó szőrt dörzsöl a nadrágszárára.

– Voltál ma a házban? – kérdezi.

Tavaly nyáron találkoztak vele egy partin, mi is a neve? Dan? Nem, Ben. Rájuk akaszkodott, egyre közelebb kormányozta a székét Luciához. Az asszony tökéletes füleibe sugdosott: arról, hogy a felesége csak később érkezik, valami függönyökről, ha Mantini jól értette. Mégsem lehetett így – miféle férfi az, aki ilyesmiről beszélget egy nővel? Ám úgy tűnik, a függöny a kristályboltba betérő amerikai nőnek is fontos volt.

A fickó igyekezett többnek mutatni magát, mint amennyi valójában volt, helyes kis bajuszt viselt, akár egy angol. Az osztrigát barbár módra ette: vörös szószba mártogatta és túl sokat ivott. Amikor rá akarta venni Luciát: hívja meg a villába, hogy lovagolhasson, Mantini a fejét rázva jelzett az asszonynak – de már késő volt.

Azután Lucia valószínűleg feltette a kérdést – bár ne tette volna fel: – Ki tartja rendben az ingeit? – Ilyen volt a természete. Mindenre figyelt. Óriási örömmel ültetett és locsolt, díszített, végszámra vásárolt anyagot, és magától értetődően odafigyelt az asszony nélküli férfira. Az amerikai megfogta Lucia kezét, táncolni akart. Mantini tudta: mást is.

Alig lehetett észrevenni a terhességét, inkább érettnek látszott: a haját szalaggal fogta össze. A ruha padlizsánszínű volt. Az egyik pántja lecsúszott. Mantini figyelte, hogyan táncol: az énekes, akinek a nadrágja nagyon szoros volt, azt zengte:

– Szeretlek, szeretlek, bárhova mész, követlek. – Bárhova követte volna. Az óceán mélyére is.

Amikor visszatértek az asztalhoz, Mantini szándékosan a felesége nyakszirtjére tette a kezét. Ujjaival a meleg, illatos húson levő aranylánccal játszott: meg akarta mutatni, kihez tartozik az asszony, hogy az amerikai még jobban irigyelje.

Most senki nem birtokolja Luciát. Ott van, ahova a férfi nem tudja követni: egy koporsóban, a szatén szemfedőn szentképek vannak, és örökké maga elé néz. Az asszony emléke már nem olyan élő. Néha csak akkor tudja felidézni, milyen is volt, ha egy másik nő parfümjének illatát érzi. És most itt van az amerikai feleség, aki azt akarja, hogy megint virágot küldjön neki, aki megcsókolja az ujjait, mint a rossz filmekben, és akinek azt mondja: „bella”.

III. 

A nő áll és figyeli, hogyan próbál Ben ide-oda manőverezve beállni a Ristorante Piemontese elé. Azután hadonászva veszekszik a rongyos parkolóőrrel, aki néhány pénzdarabot akar azért, hogy vigyázzon a kocsira. Ben már egy éve él Tripoliban, akcentussal ugyan, de beszéli a nyelvet, és valaki más bőrébe bújt, de nem tanulta meg, hogy baksis nélkül nem találják épségben az autót, amikor érte mennek.

Kint választottak asztalt. A hatalmas, narancssárga mediterrán nap még fent van, azután hirtelen zuhan le – rövidkék a napsütés és a sötétség közti percek. Elveszett amerikaiak: egyedül vannak, túl korán érkeztek. Carla végiggondolja: nem azért neheztel a férjére a távollétei miatt, mert hiányzik, hiszen egy évig egyedül élt, és megérkezése óta sem látta gyakran a férfit. Inkább amiatt dühös, hogy a férfi olyan könnyen engedte kicsúszni életéből – olyan elhagyatott ezen a helyen… A Francia Idegenlégióról szóló film egyik jelenetére emlékezteti. Miért akarta, hogy idejöjjön?

A nő harcolni akar, véleménye szerint ez jobb, mint a csendes gyűlölködés, vagy mint a szívroham. Erős, gúnyos hangon beszél.

– Pontosan miért is vagyok én itt? – Hangját alig hallani, mert három óriásgép – az egész líbiai légierő – manőverezik és ereszkedik le Málta felé az utolsó fénysugárral.

– Ez a munkám – válaszolja a férfi, miközben hátradől a székén, és mereven nézi a repülőket. Sárga szvetter van a vállára vetve. A nő úgy gondolja, jobban tette volna, ha otthon hagyja, de ha már elhozta, legalább venné fel.

– Mi lenne a feladatom? Bridzselni? Aludni?

Ben nem akar harcolni. Inkább csapdát állítana.

– Eldöntheted, mit akarsz – mondja olyan mosollyal, amiből kiderül: a nő nem a maga ura: ő van nyeregben. Valami hozzádörgölődik az asszony lábához, és amikor odanyúl, egy mogorva tekintetű macskát érint meg: a farkát csóválja és éhségében nyávog. Ben különösebb meggyőződés nélkül kicsit belerúg, és káromkodik egyet.

– Ne bántsd ezt az állatot – sziszegi a nő, és egy darab szalámit dob a padlóra. Hirtelen egy tucat másik jön elő a környező bokrokból, mancsukat a lábára teszik.

– Remélem, most boldog vagy – mondja Ben. Megjelenik a pincér, és kecsesen piruettezik, egy fehér kendővel sietve a macskatömeg közé csap.

– Ne bátorítsd őket – mondja a férfi. Elmennek. Carla, közel-keleti módra, Ben mögött sétál. A kocsiról hiányzik a dísztárcsa.

A villában fehér hálóingbe bújik, és átkutatja a konyhát. Majonéz, megbarnult saláta, csirkemaradék. Ben horkolva alszik. Semmi sem zavarja, sem a veszekedés, sem az egyedüllét: a malária, a rossz étel sem. Az ablaknál áll, csirkehúst rágcsál, figyeli a ládához kikötött macskákat. Két kör és egy ív, nyávognak és nyújtózkodnak. Tehát ez a munka. A kanmacska mély hangon, torokból nyög, és egy kannibál mohóságával fogaival megragadja a nőstény a nyakánál, és meghágja.

 

IV.

Carla kerüli a követségi feleségeket. Az idejét egyedül tölti a strandon, vagy olyan üzletekben, ahova nem járnak külföldiek. Figyeli, hogyan veszik ki a lapos kenyeret a kemencéből, hogy pirítják a kávét, hogyan fejik a kecskét. Ben soha nem kérdezi, mit csinál.

Hetente elmegy a Dzsaddat Isztiklálra, a bolt feletti szobába, felmászik a lépcsőkön: tudja, hogy a kifutófiú aznapra kimenőt kapott. Van egy ágy, rajta bojtos pakisztáni terítő, ami egyszerre divatos és olcsó. A hamutartók tele vannak félig szívott Dunhillekkel. A légibázis állomására állított rádió a „Holdfény Vermontban”-t játssza. Piros muskátlik és hibiszkuszok csordulnak ki az agyagedényekből.

Az ágy szélén ülve a nő a haját fésüli a kezeivel, ruhadarabjait egyenként veszi le, amíg Mantinire vár. A férfi minden héten felkeresi borbélyát az Uafddan szállóban, és keleti illatokkal jön az asszonyhoz.

A mosolygó núbiai kecskék, az agg király és palotája, a táj fölött úszó, fehér barakános nők iránt érzett szeretetének hullámai lépnek a korábbi dühe helyére.

Mantini azt kérdezi: – Nem tudtad, hogy ez nagylelkűbbé tesz? – Végigcsókolja a nőt, röviden, sietve, mintha robbanni akarna. A nő nem tudja biztosan, hogy a férfi Carlának vagy carának szólítja. Olaszul beszél hozzá, a teste kedveskedő, szájának mandula íze van. A nő kívülről hallja magát, olyan messziről, mint a müezzin hívását. Egy másik alkalommal: – Várj egy kicsit – kéri határozottan Mantini, és átnyúlik felette a kis asztalhoz: illatos krémes üveget emel fel. Bedörzsöli az asszony ujjait és lábujjait, egyenként, erősen összpontosítva.

– Úgy csinál, mintha megpróbálná levetni a bőrét és újat növeszteni – mondja Carla. Azt próbálja megérteni, miért viselkedik így Ben.

– Régebben nem ilyen volt – mondja. – Hidd el nekem. Hozzámentem volna ilyen férfihoz? – Mantini egy csomó lemezt tesz a lemezjátszóra. Nagy recsegés után a „Római fenyők” következik. – Hát, tudod, megtörténik, hogy az emberek egyszer csak valamiért elválnak. Vegyünk például engem. Lucia hazajött a kicsivel: a házat liliomokkal és rózsákkal hordtam tele. Mohamed bárányt sütött ebédre. Minden rendben volt.

– Mi történt? – Carla úgy érzi, meg kell kérdeznie. Nem bánja, hogy a férfi Luciáról beszél. Valóban nem zavarja. Hiszen ő Bent hozta szóba.

– Éjszaka hívott, hogy segítsek. A fürdőszobaajtóban lett rosszul. Megtámaszkodott, gránátalma színű vérrögök hulltak a padlóra. Törölközőt tettem a lábai közé és levittem. A telefon nem működött, így nem jött mentő.

Carla már hallotta ezt korábban – olyan szívfájdítóan egyszerű volt: mint egy vakbélgyulladás vagy fertőzés.

– A kocsiba tettem – mondja Mantini. – Vollmert nem lehetett elérni. A méhlepény egy darabja bent maradt.

A nő maga előtt látja, amint a következő reggelen visszatér, dohányfüstösen és a halál illatával.

– Mohamed térdelt, a lépcsőt mosta fel, amikor hazajöttem. Azt mondtam neki, hagyja abba.

– Tudod, a lányom Olaszországban van. Lucia anyja eljött egyszer, amikor Mohamed volt otthon, és ellopta a kislányt. Gyűlöl engem, mert Lucia nem ment haza: a Mamma úgy gondolta, ott kell lennie a szülésnél.

Mantini a cigarettájáért nyúl: – Igazából nem én ragaszkodtam hozzá, ő akart maradni. Nagyon szerettük egymást.

– A te férjed meg? Ő akart idejönni. Államtitkokat megtudni, nem igaz? Valószínűleg mindent tud a líbiai kormányról, a pártoskodásról. Bizonyára mindent tud Izraelről.

– A pártokra gondolsz – mondja Carla. – És nem mond nekem semmit.

– Nem jutott fontos információkhoz. Sült galambot evett a Café Nationale-ban, és elment a Rózsakertbe a meztelen táncosnőket bámulni. Ezek a – mondjuk úgy – tapasztalatok választják el tőled. Ezek miatt profi. Te nem vagy az.

– De – mondja Carla, a lábára nézve, amit a férfi dörzsöl –, az vagyok.

– Csak kétféle férfi létezik – állapítja meg Mantini. – Vannak olyanok, akik mielőtt megnősülnek, úgy tesznek, mintha szeretnék a nőket: később aztán csak magukat szeretik.

– A többiek viszont – jelenti ki – nem felejtik el, honnan jöttek.

Egyik este a kis erkélyen álltak, figyelték, hogyan hull a nap a tengerbe. A férfi letépett egy virágot a hibiszkuszbokorról, és a nő kezébe adta. Azután egy csattanás hallatszott, pont alattuk. Épp az ingét vette fel: az asszony lement vele. A kristályüzlet kirakatát betörték.

– Elfelejtettem leengedni a rácsot – mondja a férfi. – A gazember!

Az egyik kirakat ép maradt, rajta friss felirat: ebreo és arab betűk.

– Mit jelent ez? – kérdezi a nő.

– Zsidó – mondja a férfi. Azután megtörli a szemét. – Az utcán mindenfélét beszélnek arról, hogy mi lesz. Mohamed mondta. Úgy gondolja, hogy el kell mennem.

– Ez a kezdet? – kérdezi Carla.

– Nem – feleli a férfi, és mosolyog. – Valószínűleg ez a vég. Meg sem próbálom kitalálni, mikor lesz. Miért kötnek bele egy olyan emberbe – kérdi –, aki a légynek sem árt?

Leengedi a biztonsági rácsot. A nő lehajol, és elkezdi felszedni a porcelándarabokat. Egy Madonnának letört a feje.

– Hagyd csak! – mondja kedvesen a férfi. – A fiú és én holnap eltakarítjuk –, és arrébb rúgja az üvegdarabokat.

– Másról van itt szó: arról, hogy kinek mi jut. Néhányan észrevették, hogy az ország nem él jobban, az olaj ellenére sem. A pénz elfolyik, és az emberek koldusok.

– Elmenekülsz? – kérdezi Carla.

– Hányszor menekülhet egy ember? Fiatal voltam, amikor a fasiszták jöttek. Kidobálták a líbiaiakat a repülőgépekből. Azt hiszed, túlzok? A családom Libanonba ment, barátaink vannak ott. Néhány zsidó Fezzanba menekült, tökéletesen beilleszkedtek. Zsidó arabok –, és csak nevet és nevet.

– Nem – szögezi le –, én nem megyek el. De te, cara, el fogsz.

A következő héten, amikor hazafelé tart a kis zöld Volkswagenjében, az utcát felfordított autó torlaszolja el. A kárpitozása izzik: hatalmas barna füst gomolyog a nyirkos levegőben. Kisebb tömeg közeledik felé, valami jeleket mutogatnak. Amikor egy kólásüveg landol az autója tetején, Carla leállítja a motort, és bezárja az ajtókat.

Tisztán lehet látni az arcukat az üvegen át. Mit akarnak tőle? Az egyik ismerősnek tűnik. Ő az a csavargó, akinek a kezébe minden héten néhány piasztert tesz, amikor reggel a kerti folyondár mellett állnak, és az időjárásról cserélnek véleményt.

Kikopog neki az ablakon, megpróbálja fölhívni a figyelmet magára, miközben a kocsit egyik oldaláról a másikra görgetik. A hang elveszik: a fiú sehogyan sem akar odanézni. Mintha ott lebegne a helyszín fölött, látná a kocsit, benne saját magát – tehetetlen, mint a borsószem a hüvelyben. Visítani őrültség lenne. Amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan ér véget. Fehérruhás rendőrök futnak ki egy fasorból, sípjukat fújják és gumibotjukat lengetve haladnak a tömegben.

Bennel, akiről fel sem tételezte, hogy otthon van, a lépcsőn találkozik: gin van a kezében. Hangja lágyabb, mint általában: ilyenkor dühös.

– Egyébként mit kerestél a városnak abban a részében? – válaszol kérdéssel a magyarázatára, és kicsit meglöki. A nő elveszti egyensúlyát, nekiesik a terasz korlátjának. Vérzik a csuklója, ugyanolyan színe van, mint a hibiszkusznak. Az útlevele az amerikai követségen van, a férfi engedélye nélkül nem mehet el. Ha panaszkodna a követségi alkalmazottaknak, a megszokott módon vágnának vissza: azt mondanák, vegyen nyugtatót a farmaciaban.10

– El akarok menni – jelenti be.

– Jól gondold meg, hogy tönkre akarod-e tenni a karrieremet – válaszolja a férfi. Ez az utolsó szava. Már felöltözött az estélyre, elegáns fehér zakót és nyakkendőt vett fel, kezében újabb pohár ital. A nő visszaemlékszik: amikor az Államokban voltak, a férfi segített neki hagymát vágni a pörkölthöz, dáliát ültetett. Jézus!

A férfi végigméri a nőt, amint khaki színű sortjában lehuppan a csíkos támlás székre egy könyvvel – Nem akarom még egyszer kérdezni! Hajlandó vagy felöltözni?

– Borzasztóak azok az emberek – feleli Carla –, nem megyek.

Az utolsó parti a Rózsakertben ért véget. Amint a hastáncosnő megjelent a színpadon, az egyik férfi, aki a USAID-nél dolgozott, felugrott az asztal tetejére, és kijelentette – B…ni akarok! – Azután lecsúszott a padlóra, magával rántva a terítőt, a gyertyát és az italokat.

– Azt hiszem, fel tudlak öltöztetni – mondja Ben. Látja, amint a férfi belegyömöszöli egy ruhába, mint egy babát, és kifesti a száját. Lebeg, mint amikor felborították a Volkswagent. A muskátlikat mintha faragták volna, és olyan magasak, mint Ben. Egy mecsetben a müezzin mintha jajgatna: imára hív. Nem csinál semmit, csak áll. Nem megy olyan fogadásra, ahol sokat isznak.

– Tudod, a dolgok rosszabbra fordulhatnak – mondja a férfi.

A nő ágyban szeretne lenni, és azt a könyvet olvasni, amit Mantini adott neki.

– A zsidók a Jordánból veszik a vizet.

– Lehet, hogy nem is úgy van – mondja a nő.

– Jelent ez valamit? – kérdezi a férfi. – Már nem is tudják, miről van szó. Talán egy férfi elszerette a másik feleségét.

Odalép, ujjával a könyvre mutat: – Exodus? Sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen kacattal kaplak rajta.

A nő nem bánná, ha tudná, hogyan érti ezt.

Mielőtt a nő bemenne, a férfi borítékot nyújt át neki, benne a kiürítési terv: Tripoli térképe, a légitámaszpontra vezető titkos úttal.

– Arra az esetre, ha elmennék, és a sofőr nem tudna elvinni – szól utána, fogaival jégkockát ropogtatva.

 

V.

Mantini csak egyszer jön a villába. A nő a legerősebb kávét főzi neki, amit amerikai gépével csak tud, és így szól hozzá: – Tudod, hogy akkor kezdődött, amikor szívdobogást kaptam miattad?

– Che?11 – kérdezi a másik évődve.

– Az a presszókávé. „Akar egy kávét?” – utánozza a férfi hangját.

– Te nem tudsz kávét főzni – mondja a férfi, miközben szánakozó tekintettel vizsgálgatja a csészéjét, majd elindul, és egy csoportképet néz meg a falon. Benre mutatva így szól: – Mondtam már? Azon a partin, amikor először találkoztunk vele, mielőtt idejöttél, megkívánta az én Luciámat.

– Ez volt az egyetlen alkalom, amikor találkoztam vele. – Mantini kis olaszos mozdulatot tesz, egy „mit-tehetünk?” vállrándítást.

– Hagyd ott. A férjed megérdemli. Gyere hozzám. Kis család leszünk – te, én és Mohamed, ha valaha visszajön. Néha-néha eltűnik, talán a sivatagba megy, hogy felkeresse a családját.

– Úgy gondolod, hogy feleségül? – kérdezi a nő.

– Nem, cara – mondja. Megdörzsöli a vállát, azután a hátát, mintha meghatározatlan fájdalmat akarna csökkenteni.

– Szükségem van a lányomra: ha megnősülök, az egy okkal több lenne Lucia anyja számára, hogy magánál tartsa. Érted?

Ez bonyolultnak tűnik Carlának – gondoskodni Mantiniről és Mohamedről. Talán ki kell sikálnia azt a sok nehéz edényt, amíg ők dohányoznak a loggián.

Lehet, hogy hosszú vitára kerül sor az olasz nagymamával, és ráadásul ő még Ben felesége. El kell utaznia és el kell válnia, azután vissza kell jönnie.

A következő héten kocsival elmentek Sabratába, egy védett lagúnához. Mantini tudja, mi van ott, római leletek, mozaikok, még olajlámpák is.

Kicsit le van sülve, leszámítva a szeme környékét, ott fehér a bőre a napszemüveg miatt. A férfi kosarat hoz, benne az ebéd, marinált tintahal, kenyér és paradicsom, egy palack vörösbor a villa pincéjéből. Esznek, utána meg kincset keresnek a parton.

– Nézd csak – mondja Carla izgatottan, és színjátszó üvegdarabot vesz fel. Kicsit megolvasztotta a hőség és most kis női mellnek tűnik.

Ebéd után elmennek a római romvárosba. Kihalt, leszámítva a líbiai őrt, aki a nap elől kis bódéjába bújt. Egy táblán a nyíl azt mutatja: al foro – a fórum felé.

Közel a vízhez hátranéznek a város fehér csontvázára.

– Ki mondta, hogy mindez hiábavalóság? – kérdezi Mantini.

– Azt hiszem, a Biblia – válaszol Carla.

– Kicsik az igényeim – mondja, megérintve a nő nedves haját. – Egy kis ennivaló, egy kis kávé.

 

VI.

Amikor kitör a hatnapos háború, nincs idő tétovázásra, nincs idő sem istenhozzádra, sem csomagolásra. A tévékészülék meghalt, a légibázis a kiürítési tervben megadott frekvencián sugároz. Ahogy az előre látható volt, Bennek híre-hamva sincs.

Meglepő önfenntartási ösztönnel gyorsan fehérneműt, cipőt, fájdalomcsillapítót és antibiotikumot gyömöszöl egy nagy bőr kézitáskába. Azután egy tengeri kagylókkal teli edénybe markolva kiválogat néhány sabratai rom-mozaikot. Többször kísértésbe esik. A finom ezüstkeretet akarja vinni, de végül helyette almát és banánt csomagol. Több száz dollárt és líbiai fontot rejt el a melltartójában.

A térkép alapján és a gázvezeték nyomvonalát követve áthajt a városon egy olyan úton, amit korábban nem ismert, át egy nagy piacon, kecskéket és csacsi vontatta kordékat kerülgetve. Sebtében üzenetet ír, borítékba teszi egy maréknyi font kíséretében. – „Bárkinek” – Áthúzza és ezt írja: – „Akárki találja meg ezt a cédulát, kérem, értesítse Gianni Mantinit a Cristalli Boltban Isztiklálban. Mondja meg neki, Carla épségben van.” – Az ablaktörlő alá csúsztatja.

A levegőtlen és zsúfolt repülőgépen a kezére pillant: félkör alakú vérfoltot lát a tenyerén, lekaparta a bőrt vezetés közben. Az ablakból odalent Dzsodzsonipolisz előváros jelenik meg. Még megpillantja a villa körvonalait, látja a kerti folyondárral borított falakat is. A városközponthoz és a Cristallihoz közel repülnek el, elhagyják a szukot és Marcus Aurelius diadalívét, majd a tenger felé fordulnak. A felszállásnál lökést érez: el szeretne tűnni a padlón át, ki szeretne esni, pörögve szállni.

 

VII.

Mint egy csomagot, úgy rakják ki őket a római d’Inghilterrán, a válogatott követségi alkalmazottakat, feleségeket és gyerekeket, olajtársaságnál dolgozókat, kutyákat és madarakat, még az egyik család svéd gyereklányát is. Ben, aki az evakuáció idején Szudánban volt, megjelenik, mintha mi sem történt volna.

Udvariasak, jól neveltek, együtt vacsoráznak. Egy este, amikor egy kirakat előtt állnak és csodálják a kézitáskákat, Ben azt javasolja, váljanak el. A nőt még az sem lepi meg, hogy a kijelentés hirtelen jött. Már semmi sem furcsáll.

– Az lesz a legjobb – jelenti ki Carla. Majd hozzáteszi: – Pedig jó velem. Legalább a markodban tarthatod a múltunkat.

– Soha nem szerettem, hogy úgy fel van vágva a nyelved – mondja Ben, keze még mindig a nő karján.

– Tudod – mondja végül, amikor sétálnak; szeme végigfut a járdán, leltárba veszi a köveket –, te nem szereted a kapcsolatokat. A kényelmet szereted, a szépen vasalt ingeket. A megfelelő szexet, a meleg ételt. Vagy a megfelelő ételt, meleg szexet.

– Már megint itt vagyunk – mondja. Sosem szállt szembe a nővel és valószínűleg soha érdekelte igazán, hogy miért romlott el minden. Csak egy homályos megjegyzést tesz arra, hogy a nő rosszabbat érdemelt volna. A vágy elillan majd, a televízió helyettesíti.

 

VIII.

A Capellini villa teljesen elhagyatottnak tűnik. Mivel Mohamed elment, az ablakok piszkosak, a bougainvillea hervadozik az edényekben a lodzsán. A palackozó csűr csendes.

Mantini gondosan tiszta ruhát tesz egy kis táskába. Behajt a Mercedesszel a városba, ahol az utcák nyugodtak, az üzletek csaknem teljesen üresek. Egy kis nyitott boltot talál a Cristalli mellett és kávét, zsemlét, gyümölcsöt vásárol.

Az üzletben a kristálymadarak és az aranyszegélyű tányérok között ülve a pörkölődő kávészemek illatát érzi. A tányérján levő briós finom barna héja zavarba ejti. Még mindig van ember, aki süt. Valaki csak néhány perce készítette ezt a péksüteményt.

A fenti asztalon lefelé fordítva nyitva maradt a könyv, amit az asszony olvasott. Miért is mondta neki, hogy itt marad? Nem hitt benne igazán, de romantikus volt, a pillanatnak megfelelő. Azután mégis így történt: itt volt Lucia, az üzlet és a villa.

Forgatja a rádió keresőjét, kairói híreket keres, de nem talál semmit. Zajt hall, először morajt, ami egyre erősödik, ahogy a tömeg gyülekezik a téren. Az ágyon ül, a fényt lekapcsolta, vár.

 

IX.

Az asszony Rómában maradt, abban bízik, hogy innen, közelebbről könnyebben szerezhet líbiai vízumot. A papírokat egyszer már visszaküldték, rajtuk a pecsét: Elutasítva. Az ott megvívott rövid háború után öntudatlanul a Földközi-tenger déli része felé fordítja a fejét, amikor dolgozni megy a követségre. Késő nyár van.

Fordítónak nevezik, ám ezzel senkit nem lehet megtéveszteni, mivel éppen hogy csak beszél olaszul. Azt a tényt sem tudja elfedni, hogy az a fajta nő, akit a kormányok mindig felhasználnak: vonzó, okosan tud ismeretséget kötni, érzéke van a véletlen információk összerakására. Vacsorákra és partikra jár, önironikusan „hivatásos”-nak mondja magát.

Ma egy palazzóban gyűlnek össze, ahol sok műkincs van, köztük egy Caravaggio. Egyedül áll a kép előtt, hunyorog az alacsony fényben, egy divatbemutató után kiárusított modellben van. A sötétzöld selyem a mellére simul.

Egy csoport felé fordul – a nők elmélyülten figyelik a férfiakat, akik apró mozdulatokkal gesztikulálnak, kezükben sonkás kétszersült. Egy férfi erős akcentussal angolul beszél, a hangja a nevetést is túlharsogja. Carla rámered, amint a férfi a kezét kinyújtva pezsgőt kér.

– Nem mintha nem lettek volna jelzések. – Poharát a hallgatóság felé emeli.– De meglepő volt a dühkitörés.– Negyed fordulatot tesz, úgy tűnik, mintha csak őhozzá szólna.

– Az a zsidó, akinek az a nagyon szép kristályüzlete volt a katedrális közelében. – Carla hátrapillant a válla fölött, mintha azt várná, hogy meglátja Mantinit és bemutatják neki.

– A felső szinten volt, az üzlete felett. Először a bútorait dobálták ki az erkélyről, a könyveket, még a muskátlikat is. – Kiissza a poharát.

Noha mozog a szájuk, nem hallja őket. Szíve elszorul és látja, amint a gyönyörű kakas zuhan, egyre csak zuhan.

 

Mészáros Piroska fordítása

 

Jegyzetek:

1 Az én virágom (olasz)

2 Az Úr (olasz)

3 török fürdő, itt mosdó

4 lepelszerű ruha

5 Hogy van?

6 Kedves (olasz)

7 Tavasz

8 Rosszul

9 beteg

10 lovas kocsit

11 Mi? (olasz)

 

 

 

Forrás: Polísz, 2014. 151. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap