Mécsvilág

Jókai Anna, sze, 04/10/2019 - 00:19

Kassa, március huszonkettedike. Erős szél, a napfény még felhőkkel váltakozik.

Márai Sándor emléktábláját avatjuk, a kassai házon, ahol eltöltötte gyermek- s ifjúkorát. Az utca szűk – a sokaság még többnek látszik. Talán kétszázan is lehetünk. A „Csengettyű”-kórus énekel, Pomogáts Béla és Grendel Lajos értő szavai egymást követik. Egy fiatalember a soha el nem avuló Halotti beszédet mondja, a reménytelenség és kétségbeesés versét, amelyben az emigráns Márai egy cseppnyi vigaszt sem engedett magához. Kassa óvárosának magyar ajkú polgármestere, valamint Gál Sándor kassai költő és én lepleztük le az emléktáblát. A táblán nincs idézet. Tényt rögzít: hogy volt itt egy Márai Sándor nevű íróember, az egyetemes magyarságnak a messzeségbe lökődött-lökdösött soha meg nem alkuvó, soha önszívét át nem cserélt, hosszan és keservesen szenvedő alakja. Koszorúk, nemzeti színű szalaggal. A szalagokat gondosan elegyengetjük. Kevés a hely, a földön is virág. Végül felhangzik a Szózat – a kórussal énekel, aki tudja még. Senki sem harsog teli torokból – de nem is fogjuk óvatosan vissza. Természetesen viselkedünk, s ebben a természetességben van az esemény kivételessége.

Gál Sándor és Máté László, a tanár – a kassai Csemadok éltetői – véghez vitték, amit akartak. Végre idő s lehetőség nyílt, hogy a tervből valóság legyen. Bárcsak írhatnának ők maguk erről a kassai magyar lapban. De a Keleti Napló – egyéves tündöklés után, s egyetlen magyar nyelvű orgánumként ezen a kelet-szlovákiai térségen – pénz hiányában megszűnt. Hallom, talán adott volna 700 ezer koronát a szövetségi kormány, de éppen egy „magyar” fúrta meg a szlovákiai parlamentben: nem kell ez az újság, „helyi” jellegű… Mit lehet erre mondani?

A szlovák rendőrség az ünnepség alatt vigyázza az utcát. Nem fenyeget, hanem „biztosít”. Úgy mondják, s a frissiben érkező pillanatnyi tapasztalatával úgy látom én is – „ez nem Pozsony. Ez Kassa”. Figyelmeztetés: bűnös minden általánosítás. Nyilván Pozsonyban sem mindenki. Kassának azonban nem tömege, hanem polgárai vannak; nemes méltósága s elirtózás minden szélsőségtől. Jól esik elhinni. Jól esik a séta, a történelem, a valahogy mindig véres, de néha felfénylő múlt tettenérése: régi, nevezetes házakban, szobrokban, templomokban. S közben zajlanak a Kazinczy-napok, a nyelvművelők, irodalom-kutatók rendszeres találkozása. Itt békésebb, félelem nélkülibb a világ, mint másutt most Szlovákiában. Miért nem adhat példát a jó – miért mindig a rossz látszik erősebbnek? Talán mert a nyugalom, a türelem, az empátia a lelki csöndességhez kötődő fogalmak; a kölcsönös megbecsülésnek nincsenek agitatív, transzparensre illő, hatásosan skandálható rigmusai. A tisztán gondolkodás személyekben létezik, s a „személy” a csőcselék előtt soha meg nem nyilatkozik.

Márait ez a Kassa indította útjára; halálában sem lett közönséges s egyetlen művében sem hazug. Amíg a diktatúrák uralkodtak, nem kívánt hazajönni. Most már jöhetne, bízzunk ebben – de most már hamvai keveredtek a Csendes-óceán vizével. Tragédiáját már nem lehet meg-nem-történtté tenni. Jóvátétel nincsen – csak a tanulság s némi halvány remény. Mert igaz az, hogy a rosszat, sajnos nem törvényszerűen jó követi – de azt ne szentesítsük törvényként, hogy a jónak nincs is esélye.

A váltás nehéz, de még nem rögzült idejében miénk a szorongó Márai Sándor rettenetből feltörő bölcsessége, a rezzenéstelen tartás intelme:

„Ellenfeleinket soha nem lehet meggyőzni, kik és mifélék vagyunk – eredményesebb nagy következetességgel megvárni a pillanatot, amikor ellenfeleinkről kiderül, kik és mifélék ők a valóságban.”

Várunk.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap