A mecénás

Csernák Árpád, p, 06/03/2011 - 11:48

Csernák Árpád

 

Citromsárga Lada gördült a gotizáló brit stílusban épült kastély elé. Naplemente volt. Mintha vörös drapériát feszítet­tek volna az épület mögé. Az izzó háttéren feketén rajzolódtak ki a parkba ültetett, egymásba fonódó, csupasz japán akácok boltívei.

Halkan kattantak és puhán csapódtak be a kocsi ajtajai. Egy hölgy és három úr indult a kastély felé, ahol ebben a pilla­natban felkapcsolták a villanyt. Hideg fény szűrődött ki a lehúzott redőnyök résein. Az egyik oldalszárnyon tábla, rajta felirat: MÉSZÁRSZÉK.

Mint később megtudtam: id. és ifj. Balog Ferenc a palota tulajdonosai, lakói és munkásai sokat töprengtek, mi lenne a legmegfelelőbb felirat? HÚSBOLT? Vagy ez: BALOG FE­RENC HENTES ÉS MÉSZÁROS? Úgy vélték: az előbbi nem fejezi ki elég pontosan tevékenységük és a bolt jellegét, - ­ugyanis nemcsak eladják a húst, hanem itt is ölik le az éppen kimérésre szánt állatot -; a második verziót pedig túlságosan hosszúnak tartották: a nagy tábla elcsúfította volna a kastély homlokzatát. A MÉSZÁRSZÉK rövid, pontos, és a kis tábla szerényen meghúzódhat az egyik oldalszárnyon, jelezve, hogy az épületnek csak ez a része van ilyen jellegű tevékeny­ségre fenntartva.

Ifj. Balog Ferenc egyke, közel a negyvenhez, de rendkívüli testsúlya és gutaütés előtt álló vörös orcája miatt kinéz ötven­nek. A két Balog Ferenccel él a két Balog Ferencné, de gyermekzsivaj, unokák rajcsúrozása nem veri fel a palota csendjét. Így hát négyen lakják a tizenkét szobát, s hogy mégse álljanak üresen, kihasználatlanul a helyiségek, műgyűjtéssel foglalkoznak: „Több milliót érő kép- és szoborgyűjteményük van." Ahogy az egyik úr még a kocsiban megjegyezte.

Ez az úr kelttészta képű hajdani bonviván. Szürkülő haját sárgára festette, de ez vajmi keveset színez fakó lényén. Énektudását immár évek óta csak az általa szervezett hakni­műsorokban tudja kamatoztatni. Most is onnan jövünk, így szmokingot és nyakkendőt visel. „Innen nyolc kilóméterre lakik egy maszek hentes. Remek szalámit és házikolbászt készít. Oda el kell mennünk" - mondta a műsor után, ahol tízegynéhány tizenéves unatkozott a nézőtéren.

A társaság hölgytagja, a kiöregedett, hízásra hajlamos és éppen rekedt „primadonna" még hozzátette: „kacsarészlete­ket is lehet náluk kapni" és, hogy ő - így mondta -: „a legnemesebb falatokat szereti a legjobban".

A másik úr, nyugdíjas karmester és zenetanár csendben üldögélt az autó puha homályában, beletörődve: vigyék, ahová akarják, neki már úgyis mindegy, ő már nyugdíjas, de ha már ott lesz, akkor azért ő is vesz egy-két szál kolbászt.

A harmadik úr én voltam. Magamat nem tudom tárgyila­gosan jellemezni, de untig elég annyit közölnöm, hogy én is ott ültem a citromsárga Ladában, a hátsó ülésen, az öreg zenetanár mellett; szállítottak a „kiváló" hentes kastélya felé, és egy szót sem szóltam.

Tehát megérkeztünk. A park fehér kőzúzalékkal felszórt utcácskáján közeledünk az épülethez. Ifjabb Balog Ferenc már elénk jött, mert meghallotta a kocsi érkezését. Szívélyes üdvözlések után fehér csempékkel kirakott helyiségbe tessé­kel bennünket, miközben ő enyhén vérfoltos köpenyébe bú­jik, és bőrkötényt akaszt maga elé. Hosszú késeit fenegeti.

Előkerül ifj. Balog Ferencné is. Segít férjének a kolbász­halmazok, oldalszalonnák elővarázsolásában.

- Fellépés előtt vagy fellépés után? - kérdezi hihetetlen érzékkel elhitetve, hogy valóban érdekli.

- Utána - feleli Tivadar, vállalva a „csoportvezető" tisztét, majd sokat sejtető mosollyal hozzáteszi: - úgyhogy megkós­tolhatnánk azt a jó kis vörösborotokat. Van abból most, Feri­kém? - fordul a húsokat trancsírozó hentes felé.

- Hogyne! Azonnal fölmehetünk. Szóval mást nem visztek?

- Nem. Elég lesz ez.

- Akkor: négy oldalszalonna, összesen húsz szál kolbász... Ja, ezeket külön kell számolnom - mondja, és tarka-barka méteres ceruzájával áthúzza az addigiakat, és újra számol.

- Szép hosszú ceruzád van - jegyzi meg a bonviván, ope­retteken nevelődött humorával.

- Igen - mondja szenvtelenül a hentes -, Japánból hoztuk. Jóval hosszabb volt, és itt a végén volt egy földgömb, azon egy gomb; amit ha megnyomtak, kigyulladt a földgömb.

- És elégett - teszi hozzá általános derültséget keltve a hajdani primadonna.

Ifjabb Balog Ferenc zsírpapírokba csomagolja a nyers, főtt és füstölt húsdarabokat, aztán leveszi köpenyét és kötényét, kezet mos és kitessékeli a társaságot. A műtárgyak egy kintről megközelíthető külön lakrészben vannak elhelyezve az eme­leten.

Az előtérben halott szarvasok szaru- és csontremekei és más vadásztrófeák, faragott ebédlőgarnitúra.

A képek három egymásba nyíló szobában láthatók.

- Ez Schéner, ez Patai, ez Korga... - ifjabb Balog Ferenc sorolja a művészeket. Az egyik ezüstszürke Patai-képen, kö­dös kertben, kócos gyümölcsfa körül varjak szálldosnak. Se­hogyan sem értem, ez a kép hogy kerül ide?

- A Schéner Misitől összesen nyolc képem van, különböző korszakokból - folytatja a tárlatvezetést ifjabb Balog Ferenc -, de mostanában megbolondult. Meghasonlott önmagával vagy mi. Mézeskalács figurákat készít. A múltkor itt volt, beszélgettünk, mondom neki: mit akarsz, Misi? Neves festő lettél, mi a fene a bajod?

Az asszony kávét, bort, édes és sós teasüteményt hoz, majd süppedő karosszékbe ül; csaknem eltűnik benne. Vörös kezeit összekulcsolva kötényes ölében nyugtatja. Feszengve ül, mintha ő lenne itt a szolgáló, és soha nem tudná megszokni ezt a fényűzést.

Külföldi utazásaikról esik szó; hogy olyankor aztán nem sajnálják a pénzt. Úgy élnek, mint az urak. Egy labda alakú tükrös szállodai szobáról mesél a hentes, aminek a közepén fürdőmedence volt. Ha lehet, még vörösebb lesz mindkettő­jük arca.

- Hanem irhabundát nem sikerült venni - jegyzi meg az asszony.

- Na majd legközelebb megkapod - nyugtatja a férj. Aztán autógumikról beszélnek. Tivadar helyet is cserél velem, hogy közelebb kerüljön ifjabb Balog Ferenchez, s így jobban értsék egymást. Én a nyugdíjas karmester és zeneta­nár - bizonyos Tóni bácsi - mellé kerülök a sezlonra. Tóni bácsi mélán ropogtatja az édes teasüteményt. Én hátradőlök, tudatomra ködfüggöny ereszkedik; tompán puffannak körü­löttem a mondatok.

- ...ha úgy vesszük, hetvennyolc év az szép kor, de hát mindig fáj, ha elveszítjük szeretteinket... - hallom az asszony hangját; mintha illemtanórán felelne.

- ...a Michelin gumi az remek - mondja Tivadar.

- Nem tudom, nekem nincsenek vele kapcsolatban jó tapasztalataim - mondja a hentes -, most Troyalt használok, lassan egy éve, de mondhatom... Három koppintást hallottam; aztán már csak szavak összefüggéstelen összevisszaságban és homály...

Mire beértem a városba, már este volt. Kezemben esetlenül tartottam rongyba csomagolva azt a fél sertést, amit anyám­nak vettem, hogy meglepetést és örömet okozzak neki. Oldal­ról úgy nézett ki, mintha élne. Szúrtak a sertéi. Sokat bajlód­tam vele, amíg sikerült tisztességesen becsomagolnom.

A villamosmegálló járdaszigetén emberek álltak némán egymás mellett, mozdulatlan arccal, mint egy szoborcsoport. A fél sertést át kellett venni a jobb kezembe, mert a bal már zsibbadt. Észrevettem, hogy percek óta benn áll a villamos, de az utasok nem szállnak le róla, mintha nem vették volna észre, hogy megállt, és ez itt a végállomás. Így felszállni sem tudott senki. Tömve volt a villamos, és tömve volt a járdaszi­get. Mi van itt? Megmérgezték ezeket az embereket? A leve­gőben vegyszerek, füst és olaj szagát éreztem, de hát ez mégsem lehet annyira mérges, ha én élek. Pedig én élek. Ezt egyre jobban éreztem.

- Miért nem szállnak le?! - üvöltöttem - Végállomás! Miért nem mozdulnak?! Amikor felszálltak, még biztosan készültek valahova, és most már az egész nem fontos? Egy­szerre senkinek sincs ereje tovább csinálni? - Ebben a pilla­natban megszólalt mellettem egy kislány:

- Ne aggódj, csak tetszhalottak - mondta. Ránéztem. Rendkívül kétségbeesett képet vághattam, mert a kislány elnevette magát, és kezét egészségesen fehérlő fogsora elé kapta. Olyan volt az arca, mint egy barnára sült friss cipó. A kezében sportszatyrot lóbált.

- Mit beszélsz? - kérdeztem bambán.

- Csak tetszhalottak. Ha lesz, miért: feltámadnak. De most nem érdekli őket semmi. Talán jobb is így. Legalább csönd van. Tudod, amikor még nyüzsögtek: nagy zajt csaptak: hor­gászbotokról, autókról, bankbetétekről beszéltek, és közben taposták egymást - nevetgélte - ...most legalább csönd van. És ha szükség lesz rájuk, csak fel kell rázni őket, mint a szódás üveget...

- Egy Mózes kellene ide! Aki átvezeti őket a sivatagon Kánaán reményében! - mondtam, szinte kiabálva. A lány arca felragyogott, és helyeslően bólintott.

- Merre mégy? - kérdeztem.

- Amerre te. - Hirtelen a barátaimra gondoltam, akik várnak, és még anyámhoz is el kell mennem.

- Siessünk - mondtam.

- Jó. - Szaporán lépkedett mellettem. - Hová viszed ezt a disznót?

- Anyámnak. Ebből fél évre lesz a szüleimnek hús, zsír, töpörtyű - feleltem, de már magam sem hittem, hogy jól választottam meg ajándékomat. Mind gyakrabban vettem át az otromba csomagot egyik kezemből a másikba, a vállaim sajogtak.

- És megeszik? - kérdezte a lány.

- Hát hogyne.

- És nem betegek még?

 - Betegesek.

- Akkor miért viszed nekik ezt? Ettől még betegebbek lesznek. - Elgondolkodtam a lány állításán, és ahogy a vértől csöpögő döglött állat zsíros testére néztem; igazat kellett adnom neki, de cipeltem tovább esetlen jószándékomat.

- Te gimnazista vagy, ugye? - kérdeztem, hogy másra tereljem a szót.

- Igen.

- Sportolsz valamit? - faggattam tovább, fejemmel a sport­szatyor felé bökve.

- Igen. Atlétizálok. Most is edzésről jövök.

 - És mikor leszel világbajnok?

- Nem tudom, de leszek.

Szívesen a lánnyal maradtam volna, de el kellett válnunk, mert egy ház elé értünk, amiről azt hittem, hogy anyámék háza. Furcsa gyomoridegességem támadt, zavartan a lány elé álltam, hogy legalább kezet szorítsak vele, de mind a két tenyerem véres volt. Topogtam, szégyenkeztem, végül szó nélkül sarkon fordultam és beléptem a kapun. Csak a lépcső­házban jöttem rá, hogy tévedtem: ez nem az a ház. Sietve visszajöttem. Körülnéztem: a lány már nem volt sehol...

- ...pneumat... ne mondd... hát igen... semperit...

És megint kopogás. De más, mint az előbb; keményebb és távolabbról érkező. Felnézek: ifjabb Balog Ferenc eltűnik egy pillanatra.

- Ki volt az? - kérdezi az asszony.

- Az Anti. Mondtam, hogy várjon; vendégeink vannak. –Telik-múlik az idő. A két asszony betegségekről és rémsé­ges halálesetekről beszélget, a két férfi most áttér az autógu­mikról a cigarettamárkákra és alkoholkülönlegességekre; Tóni bácsi protézise kattog, ropogtatja a teasüteményeket...

Ismét kopogtatnak, de erre nem reagál senki. Lassan ki­nyílik az ajtó: hatalmas, sertéstestű lény áll a küszöbön. Vadkanfején agyarak, de két lábon áll, és szőrös ötujjú mell­sőlábát a kilincsen tartja.

A házigazdára nézek, de ő most a vilmoskörte kiválóságáról áradozik, Tivadar elismerően bólogat, Tóni bácsi új süte­mény után nyúl...

A vadkan belép. Nézem az arcát: apró disznószemében szomorúság ül. Halkan becsukja maga mögött az ajtót, és kezében disznóölő késsel lassan elindul a hölgyek felé. Az asszony kitessékeli a szobából Edithkét, a hajdani primadon­nát, magyaráz és mutogat, nyomukban a vadkan. Eltűnnek az ajtó mögött.

Nem sokkal ezután elhangzik a vezényszó: indulás! Ifjabb Balog Ferenc a kocsiig kísér bennünket; segít vinni a csoma­gokat. Némelyik papíron átüt a vér és a zsír. Ezeket nej­lonzacskóba tették és úgy a csomagtartóba. Csak itt tűnik föl Tóni bácsinak, hogy Edithke nincsen sehol. Meg is kérdezi, hogy ő vajon hol van? Tivadart nagyon leköti a csomagolás, vigyáznia kell, nehogy a kocsi bemocskolódjék. Vendéglátónk válaszol:

- Biztosan itt marad nálunk. Az asszonyok elálmosodhat­tak; nincsenek hozzászokva az ilyen éjszakába nyúló beszél­getésekhez. -Tóni bácsin látszik, hogy nem elégíti ki a válasz, de fáradt, nincs kedve vitatkozni.

- Na, ma már nem fogjuk látni a krimit - jegyzi meg Tivadar, miután beszállunk a kocsiba. Én elvackolom magam a hátsó ülésen, és behunyom a szemem... Szerettem volna mégegyszer látni azt a lányt. Álmomban hosszú léptekkel róttam a kihalt utcákat. Gyomorideges­ségem nem csökkent, sőt egyre fokozódott.

Hátat fordítottam a háznak. A hajnali fény égette a szeme­met. Már egészen messze jártam, amikor észrevettem, hogy valahol elhagytam a fél sertést. Csak az üres rongyot szoron­gatom. Megkönnyebbülve felgyorsítottam lépteimet: sietek a barátaimhoz!

- El tetszett valamit veszíteni! - kiáltott utánam egy gye­rek. Ismerős hang hasított végig az ismerős utcán, és a kisfiú szőke feje is nagyon ismerős volt. Visszamentem. A kapu előtt feküdt a fél sertés kiterítve, mintha aludna, és fél teste az aszfaltba süppedt volna. A kisfiú mellette guggolt és nézte. Már nyúltam a sertés után, amikor az hirtelen megmozdult, és lassan, nehézkesen felállt. Mire teljesen kiegyenesedett: macskává változott. Vadmacskaszínét csapzott-vörösre változ­tatta a vér és a veríték. Imbolyogva állt két lábán ez a kettészelt akarat, fanatikusan és keskenyen, görbe hátán felborzolta a szőrt, kinyitotta véres szemét, és egy eszeveszettet nyávogott.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap