Márton Áron Emléknap

Szerkesztő A, p, 09/29/2017 - 00:08

 

 

 

 

 

 

 

Márton Áron püspök

 

MAGÁNYOS FENYŐ A SZÉKELY HAVASOKNÁL

 

Márton Áron püspöki címerében a halmok fölött magányos fenyő áll, a háttérben Székelyföld havasait szimbolizáló hegycsúcs magasodik, középen a Pax jele. Ez volt valóban Ő: egy, a kortársai közül kimagasló fenyő, aki Székelyföldön gyökerezik, hátterében a fejüket magasra emelő havasok, de egyben magányos is. Szinte kortársunk, hiszen 1980. szeptember 29-én halálozott el Gyulafehérvárott, Erdélyben. És mivel 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson, a két dátumpont közötti élete-munkássága az erdélyi magyarság-székelység nagy próbatételének az időszakára esett.

1919 – román bevonulás. 1920 – Trianon. 1940 – második bécsi döntés: a püspök Dél-Erdélyben, román területen maradt, hogy Gyulafehérvárról kormányozza egyházmegyéjét, s segítsen a rábízott magyarságon. Az 1940-es évektől a román állam hatalmaskodásai a magyarsággal szemben. Ezen időszakban: 1944 – magyarok, zsidók és minden üldözött segítése. 1944 – magyarok és székelyek védelme a szovjet és román hatalmaskodások, deportálások ellen. 1948 – a romániai magyarság nyelvi és vallási szabadságának védelme. 1949 – Márton Áron letartóztatása és börtönbe vetése. 1956 - 1967 között – „palotafogsága”, azaz a püspöki palota épületének elhagyási tilalma. 1960-as évektől élete végéig – megfigyeltetése.

Küzdelem-küzdelem! Nem önmagáért, saját érdekeiért, hanem testvéreiért, a rábízott „nyájért”. Egy életen át tartó küzdés. Ez volt ő, Márton Áron római katolikus püspök.

Márton Áron egy szerény anyagi körülmények között élő székely földművelő család harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Amikor született, akkor ez a táj a közép-európai nagyhatalom, Ausztria-Magyarország Magyar Királyságának gazdaságilag nem túlságosan fejlett területe volt. Viszont magyar, bár szegény. Ebben a környezetben tűnt ki jó képességeivel, nem csupán szellemi, hanem lelki erejével is az ifjú Márton Áron, aki az elemi iskola elvégzését követően a nagyhírű csíksomlyói Katolikus Gimnáziumban folytathatta tanulmányait. A szegény legény gimnáziumi tanulmánya nem volt mindennapos eset, már ebből is kitűnt, hogy a katolikus egyház felfigyelt a szegény, szerény, de okos gyermekre.

Ezután főgimnáziumba ment, majd a gyulafehérvári kisszemináriumban érettségizett le a papi pályára készülve.

Ekkor, mivel 1915-öt írtunk, behívták katonának, hogy előbb közvitézként, majd tizedesként, és aztán mint hadapród-jelölt szolgálja a hazát. Megjárta ő is a doberdói frontot, ahonnan tiszti iskolába vezényelték, hogy azt elvégezve Erdély földjét védje az Osztrák-Magyar Monarchiát hátba támadó román csapatoktól.  Miután a románokat, igaz, német segítséggel, kivertük hazánk földjéről, az osztrák-magyar hadsereg itáliai támadására újból az olasz frontra vezényelték mint hadnagyot.

Márton Áron nem vonta ki magát a rohamokból, a támadásokból, ezért sebesült meg négyszer is.

Bár a háború után, keresve helyét és élethivatását, gazdálkodott egy kis ideig, akár a apja, illetve vasesztergályosként dolgozott egy gyárban, de megérezte, hogy az ő útja székely-magyar népének szolgálata.

1920 őszétől a Gyulafehérvári Papneveldében tanult, ahol tanárai és társai csakis jót mondtak róla, mivel kitűnt nemcsak okosságával, hanem határozottságával és életvitelével is.

1924. április 19-én Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök előbb diakónussá, majd július 6-án pappá szentelte Gyulafehérvárott. Márton Áron saját kérésére az első szentmiséjét szülőfalujában, Csíkszentdomokoson celebrálhatta.

Ezután megkezdte papi szolgálatát. Ahová egyháza rendelte, oda ment. Kis falvakban vigyázott a magyarság-székelység vallására, lelkére és nyelvére. A harcot ott lent, az egyszerű népfiak közt kezdte, felismerve, hogy ezek a szegény emberek nemzetünk, magyarságunk gerincei, tartóoszlopai.

Ezek után a gyergyószentmiklósi Állami Főgimnáziumban, 1928-tól pedig a marosvásárhelyi Katolikus Főgimnáziumban hittanárként és a fiúnevelde igazgatóhelyetteseként tevékenykedett.

Volt plébános, árvaházban tanulmányi felügyelő, de amikor püspöki levéltáros, majd 1932-től püspöki titkár lett és egyre inkább a közéletiség porondjára lépett, mind többen ismerték meg nevét. Mindez jelezte, hogy az életút vezetői pozíció felé ível.

Amikor XI. Pius pápa 1938. december 24-én gyulafehérvári püspökké nevezte ki Márton Áront, majd a következő évben, 1939. február 12-én püspökké szentelték, mindenki érezhette, jó pásztort kapott az egyházmegye. Olyan pásztort, akire nagy feladatok várnak.

„Non recuso laborem”, azaz „Nem futamodom meg a munkától”, lett a jelmondata.

Munka meg volt bőven. Küzdelem az erdélyi székelység, magyarság vallásának, hitének, magyarságának megmaradásért. Hiszen a Román Királyság ezekben az időkben a német expanziós törekvéseket teljesen félreértve, nem hogy veszélyeztetve látta Trianonban szerzett javait, hanem – a németeket az olaj és földgázmezőivel zsarolva – újból kacsingatott azon magyar terültek felé, amelyeket Trianonban nem tudott megszerezni, ugyanakkor a megroppanó Jugoszláv Királyság egyes területeire is rávetette tekintetét. Ebben a helyzetben a bukaresti nyomás nagyon megnőtt. Az első bécsi döntést követően, látva a magyar diplomácia sikerét, elbizonytalanodtak a románok, bár ez korántsem akadályozta meg őket abban, hogy a román érdekek ügyében diplomáciai háborúba kezdjenek, majd fegyveres harccal is fenyegetőzzenek.

Márton Áron láthatta, érezhette, hogy ebben a felfokozott helyzetben az erdélyi magyarság két malomkő között őrlődik: a budapesti és bukaresti hatalmak érdekei között. Ezek pedig sokszor saját céljaik – nem nemzetiségi, hanem gazdasági és politikai céljaik – érdekében akarják felhasználni az erdélyieket, székelyeket és magyarokat, illetve az erdélyi románságot. (A németek pedig előálltak az erdélyi „őshonos” szászok védelmével.) A zöld diplomáciai asztalok mellett a nép-népek aduk voltak, kijátszható kártyák, s nem lelkek, tízezrek, százezrek, milliók.

Márton Áron, ha kellett, akkor a budapesti kormányzatnak is üzent, méghozzá nyíltan, semmit nem szégyellve és tagadva az erdélyi lapok hasábjain, hogy véleményét mindenki olvashassa. Nyíltan fellépett a háború ellen is.

„Az idők vizsgálata kötelességeinket és azok vállalását még erősebben aláhúzza. Úgy érezzük, mintha az eseményekben, amelyek az ősz elején kirobbantak, és megremegtették egész Európát, egy sötét végzet kelt volna fel, hogy végrehajtson egy szörnyű ítéletet az emberiségen” – mondotta 1939-ben.

Bár az 1940-es második bécsi döntés nagyon sok magyar ember számára örömöt hozott, hiszen újból magyar fennhatóság alá került Észak-Erdély és ezzel több millió magyar-székely, így a trianoni trauma enyhülni látszott, de a sok ünneplő között voltak figyelmeztetők is. Köztük Márton Áron, aki felhívta a figyelmet a Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt maradó magyarokra, ahogyan a magyar uralom alá kerülő több százezer románra is.

Újból figyelmeztetett, szavait a háború ellen intézve: „Előbb-utóbb maga az ember rájön, hogy esztelenül cselekszik, és saját vesztét készíti elő, ha vissza nem tér az Istentől kijelölt útra, az örök törvények korlátai közé.”

Csakhogy a magyar hatalomnak egész Erdély kellett, a románnak meg úgyszintén. Látni való volt, hogy a küzdelem a nagy háború után nem ér majd véget. A magyar és román külön háborúra készült, Erdélyért.

1944. május 22-én levélben szólította fel a Sztójay Döme miniszterelnököt, továbbá Jaross Andor belügyminisztert, hogy akadályozzák meg a zsidók elhurcolását. Válaszul Kolozsvár rendőrkapitánya kiutasította a városból. Tehát a dél-erdélyi románoknak túlságosan magyar volt, az észak-erdélyi magyaroknak meg túlságosan emberbarát. Ő bátran vállalta mind a kettőt: magyarságát és emberbarátságát.

Márton Áron tudta-látta, a régi világ nem szereti őt, mert törődik az emberekkel, a lelkekkel, éppen az embertelen-lelketlen háborúban. És érezhette, hogy az új, a készülő világ sem szereti őt, éppen ugyanezért. A fekete uralomra a vörös uralom következik…

Őt azonban nem lehetett elhallgattatni, megfélemlíteni, bár sokan aggódtak érte, és sokan figyelmeztették a bátor beszédű papot.

Ő, egy pappá szentelési beszédében kifejtette: „Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség.”

Mintha megérezte volna saját sorsát. Vagy tudta minden bátor igaz sorsát!

A hívők, az egyház és a Vatikán viszont szintén figyelt rá. Ennek köszönhető, hogy XII. Pius pápa Serédi Jusztinián hercegprímás halála után Márton Áront kívánta bíborossá kinevezni. Csakhogy a magyar állam nevében Rákosi ellene volt a tervnek. Márton Áron püspök román állampolgár volt, ráadásnak – és ez a kommunisták szemében a legfőbb ellenérv lehetett – karizmatikus és szókimondó egyéniségétől nagyon tartottak. Meg ismerték Márton püspök egyházi oktatást megtartó, sőt fejlesztő elképzeléseit. Ezen okokból Márton Áron nem lehetett bíboros!

A Szentatya Mindszenty József püspököt választotta, aki a háborús években harcos antifasiszta szónoklataival tűnt ki, Márton Áron pedig püspökként folytatta a munkát.

„A magunk életében olyan társadalmi rendet akarunk, amely Isten gondolatának megfelel. (...) Olyan társadalom a célunk, amely elismeri, tiszteletben tartja és védi a keresztény házasság szentségi jellegét, felbonthatatlanságát és Istentől rendelt célját; amely a munkás számára elismeri és tiszteletben tartja a tisztességes családi bérhez, a vélemény szabad nyilvánításához és az emberi életfeltételekhez való jogot; olyan társadalomban kívánunk élni, amely kizárja az emberi önkény érvényesülését; amely igazságos törvényekkel és azok igazságos végrehajtásával biztonságos jogrendet tart fenn; és amely megvédi minden polgár elidegeníthetetlen jogát minden emberi hatalom támadásával szemben” – mondotta 1946-ban.

Végigolvasva láthatjuk, egyik sem az a célkitűzés, amellyel az akkor már Romániában is a hatalom felé a kezüket nyújtogató kommunisták egyetérthettek volna. Aki pedig velük nem értett egyet, az az ellenségük volt. Az ellenségeiket pedig meg kívánták semmisíteni!

Márton Áron felemelte szavát a román görög katolikus egyház betiltása ellen, ahogyan a román alkotmány lelkiismereti- és vallásszabadsági téziseit is kifogásolta.

A román hatóságok az emberek szeretete által védett püspököt előbb megfigyelték, követéssel zaklatták, megpróbálták letartóztatni, vagy csupán egy letartóztatás „eljátszásával” megfélemlíteni, majd miután ezek a próbálkozások nem vezettek eredményre, hiszen a püspök nem rettent meg, 1949. június 21-én őrizetbe vették. Fogságba vetésének a híre hamar eljutott a Vatikánba, egy lap be is számolt róla.

De hiába volt a sajtóvisszhang, meg az egyházi tiltakozás, a román hatóság érősnek érezte magát, s csakis saját akarata volt számára a döntő.

XII. Pius pápa címzetes érsekké nevezte ki Márton Áront, bár ezt a kinevezést titokban tartották, vagyis félig titokban, mert néhány, a püspöki palotába címzett levélben érseknek volt nevezve Márton Áron.

Márton Áron minderről semmit sem tudott. Vizsgálati fogságba került, ami körülbelül 2 évig tartott. Ez alatt az idő alatt egyik börtönből a másikba vitték, a pitești és a nagyenyedi fegyintézetek után megjárta a máramarosszigeti börtönt is. Végül a bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

1955-ben a legyengült főpapot kiengedték börtönéből, hogy egy felerősítő kúrát követően ott folytassa főpapi-papi tevékenységét, ahol a kényszerítő körülmények következtében abbahagyta. Pasztorális tevékenységet folytatott, bérmautakat szervezett, hogy mindeközben meglátogathassa egyházmegyéje híveit.

Ezután 1956-ban, avval az indokkal, hogy „jelenléte zavart keltett az emberek között”, lakhelyelhagyási tilalmat határoztak el a részére, azaz nem hagyhatta el a püspöki palotát.

A tilalom által azonban nem szakadt meg kapcsolata a híveivel, szabad volt ugyanis látogatókat fogadnia. Akik, már akik a rendőr- és spicliszemektől kísérve mertek, mentek is hozzá.

Márton Áron, mivel sosem az ellentétet kereste a román egyházzal, nem meglepő, hogy elfogadta Jusztinián bukaresti pátriárka meghívását Bukarestbe, hogy ott együtt fogadják a román Egyházügyi Hivatal potentátjaival König bécsi bíborost. Nem csupán a pátriárka, hanem a román állami vezetés is ezt a magyar egyházi vezető fejhajtásának fogta fel, olyannyira, hogy a személyét érintő, a kényszerlakhelyre vonatkozó intézkedést azonnali hatállyal feloldották.

Márton Áron nem hódolt be, maradt az, aki volt. Csak a román kommunista vezetés nem tartott már annyira az idősödő főpaptól.

Márton Áron járta az egyházmegyét, Erdély földjét, beszélt, figyelt. Látta nem csak az erdélyi meg romániai viszonyokat, hanem érzékelte az emberi-társadalmi viszonyok változását. S csendes szóval, de határozottan figyelmeztetett.

„Az emberiségnek a múlt század óta egyre krónikusabbá váló betegsége: a személyiség eltűnése. Az ember egyik napról a másikra megszűnik önmaga lenni, egyszerű számmá, személytelen adattá, akaratlan eszközzé válik a társadalom nagy gépezetében… Az adott szó elvesztette a szentségét. A szeretet szinte nyomtalanul eltűnt. Mindenki csak maga akar élni, érvényesülni, foggal-körömmel. A kenyérért, a munkahelyért vagy előléptetésért folyó, késhegyig menő küzdelemben feladják az emberi önérzetet, levetkőzik emberi tulajdonságaikat; megalkuvó, hízelgő, kíméletlen lelkületet öltenek magukra, s ha kell, embertársaik becsületén, egzisztenciáján, erkölcsi hulláján keresztül törnek magasabb, jobban jövedelmező pozíciókra. Az emberek már nem embertársak, hanem vetélytársak, sőt ellenségek között élnek, s csupa ellenségtől vagy versenytárstól körülvéve, kietlen magányosságban, elhagyatottan, egyedül érzik magukat. Sürgető kötelessége mindenkinek, elsősorban pedig azoknak, akik keresztényeknek mondják magukat, hogy megmutassák, mi a szeretet. A keresztények elsőrendű missziós feladatot teljesítenek, ha vállalják a missziós küldetést, és a saját életükkel mutatják meg, hogyan lehet és kell Istent tisztelni, egymásért felelősséget érezni, és nem hagyni el senkit, aki bármilyen tekintetben segítségre szorul.”

Közben a román állami vezetés a nyugat felé tett lépéseket, amelyekkel jó gazdasági feltételeket szerettek volna államuknak, de elsősorban néhány állami vezető a maga és családja számára.

Ebben a helyzetben vallásszabadságot hirdettek, amely nem volt. Hiszen megfigyelték a papokat, és közülük sokan börtönben is voltak. Márton Áront felszólították, nyilatkozzon a vallásszabadságról. De ő hazudni nem tudott, nem akart. Ezért, vagy nem ezért, de gyanúsan ezen eseményt követően, II. János Pál pápa felmentette az egyházmegye kormányzása alól. (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy erre a vatikáni vezetést Márton már többször önmaga kérte.)

A 19. század végén született főpap 1980-ra 85-ik életévébe lépett. S úgy rendelkezett a Mindenható élete felől, mint sokak esetében, akik nagy tetteket hajtottak végre: miután a feladat megszűnt, az élet is véget érhetett…

Márton Áron püspök 1980. szeptember 29-én elhunyt.

 

Márton Áron erdélyi ember volt, ízig-vérig. Székely és magyar. Hű fia nemzetének, védője a nemzet lelkének és a katolikus vallásnak. Amikor kellett, felemelte szavát az üldözöttekért. De nem „csak” szónokolt, bár a szószékről elmondott és újságban leírt szavaira sokan figyeltek. Ő, felhasználva püspöki hivatalát, miniszterelnökökkel és miniszterekkel levelezett. Próbált a politikusok lelkére hatni. De a világ más volt. Márton Áron, a jó lélek, a jó lelkekért tenni kívánó ebbe a világba halt bele.

A romániai rendszerváltás után Márton Áron püspök nevét már gimnázium – amelynek falai között valaha tanult – és szobrok őrzik. Jelenleg boldoggá avatása folyik. Amely folyamat sok esetben a szentté avatásig tart…

Márton Áront azonban ne csak a katolikusok emlegessék, hanem emlékezzen róla minden magyar. Ő volt az a főpap, aki nyájának minden helyzetben, minden vészben a pásztora maradt. Ő volt a példát mutató: katolikus, ember és magyar!

 

Petrusák János

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap