Marmaládé

Bíró Ernő, szo, 03/26/2016 - 00:14

A kis utcán süt a nap, minden gyerek könyvet kap.

Gyere pajtás iskolába, írjunk szépen a táblára,
Rajta, rajta hát, kispajtásom rajta hát!
Olvasunk és számolunk, vidám nóta járja.
Kispajtásom gyere hát, menjünk iskolába!
Jóbarátunk lesz a könyv és a fali tábla,
Kispajtásom gyere hát, menjünk iskolába!

 
   Gyermekkorom legszebb emlékezetű éneke, talán még az óvodában tanultam. Elég az hozzá, hogy az iskola, amely előttem megjelent, amikor pionírnyakkendősen ezt az éneket énekeltük, az Kolozsváron volt, szemben a Kis utcával. De már nagyobbacskára cseperedtem, és akkor sem tudtam eldönteni, hogy az első sorban a „kis”, az kis „kis”, vagy nagy „Kis”.
   Nagy szőlőskertünk volt, a Hója alatt, a Törökvágás mellékén, a Gépész utcában. Volt abban minden, amit gyermekszály megkíván: volt Vilmos-körténk, borízű almánk, nyári vajalmánk, pirosbelű körténk, kajszibarackunk és rengeteg szilvánk. 
   A kert sarkában megöregedett egy eperfa is, már az édesapám gyermekkorában is öreg volt, így minden kertpucoláskor kegyelemre számíthatott. Nem termett az mást, kora nyártól kezdve, csak a tyúkoknak, kacsáknak, libáknak csipegetni valót, nekünk gyerekeknek pedig örömet, amikor a lombjai közé mászhattunk eprészni. Volt hát lekvár s befőtt bőven, így az iskolába a tízórai legtöbbször lekváros kenyér volt, de jó volt az is, mert az osztálytársaimnak nem jutott csak málé, jobb napokon tejes málé. 
   Igaz, hogy nyolcan voltunk testvérek, de édesapám ácsmester volt, s így nem voltunk rosszmódban, munka mindig volt és hát amire szükség volt, azt adott a kert, híztak a malacok, volt fejős tehenünk és tizenhét kecskénk is. A libát, tyúkot nem is számoltuk, kijártak a Nádas patak partjára szedegélni, csak estére jöttek haza, jó kukoricára.
Ebben a lászólag napfényes verőfényes világban, amikor „Fenn a magasban a zászló lengett” és mi „vidám nótaszóra nevettünk”, „nótánktól hangos volt a táj” és reméltük, hogy „holnapra nagyra növünk”, azért nekem még egy ürömmel teli poharat ki kelett innom, ha akartam, ha nem.
   Áldassék a neve halott poraiban is Berszán Piroska néninkek, akinek tanítása rám olyan hatással volt, hogy végül is a hivatásomat megtaláltam a számtan tanításában, mert az ő példamutatása nélkül, csak a rossz emlékek maradtak volna meg az iskolából.
   Azon a nyáron amikor édesapámékat, mint kulákokat nyilvántartásba vették, történt, hogy a tehenünket elhajtották, mert minek városra tehén, a majosságból meghagytak tíz tyúkot meg egy árva kakast és két pulykát. A disznóink mentek a termelőszövetkezetbe, a kecskék meg a vágóhídra, de ebből én csak azt vettem észre, hogy több eper jutott nekünk, de nem azért, mert nem volt ami felcsipegesse, hanem azért, mert bizony kezdett az ebédünk az eperfa tetején biztosabb lenni, mint a konyhában. 
   Sokszor előfordult, hogy hazajöttünk az iskolából és édesanyám még nem jött meg a kihallgatásról. Édesapám pedig olyan jó mester volt, hogy azt mondták a pártirodába, egy pár hónapra le kell ruccannia Dobrodzsába, mert a Duna-kanálist építő munkásoknak barakokat kell ácsolni és arra csak igen rátermett erdélyi mesterek érdemesek.
Hát így félig elárvultan kezdtem meg a második osztályt, a Berszán Piroska tanító néni osztályában, és rögtön az első héten meg is kaptam az első pofont. No, nem a tanító nénitől, hanem attól a két elvtársnőtől, akik pénteken bejöttek az osztályba a nagyszünet elején és hoztak három fekete kenyeret, meg egy doboz marmaládét. 
   Igaz, hogy nálunk otthon még a leggyatrább szilvalekvár anyaga is királykisasszony volt amellet, a cefrének való mellett, amiből azt a marmaládét készítették, de hát milyen a gyermek, megkívánja. Pedig határozottan kikötötték, hogy a Szakács Marcinak, vagyis nekem, nem oszthatnak, mert a dolgozó nép verejtékes munkája nem kerülhet egy kulák ivadékának a bendőjébe.
   Elosztották a kenyereket annyiba, ahányan voltak az osztálytársaim és egy darabot adtak Piroska néninek is, a dobozból kivették a zsírpappírral együtt a marmaládét és felkockázták ugyanannyi felé, mint a kenyeret. Nekem a szemem sarkában meggyűlt egy könnycsepp, de mit tehettem, lenyeltem a galuskát.
   A következő pénteken is megjöttek az elvtársnők, de már nem volt idejük maradni, amíg az osztás lezajlott. Piroska néninek most is a lelkére kötötték, hogy annak a kulák fiókának ne osszon. Ő nem is ossztott, hanem a szünet elején, rögtön kicsengetés után, beállított a sarokba, mondván, hogy rosszul, döcögősen olvastam a mai leckét. Miután mindenki a marmaládé és a kenyér adagjával kirohant az udvarra, Piroska néni kirendelt a sarokból, az ajtót kulcsra zárta és nekem adta a saját marmaládéját és kenyerét, csak három dologra kért meg érte cserébe.
   Az első, hogy erről senkinek ne beszéljek még a legjobb barátomnak sem, mert akkor őt elviszik, hogy ebédet főzzön édesapámnak a Duna-kanálisnál. A második, hogy a ketedra alá másszak be és ott egyem meg, hogy ha valaki bejön, akkor meg ne lásson. A harmadik pedig, hogy miután megettem a marmaládés kenyeret, álljak vissza szépen a sarokba és tűrjem a meg nem érdemelt fenyítést, lévén hogy csak így juttathat nekem is a dolgozó nép ajándékából.
   És én mind a három ígéretet szigorúan betartottam, negyedik végéig...  

 

Bíró Ernő – Kolozsvár – 2016. március 21.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap