Medvetisztelet

Jankovics Marcell, k, 03/03/2015 - 00:12

 

 

Vad karmú Karmos Vadállatnak ünnepén – A medvekultuszról

(A ’Leszállt a Medve az Égből’ jobb cím, ha nem baj, hogy ez volt a címe Képes Géza vonatkozó műfordításainak is.)

Mackó úr

Sebők Zsigmond (1861-1916), apáink és az én nemzedékem nagy mesemondója teremtette meg Mackó urat.  Ki tudja, talán azért urazta a gyerekek körében utóbb játékállatként oly kelendő barnamedvét, mert szíve mélyén érezte, eleink valamikor tényleg úrként tisztelték. Nem is akármilyen úrként. Szíve hangját azonban a hirtelen támadt siker zaja elnyomta. 1909-ben Dörmögő Dömötörré keresztelte át a máramarosi „tekintetes urat”. Bohócot csinált belőle, s  megszakított egy több tízezer éves hagyományt.  Ekkortájt lett belőle játékállat is. A teddy bear Amerikában született, 1902-ben, „Teddy” Roosevelt elnök egyik vadászkalandját megörökítő politika karikatúra nyomán. Ettől kezdve a medvekultusz a játékmackó népszerűségében élt tovább.
Valljuk meg, a medve hajlamos is a bohóckodásra (olyan viselkedésre, ami a szemünkben annak tűnik). És ez olyan valami, ami szerepet játszhatott sajátos kultusza kialakulásában. A bohóckodás ugyanis a főemlősök: a majmok és az ember feltűnő sajátossága.  Azon az égövön, ahol a legtöbb medvefaj él és majmok nincsenek, az egyetlen emlősállat, amely emberi tulajdonságokkal bír. Két lábra képes állni, a talpán jár, csupasz hátsó talpa a mi talpunkra hasonlít; csontváza is emlékeztet a miénkre, csak mintha óriásé lenne. A barnamedve homloka magas, bucisan domborodik, ami egyedülálló rokonai körében, szemei előre néznek, mint a miénk (ez utóbbi egyébként ragadozó tulajdonság), ügyesen használja a kezét, akarom mondani, a mellső lábát.
Mackó úr emberi vonásait nemcsak a neve, hanem megjelenése és viselkedése is hangsúlyozta. Hajdan népszerű rajzolója, Mühlbeck Károly kisnemesi nemzeti viseletbe öltöztette, csibukot dugott a „szájába”, s mackónk úgy ténfergett hátsó lábain a köréje írt idegen világokban, mint a derék, bumfordi falusi ember a nagyvárosban. Jellemző, hogy Maci Laci, Hanna és Barbera rajzfilmmackója is kalapot, nyakkendőt visel, és persze ugyanúgy tud beszélni is, mint a téns’ úr.  Maci Laci modellje az amerikai nemzeti parkok emberhez szokott fekete medvéje: a baribál. Micimackó ugyan játékmedve, de mackós gyengéi igencsak emberiek, és a másik világhírű irodalmi medve: Balú a Dzsungel könyvéből Maugli bölcs tanítómestereként visel magán kifejezetten humánus vonásokat.
A valóságban a medvék alaposan megszenvedték az ember figyelmét. Életterük keresztezte egymást, s az ember „tisztelete jeléül” is ott irtotta, ahol érte. Még a játékmackó születéséhez is egy baribál vadászhoz méltatlan lemészárlása adta az ötletet. (A kutyákkal agyonhajszolt, félig agyonvert állatot fához kötözték, úgy adtak neki „kegyelemdöfést”.) Nem járt sokkal jobban a fogságba került állat sem. Előbb cirkuszi állatküzdelmek (kutya-medveharcok = „heccek”) kínzott alanya lett (Angliában még a 19. században is), a Balkánon orrába fűzött karikánál fogva kellett „táncával” szórakoztatnia a vásárok közönségét. Még a mai cirkuszokban is megalázó szerepben kell elbájolnia a gyermekközönséget. (S hogy fonódnak össze a szálak?  A medvevadász Ceausescuról keringett anno egy történet, mely szerint tél utóján nem lévén az erdőben fényes bundájú, kövér medve, egy cirkuszi medvét engedtek szabadon és hajtottak fel a számára. Az állat megpillantván az egyik erdőkerülő fához támasztott biciklijét, felpattant rá, ahogy megszokta a cirkuszban, és azon karikázott a conducator lőállása elé.)

Minek képzelték?

Volt teremtő, legfőbb égisten, illetve annak fia (legkisebb gyermeke), földre küldött követe (meghaló és föltámadó fiúisten), halálosztó és az élet megújítója, az alsó illetve a túlvilág megtestesítője, csillagkép és csillagmítoszok hőse, kultúrhérosz, a hagyomány megalapítója, ősatya, nemzetségős, szent totem, áldozati állat, az ember állati alteregója, pártfogó, tanító, gyógyító szellem, adományozó, az uralkodó, a harcos kaszt állati attribútuma, a sámán állatsegítője és állat alakú hiposztázisa, lelke, állatember.  Életritmusa a vegetációs ciklust követi (téli álmot alszik), ezért az éves körforgásnak, pusztulásnak és megújulásnak, megtisztulásnak, a növényzet növekedéséért felelősnek vélt (növekvő-fogyó, eltűnő-visszatérő) Holdnak egyik állatjelképe, egyben a naptár és naptári ünnepek szereplője. Földművelés alatt álló területen gabonaszellem, az oroszlán északi párjaként zoomorf klasszifikátor, vadállatok és a nyájak ura. Keresztény jelképként az ördög állatalakja, a lustaság, falánkság, tisztátalanság, kéjvágy megtestesítője, de szolgált Krisztus születéséhez példaképpen, szentek legendáihoz mintául, más szenteknek attribútuma lett. Nem utolsósorban kívánatosnak tartották a húsa, bundája, díszként, amulettként viselt agyara, karma miatt. Túlontúl gazdag hiedelemvilág ez ahhoz, hogy minden egyes elemére kitérjünk. De mivel ezek amúgy is összefüggnek, s átfedik egymást, emeljük ki közülük a legfontosabbakat.

Őskor – medvetor

Az óriás termetű, feltűnően magas homlokú barlangi medve a pattintott kőkorszak emberének volt a kortársa Európában. Francia- és spanyolországi barlangokban talált ábrázolásai, melyek között halálra kövezett és dárdázott állat éppúgy akad (Trois Frères), mint állatemberé (Isturitz), a Montespan-barlang „medveoltára” vagy a sajátos elv szerint elrendezett medvecsontok németországi, svájci barlangokban a kultuszáról tanúskodnak. A „medveoltár” egy medvetestet formázó, fejetlen agyagszobor, a nyaki részén lyukkal. A mellső lábak közt medvebocskoponyát találtak. Az „oltár” körüli agyagos talaj az ember nyomát is megőrizte, „Ifjak és férfiak táncolták körül, és mintha ámulatukban vagy tiszteletük jeléül fenékre is huppantak volna előtte.” – írja Zolnay Vilmos.
A rekonstruált szertartás az eurázsiai és észak-amerikai őslakosok máig élő medveünnepeit idézi meg. Az ünnep énekkel, mímes tánccal kísért vadászrítus. A szibériai medveénekek hőse a Felső Ég Atya (obi-ugor Numi-Torum) „bocsa”: fia vagy leánya, s esetenként a napistennel, Világügyelő Férfival azonosítható Ő mondja el első személyben a történetét. Különféle változatok alapján összefoglalva ez a következőképpen hangzik. Az égi medvebocsot saját kérésére vagy büntetésből atyja a földre küldi. A földre szállás célja az emberiség megváltása is lehet. A földön úgy él, mint halandó képmása. Isteni származását az jelzi, hogy ha bűnösökre talál, darabokra szaggatja őket. Aztán beteljesedik a végzete. Vadászkutyák fedezik fel hajlékát, férfiak fejszékkel, nyilakkal sebzik halálra, megnyúzzák, szánra fektetve a faluba vontatják. Kurjongatva, táncolva ünnepélyes fogadtatásban részesítik. Házba viszik, díszbe öltöztetik, a fő helyre ültetik, bocsánatáért esdekelnek, dédelgetik. 4 éjjelen át bálványként tisztelik, majd kiviszik az erdőbe, és mint halottaikat, maradékát állványra helyezik (húsát persze elfogyasztják). Itt az Állat Égi Atyjához kiált, hogy bocsásson le hágcsót, amin visszatérhet az égbe. Így is történik. Ezzel a kör bezárul, a következő évben kezdődhet minden elölről. Ugyanilyen tartalmú a Kalevala-béli Otsó medve története, mely az is az éves (égi) körforgást szemlélteti. Otsó a Kis Medve csillagzat képében jön a világra, Nagy Medveként él és pusztul el, s ismét Kis Medveként tér vissza.
Eurázsiában kétféle medverítust különböztethetünk meg a mondottaknak és a medve életciklusának megfelelően. Egy nyugatit és egy keletit. A keleti változatnak, amelyben az ősi rítusok élnek tovább, a medvék december eleji álomba szenderülése a kitüntetett időpontja (medvevadászat és az azt követő ünnep). Ez előfordulása szerint további két altípusba sorolható. Az egyik az Uráltól keletre élő szibériai népeknél (obi-ugoroknál, keteknél, evenkiknél) maradt fenn a legutóbbi időkig, a másik a Távol-keleten (nyivheknél és más Amur-menti, Szahalin-szigeti népeknél, az ajnuknál, Vietnamban).  A nyugati, európai változat csupán elkorcsosult mása az igazi medveünnepeknek, és a medvék február eleji ébredéséhez kapcsolódik (farsangi állatalakoskodás).

Medveember – csillagisten

A medveünnep lefolyása, a medveének szövege újra és újra a medve és az ember rokonságára emlékeztet. Fő aktusa a szibériai hagyomány szerint a medve bundájának megölését követő „kigombolása”, azaz megnyúzása. Ezáltal válik a medve az emberhez hasonlatossá. Holtában, „csupaszon” szelídül emberré. De már az is, ahogy első személyben tudósít a történtekről, emberszerűvé teszi:
„S amint már téli fekvésre szánt ágyamat forgatja eszem,
amint téli életre szánt házamat hánytorgatja fejem,
ahová majd három teli öllel viszek vadrozmaringot,
s három teli öllel hordok borókaágat,
s bársonyos mohából vetek jó puha ágyat –
hát hirtelen – vau… vau… harsány hang riaszt meg,
csillagszemem most odacsillan:
jávortulok nagyságú vadászkutya kullog,
lobogó fürtű fürtös ifjú jődögél,…”
( Manysi medveének résszlete, Képes Géza fordítása)
Észak-Amerika nyugati-parti indiánjai az ember legközelebbi rokonának, ősének tartják a medvét. Úgy képzelték, hogy korábban két lábon járva vadászott, mancsában furkósbottal, s a zsákmányát azzal ütötte le. Indián mítoszok szerint a medve olyan ember, aki bundát visel a nyilvánosság előtt, de ha magára marad, leveti a bundáját, és olyanná lesz, mint közülünk egy. A kvakiutlok a nőstény medve és az első férfi nászából származtatják magukat. A navahók hite szerint az embernek és a medvének közös istenség a képviselője, aki a „Kétlábú” nevet viseli.
A medve „istenemberségéről” uráli tabunevei is árulkodnak. Ilyenek az „erdei ember” „nagyúr”, „állatok fejedelme”, „atya”, „nagyapó”, „öreg”, „bátyó”, „mostoha” s ennek női megfelelői. (A vademberről szóló hiedelmeket juttatják eszembe, s az orángutánt; e maláj elnevezés is „erdei embert” jelent.) Tabunevei voltak azok is, amelyek tulajdonságait írják le: a „mézevő” jelentésű, szerintem finnugor eredetű orosz medvegy, a „bozontos” értelmű litván lokys, a „barna” jelentésű és az állat brummogását felidéző német Bär, angol bear, svéd björn. Az északi Ódin isten kiválasztottjai, a viking berszerkek medvebőrt öltöttek csata előtt, abban a hitben, hogy sebezhetetlenné teszi őket.
A medve és a bőrébe bújt hiedelmi alakok többi indogermán neve is hangutánzó szóban gyökeredzik. A kelta artos, gall arto, arth, ír art, breton arzh és a görög arktosz például. Ez utóbbi a Nagy Medve (latin Ursa Maior) csillagkép görög neve, de „észak” és „Artemisz szolgáló szűze” is a jelentése. A „szűz” Kallisztó medvenimfa, a Nagy Medve görög megszemélyesítője, valójában maga Artemisz vadász- és holdistennő volt, az „Állatok Úrnője” (ursa a „medve” nőnemű alakja a latinban). A Holdat, miként a Nagy Medvét, az átutazóban lévő lelkek gyűjtőhelyének és a termékenység, születés felelős planétájának tekintették. A mondabeli Arthus, vagyis Artúr király neve is a medvéére megy vissza. Kelta eredetű a Nagy Medve „Arthúr király szekere” elnevezése. A napisten Göncölszekeréről, a medveistent szállító szekérről, obi-ugor medveünnepi szánról forrásai nyomán már Ipolyi Arnold is megállapította, hogy  „ezen minőségénél fogva a halottakat vagy dicsőülteket csillagzati alakjában is a másvilágra vivé, mint Lencquistnél a felhozott runó így tudja”. A Nagy Medve mögött keringő Ökörhajcsár (Bootes) csillagzat, ahogy legfényesebb csillagának, az Arcturusnak a neve is mutatja, szintén a Nagy és Kis Medvéről szóló csillagmondák főszereplője. Köztük a csodaszarvasmondáknak is. Nemcsak a Nagy Medvét, hanem az Ökörhajcsárt megszemélyesítő isten is lehet a szarvasűző vadászok egyike – erre utal e név is -, aki medve vagy a medvéhez hasonló, kis termetű, de annál vérszomjasabb rozsomák alakjában jár. (A lapp Tiermesz viharisten például.)
A latin ursus, francia ours – mint a már említett Bär és társai – együtt morognak az ősi indoeurópai hold-, eső-, égisten Varuna (görög Uranosz, latin Quirinus, keleti szláv Volosz) nevével. Az istenség egyfelől a szelek ura (Varuna, Ódin), másfelől ég- és halál- (Uranosz, Ódin) illetőleg pásztoristen volt (Quirinus, Volosz). A germánok Ódin (Wodan, Wotan) néven imádták. Tisztelete – emlékeztetve az istenség ősi medvealakjára – a csillaghitben, a februári névünnepekben (Brigitta, Balázs, Bálint) a gyertyaszentelői hiedelemben, húshagyói szokásokban él mindmáig.
Az 1781-ben felfedezett Uránusz bolygót a csillaghit a január 21-22-től február 18-19-ig tartó Vízöntő hónap „urává” tette meg.
Ír Szent Brigitta (február 1.) korábban Brighid néven a pogány írek istennője volt. Dörmögő nevének jelentése – hasonlóan a német Berthához –  „ragyogó,” illetve „erős”. Sok egyéb mellett ő volt a fényt szülő istenanya, aki a szülést (ellést) felügyelte, mint a görög Artemisz latin megfelelője, Diana, s a teheneket óvta a felfúvódástól. Névünnepe a kelta tavaszünneppel (Imbolc) esett egybe. Keresztény legenda szerint Jézus születésénél segédkezett. Neve - hangzása és értelme szerint – és védnöki feladatköre arra utal, hogy eredetileg nősténymedve képében tisztelhették. A nősténymedve a téli rejtekben, január végén, február elején, „álmából ébredve” hozza a világra kicsinyeit. Ősi hiedelem szerint a bocsok formátlanul jönnek a világra, s anyjuk nyalja őket életre. Ezért tisztelték teremtőként, s állították párhuzamba az eseményt Jézus születésével. (Ideillik, hogy a medvefej a népi szimbolikában a vulva jelképe.) A medvéről az a hiedelem járta, hogy kijőve téli barlangjából, purgáló füveket fogyaszt, hogy megtisztuljon a benne felgyűlt salaktól, felfúvódottságától. Szellentése a februári lélekjárásnak, a böjtre való áttérésnek és a böjti szeleknek volt a jelképes hívójele.
Szent Balázs (február 3.). a farsang és nagyböjt határidőszakát, valamint a torkunkat vigyázza. Hamvazószerda legkorábbi időpontja az ő névnapjára esik. Nevét, legendáriumát (beleértve mártírhalálának körülményeit is) valamint patrónusi tevékenységét – részben antik közvetítéssel – a „torkos” medveistenségtől örökölte. Neve, mely Volosz isten nevével is összefügg, kapcsolatba hozható a ”hólyag”, „fújni” jelentésű indogermán szavakkal (német Blase, angol blow). A torokbetegségektől, falánkságtól óvott, a torkukat használók, a kikiáltók, fúvószenészek, énekesek védnöke volt, a böjti szelek oldója, megkötője. A legenda szerint megszabadít egy torkos fiút a torkán akadt szálkától, visszaszerzi egy asszony farkas által elrabolt disznaját. A keresztényüldözések idején barlangban rejtőzködik, és vadállatok védelmezik üldözőivel szemben. (Barlangokat szokás volt róla elnevezni.) Kenderfésülésre szolgáló gerebennel kínozzák félholtra, majd vízbe fojtják. Ő személyesítette meg a kendert. A kenderrost nyilván egy pogány medveszellem szőrétől vette át a szerepet. Vértanúsága a farsangi időszakban szokásos fonásra, köteles kendermunkákra és a farsangi kócmedvemaszkákra utal jelképes formában. 
Szent Bálint (február 14.) nevének jelentése „erős, egészséges”. Nevéhez, névnapjához kapcsolódott Nyugat-Európában a Valentin és Urson nevű szereplőkkel játszott farsangi medvealakoskodás. Névünnepe a nyugati világban a szerelmesek napja. Talán ezt is termékenységisten medveősétől örökölte.
A medve gyertyaszentelőkor valójában nem a Nap, hanem a Hold fényét méri fel az árnyékával: ha febr. 2-án újhold van, nincs árnyék, közel a húsvét, a holdjáráshoz igazodó tavaszünnep; ha telihold világít, akkor messze. Másfelől gyertyaszentelő, mely egyúttal húshagyó legkorábbi időpontja, ahogy korábban Imbolc, a tavasz kezdetét jelezte elsősorban.  Húshagyó hajdan fontos szereplője a telet (farsangot) jelképező, farsangi medvének nevezett szalmából, kenderből készült báb vagy maszka volt, aminek viselőjét a tél (farsang) temetése játék keretében „végezték ki”. A németországi Tübingenben a „medve” nyakára véreshurkát kötöztek, annak kipukkasztásával „véreztették ki” az áldozatot.

Medve Jankó

A medve a népmesék gyakori és kedvelt alakja. Külön figyelmet érdemelnek azok a népmesék, melyekben mitikus múltjára emlékeztető főszerephez jut. A Fehérlófia, Erős Jankó típusba tartozó Medve Jankó címet viselő meséink címadó hőse annak köszönheti a nevét, hogy szegény asszony medvétől született gyermeke. Átmeneti meseváltozatokban a medve csupán nevelőszülő (a trójai hőst, Páriszt, miután atyja kiteszi az Ida hegyére, medve – későbbi változatban pásztor - neveli föl). A még humanizáltabb variánsokban a hős neve már „csak” földön túli erejére utal. Nem egy mese hősét Miskának hívják. Erről az oroszok Misa medvéje juthat az eszünkbe, illetve az, hogy az oroszoknál a Medvegyev („Medvefi”) mindmáig elterjedt családnév. E név az alvilágot is sikerrel megjáró naphérosznak (a téli, éjszakai Napnak) kijáró cím. Erre vallanak a Medvevőlegény típusú mesék is. Hősük „tenyeres, talpas, loncsos farkas” medvévé (ördöggé) változtatott ifjú, akit önfeláldozó szép leány vált meg ezen átoktól.
A Medvebőrös típuscím alá tartozó mesék hősét nem átok, hanem az ördöggel kötött alku, vagy szerelmese kezéért vállalt fogadalom változtatja „medvévé”. Hét évig nem tisztálkodhat, ez alatt haja, szőrzete, körme megnő. Amikor letelik az idő, visszanyeri szépségét, eredeti formáját (mint a magát tavasszal kívül-belül megtisztító medve). Negatív szerepkörben (A medve és az elrabolt gyermek) a medve maga az ördög, alvilági istenség, az ember világával szembenálló, egyszerre természeti és természetfeletti (-alatti) erő, mesei kategóriával élve az „ellenség” képviselője. Erre az Erős Jankó típusú mesék is szolgálnak példával, melyekben a medve erejű hős ördögöket és/vagy medvéket győz le. (Hüvej-pici, Erős János.) Az utóbbi a medveemberség kiváló, humoros példája is egyben. Jánost a gazdája el akarja pusztítani. Kiküldi az erdőbe, hogy a disznópásztornak (!), akit Miklós bá’-nak hívnak, vigyen tiszta gatyát és inget. Miklós bá nem ember, hanem medve. Jánost ez nem zavarja, a medve hiába menekül, felöltözteti, fülön fogja és a vaddisznócsordával együtt hazaviszi.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap